Micónapló - A négyesben leszállt a gólya!

Már világosodott, mikor végre elkezdtek ezek a fájáskák erősödni, és lassan sűrűsödni, 12 perc, majd 10, végül 8 percenként érkeztek. Fél hatkor felébresztettem a férjemet, hívtuk anyósomékat, elrendeztem az utolsó simításokat a kórházi csomagomon. Mikor Anyósék átvették a lakásban Csanit, lementünk sétálni, ami meghozta a várt eredményt: végre reggel nyolckor úgy éreztem, van értelme elindulni a kórházba.

Tévedtem. Nem tudom mi történt, kizökkenhettem a folyamatból, vagy nem is volt ez még az a folyamat, mindenesetre mire leparkoltunk a kórház épülete előtt, a fájások abbamaradtak, mint amikor egy csöpögő csapot elzárnak. Fel se mentünk, megkértem a férjem, hogy vigyen haza. Totális hülyének éreztem magam, a szülésznőt felhívni, hogy vaklárma volt, anyóséknak magyarázkodni, és leginkább elengedni azt izgatottságot, hogy végre valahára szülünk: a lelki kínok kínját álltam ki. El akartam bújni, és el is bújtam az egyetlen helyre, ahová bújhattam: a szemhéjam mögé.

Bementem a hálóba, bezuhantam az ágyba, és kialudtam magam. Majdnem dél volt, mire felébredtem, megebédeltem, leültem a TV elé, és vártam. Nem hiába. Az egész újra kezdődött. 15 percesek, 12, 10, 8… Délután kettőkor éreztem, hogy nem tudok tovább ülni és várni, így ismét elmentünk a kórházhoz. De nem akartam felmenni, amíg nem vagyok biztos a dolgomban, ezért a napsütéses kertben sétáltunk. Lágyan fújt a langyos szél, a 4-5 percenként érkező fájások alatt a férjem vállába kapaszkodva, mélyeket lélegezve igyekeztem ellazulni, hogy át tudjam magam engedni az érzésnek: a fájdalom jó, a fájdalom értünk van, hogy találkozhassunk. Egy virágról álmodtam, egy narancsszínű tigrisliliomról, ami bimbóból lassan kinyílik, mire felkel a hajnali nap. Ez a kép segített közben, a fájások között pedig jól esett a monoton mozgás.

Délután háromkor a szülésznőm megvizsgált a szülőszobán, és készített egy CTG felvételt. Ica fanyalogva mondta, hogy mindössze egyujjnyira vagyok nyitva, és a fájások sem tűnnek valami erősnek. Lehet, hogy csak holnap lesz ebből baba. Én nem osztottam a negatív hozzáállást, sőt, örültem, mint majom a farkának: vajúdtam én már egyujjnyiért 12 órát Csanád esetében. Abban egyeztünk meg, hogy visszamegyünk sétálni, és egy-másfél óra múltán meglátjuk, hogy mennyit halad a folyamat. Ha halad, akkor felvesznek, ha nem, akkor még hazamehetek.

Nagyon nem akartam másodszor is hazamenni. Leültem egy árnyas padra, és előre hajolva, a karomra hajtottam a fejem az előtte álló hideg kőasztalra. A pocakom szinte a két lábam közt a pad vonalát súrolta, én pedig a gravitációra és Istenre bíztam magunkat. Elengedtem mindent, az izgalmat, a félelmet, a szülni akarást, és csak engedtem magam sodródni, hogy a természet tegye a dolgát, és minden úgy legyen, ahogy lennie kell.

A fájások nem sűrűsödtek, sőt, mintha kicsit ritkultak volna, viszont egyre intenzívebben és hosszabban törtek rám. Fél hatkor kísért fel a férjem újra a szülőszobára, megmondom őszintén, nem reméltem csodát. Pedig volt. A bűvös kétujjnyit állapította meg Ica, ami belépőjegyet jelentett a szülőszobába.

Innentől felgyorsultak az események. András elment enni, inni, meg bemosakodni az apukaruhába, mi pedig Icával a vajúdóban előkészültünk a szülésre. Itt kell megemlítenem, hogy az állapotom teljesen elviselhető volt még ekkor is. A fájások alatt minden erőmmel a bennem nyíló virágra koncentráltam, közöttük pedig olyan volt, mintha nem is szülnék, épp csak sétafikálnék fel s alá. Vidáman üdvözöltem a fél hétkor érkező orvost, érdeklődtem, hogy jól sikerült-e az előző heti nyaralása, magam pakoltam elő a négyes számú szülőszobában a holmimat.

A férjem - nadrág helyes irányba történő átfordítását követő - második érkezésekor 18:50 perckor az orvosom burkot repesztett, és elmagyarázta, hogy ennek az lesz a következménye, hogy gyorsul a folyamat, a fájások hatékonyabbak lesznek. És fájdalmasabbak. Ezt nem mondta, erre tök egyedül jöttem rá, szinte azonnal. Kétpercenként vonta uralma alá az egész a testem az elviselhetetlen, igazi ágyneműszaggatós-férjkéztörős fájdalom, ha tudtam volna könyörögni, akkor könyörögtem volna, hogy valaki lőjön le.

A doki azzal ment ki, hogy egy óra múlva megnézi, hogy hol tartunk, de én húsz perc után kinyögtem a férjemnek, hogy ezt nem fogom egy óráig se bírni. 19:15-kor Ica visszatért, és megdöbbenve szaladt ki az orvosért azzal a hírrel, hogy ha nem akar lemaradni a nagy eseményről, akkor azonnal jöjjön. Megvizsgáltak, négyujjnyi, elsimult méhszáj, és rajtam kívül mindenki rendkívül boldog volt, hogy mindjárt szülünk. Abban a pillanatban már éreztem is, hogy tolófájások következnek.

És kezdődött a jól ismert grillcsirke forgatás: három fájás jobb oldalra fekve, három fájás baloldalra fekve, amíg a baba be nem fordul a szülőcsatornába. Ebből a szuper technikából mindössze arra volt idő, hogy két fájás a jobb oldalon, utána mondta az orvos, hogy ennyi elég is volt, helyezkedjek középre, és lehet is nyomni, mert jön a baba, mint a gyorsvonat.

Ismerős volt, ahogy icipicire összehajtogattak, a doki a lábamnál, a férjem a hátamnál, a szülésznő pedig a gátat védte. Három vagy négy fájás alatt meg is született Micó, 19:33 perckor, a burokrepesztés után 43 perccel.

Mindenki nagyon boldog volt, Ica megjegyezte, hogy „hát igen, van, aki szuperül tud szülni”, az orvosom pedig megveregette a vádlim, hogy „milyen hasizma van ennek a lánynak”, a férjem pedig a fülembe súgta, hogy mennyire büszke rám.

Közben Micót odatették rám, és szentségtörés, vagy sem, de az jutott eszembe, hogy valaki mondta, hogy a Micó macskanév, és hogy ez a gyerek a hosszú lábaival, kezeivel, ujjaival és hegyes körmeivel, meg a domború hátával és a fekete, puha nedves szőrrel a fején mennyire hasonlít egy kiscicára. Egy gyönyörű és tökéletes kiscicára, természetesen. Azt hiszem, sírtam is valamit a boldogságtól, a megkönnyebbüléstől és a meghatottságtól.

Végre magamhoz ölelhettem a gyermeket, akit annyira vártunk, miközben az orvosom vidáman harsogta a háztelefonba a csecsemős nővéreknek: „jöhettek lányok, a négyesben leszállt a gólya!”

Szofi