Féltés

Amint valaki szülővé válik, csupa féltés, óvás, aggodalom lesz az élete. 

Sőt, már a terhesség ideje alatt kezdődik: bevettem a vitaminokat? Mikor kell mennem orvoshoz? Vajon mi lesz az eredmény? Kisfiú vagy kislány? Valami szúr itt alul, csak nincs valami baj?

Folytatódik a szülésnél: honnan fogom tudni, hogy ez AZ a fájdalom? Mikor kell indulni a kórházba? Kérjek érzéstelenítőt?

És ez csak fokozódik attól a pillanattól kezdve, amikor a kezünkben tartjuk gyermekünket. Vajon eleget eszik? Miért sír? Miért alszik ennyit? Most miért nem alszik? Fáj valamije? Kakilt már?

Végeláthatatlan kérdések sorozata merült fel bennem is, ez csak néhány, ami épp eszembe jutott. Most, hogy van egy majdnem 3 és egy éppen 1 éves gyermekem, visszagondolva, talán csecsemő korukban aggódtam értük a legkevesebbet. Természetesen akkor ez nem így tűnt, de most, hogy már kikerültek a biztonságot nyújtó kiságyból, ugrásszerűen megnőtt a veszélyforrások száma körülöttük.

Ez a téma most nagyon is aktuális nálunk, ugyanis Marci a motoros és futóbiciklis korszakát éli, Ádám pedig lassan egyedül is elindul, szóval minden nap foglalkoztat a kérdés: mennyire tudom/kell megvédenem a gyerekemet?

Szerencsére azért nagy balesetek nélkül megúsztuk az eddigi majdnem 3 évet, de azért voltak nagy esések, sírások. Valahogy mégis azt gondolom, hogy edződik az ember. Ők is, és persze mi, szülők is. Eleinte már akkor tiszta ideg voltam, mikor csak náthásak voltak. Ezerszer átgondoltam, hogy vajon mikor fázhatott meg, mikor nem figyeltem rá eléggé? Aztán jött Marcinál egy nagy esés, az első, olyan igazi, komoly esés. Épp járni tanult, szépen ment már egyedül pár lépést, mikor az egyik alkalommal megbotlott, nem tudta elkapni az asztalt és nekiesett a fogával. Én épp telefonnal videóztam a lépéseit, szerettem volna megörökíteni az első önálló kis sétát, aztán a tompa puffanás után a telefon elrepült, és tovább filmezte a plafont... Én pedig szaladtam az üvöltő Marcival a fürdőbe, ömlött a szájából a vér, mozgott a foga. Nincs az a reflex, amivel el tudtam volna kapni. Természetesen elindult bennem az önmarcangolás, újra és újra megnéztem a videot, és minden egyes alkalommal ugyanúgy összeugrott a gyomrom. Másnap a fogászaton kezdtünk, ahol megnyugtattak, hogy ha "úgy" ütötte meg, akkor pár hónap múlva beszürkül a foga, ha nem "úgy" érte a csapás, akkor pár nap és begyógyul a seb.

Ennek már 1,5 éve, Marci foga gyönyörűszép hófehér gyöngysor maradt. Épp itt volt az ideje egy újabb esésnek, és annak, hogy miliméter pontossággal megint a fogát üsse meg. Most épp a műanyag motor csúszott ki alóla a nagy sebességnek köszönhetően. Ugyanúgy vérzett a szája, de már nem mentünk fogászatra. Hónapok múlva kiderül, most vajon hogy sikerült az ütés...

Ádám esetében könnyebb dolgom van, legalábbis még egy rövid ideig. Ő még csak a falak között van szabadlábon, itt éli felfedező korszakát. Mondjuk, ha belegondolok, vele is állandóan résen vagyok, ugrásra készen, nonstop figyelemmel kísérem az egyelőre még bizonytalan lépéseket, ahogy két marokkal kapaszkodva egyensúlyoz a kanapé, a fotel és az asztal között. Hátradőlve megnyugszom, még fel is sóhajtok, amikor célbaér, aztán látom, hogy megcsillan a szemében az a huncut szikra, ami annak a jele, hogy valamit kiszúrt magának. (És persze meg is szerzi.) Én pedig ismét loholok utána...

Fárasztó, és egyben csodálatos korszakban járunk mindkét gyerekemmel. Fantasztikus megélni, tapasztalni, ahogy az én nagyfiam napról napra okosodik, ahogy kíváncsian érdeklődik a világ dolgai iránt, ahogy a legváratlanabb helyzetekben a maga módján megállapít, kérdez, következtetéseket von le, ahogy tudatosan huncutkodik, önállósodik és fejlődik a jelleme, vagy ahogy az öccséhez viszonyul.

Megható és egyben boldog pillanatokat szerez nekünk Ádám, ahogy felfedezi és rácsodálkozik a környezetére, ahogy próbálgatja határait, erejét, kitartását, ahogy másolni próbálja bátyja minden mozdulatát, ahogy alakul az egyénisége.

Születésük óta aggódom értük. Féltem, óvom őket a nap 24 órájában, télen, nyáron, a szabadban, a házban egyaránt. Vajon ez csak fokozódni fog? Lehet még ennél is jobban aggódni értük? Most elképzelhetetlennek tartom, úgy mint ott a szülőszobában, mikor a kezemben tartottam őket. 

Krizsa Judit , 2015. augusztus 24.
 
 
 
Kapcsolódó:

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?