Sose gondoltam volna…

Vasalás elsunnyogása Anya vasal!

Imádom a frissen vasalt, langyos ruhaneműk illatát, tapintását és éppen ezért kamasz koromban biztos voltam abban, hogy majd ha egyszer „nagy” leszek és anyuka, mindent ki fogok szépen vasalni. Addig is, igyekeztem mindig elkerülni ezt a tevékenységet és csak vártam és vártam, hogy mikor érint meg a vágy egy jó kis vasalásra. A kisfiam születése után vasalgattam ugyan pár hónapig, de kapcsolatom a ruhalapító fegyverrel nem lett se szerelem, se sikeres együttműködés. Mióta pedig az egyik piros szoknyám levakarhatatlan festéknyomot hagyott vasalómon, elő se merem venni a szekrényből. Ez van, bevállalom: NEM vasalok! 

Tele szájjal nem beszélünk

Heves észosztás, szájból kilógó spagettivel? Rendkívül visszataszító látvány, nem tagadom. Ám bevallom, hogy a mai napig előfordul velem, igaz, hogy mondjuk egy étteremben már nem, de az itthoni ebédnél gond nélkül. Pedig ez nem túl anyukás, ejnye!

Ne rohangálj papucs nélkül!

Ó, hogy én hányszor hallottam anyukám aggódó intelmét, amikor naphosszat zokniban flangáltam otthon: „Vigyázz, mert fel fogsz fázni!” És rendre igaza is lett…Ám valamilyen különös oknál fogva (=lustaság…) a mai napig képtelen vagyok papucsban mászkálni itthon. Ennek ellenére – vagy éppen ezért – soha nem találom meg a párjukat. Így bizony előfordulnak velem olyan extrémitások, mint például télen, mezítláb kirohanás a lépcsőházba valamiért. Nem is kéne majd csodálkoznom, ha a gyermekem idegenkedve utasítja el az óvodai benti cipőt…

Zoknik kifordítása szennyesbe dobás előtt

Kamasz koromban butaságnak tartottam – persze, mivel nem én mostam és teregettem. Ma már értem a zokni kifordításának racionális okát, ám valahogy mégse égett a tudatomba annyira, hogy a megvalósításig eljussak. Maradtak tehát a kifordított, begumózott zoknik, és az önostorozás teregetéskor.

Nem dobáljuk az ételt!

„Nézd csak Beni, anya milyen ügyes!” – és ezzel többnyire a földön landol a feldobott sajtos kenyérfalatka, vagy ha a lendület és a célzás is optimális, akkor egyenesen a számba. Ez tipikusan a „ne játssz az étellel” eset, amit ugye minden épeszű szülő igyekszik megtanítani a gyermekének. Én meg… Á, szóval, hagyjuk is.

Időben elalszunk, hogy reggel fitten ébredjünk

Büszkén mondhatom, kisfiam esetében remek napirendet voltam képes kialakítani: nincsenek kőbe vésett időpontjaink, de azért többnyire jól tervezhetőek a napok és az tuti, hogy a gyerek 8 körül már alszik. Hurrá! Ám én a mai napig képtelen vagyok emberi időben elaludni. És persze ebben a férjem is cinkostárs, hiszen közös erővel szütymögünk, szöszmötölünk, kütyüzünk a nappaliban késő éjszakáig. Régen szentül hittem abban, hogy nincs értelme korán lefeküdni, hiszen másnap maximum kómázok a gimiben, vagy később, már az egyetemen, kihagyom az első órát a szundi kedvéért. Azzal nyugtáztam ezt a rossz szokásomat, hogy majd ha egyszer igazi felnőtt és legfőképp, anya leszek, akkor úgyis áttérek a maximum 9-10 körüli elalvásra. Ez persze egy kicsit se sikerült. Ám a nagy különbség, hogy a gyermek bizony ébred reggel, stabilan 7 körül, nekem pedig minden nap kezdetén marad az üres önígéret: ma este tényleg időben lefekszem!

Nyugis, otthonülős esték…

„Most kell kibulizni magam, amíg nincs gyerekem!” – hangzott el tőlem a győztes érv, amivel sokszor lebeszéltem magam a hazamenetelről, ha épp buliztunk. Teltek múltak az évek, az egészen biztos, hogy a bulik száma a munkába álláskor csökkent, ám a hétvégéken azért szorgosan bepótoltam az elmaradásokat. Kisfiam születése után pedig valóban egy nagyobb kihagyás volt, ám most, hogy a nyár elején elmúlt egy éves, ismét azon kapom magam, hogy a nyaram csakúgy hemzsegett a koncertektől, és a barátnőkkel hajnalig tartó borozgatós-beszélgetős estéktől.