Túlélésből jeles!
Annyiszor eszembe jutott ez már, mióta figyelem, hogy fejlődik a gyerek. Főleg a mozgás terén. Mert hát amikor megszületett, kvázi arra sem volt képes, hogy a fejét a másik oldalra fordítsa. Most meg fut, rohangál, ugrik, mászik, és persze esik. Sűrűn, mint a tavaszi zápor.
Eleinte alig vártam, hogy jaj, csak emelje meg a fejét, forduljon át, üljön-álljon, másszon. Aztán persze jött az a pillanat, mikor már csak arra kellett várnom körömrágva, hogy mikor kezd konkrétan járni. De az idáig vezető út hosszadalmas volt és nem mentes az izgalmaktól. Igazából akkor kezdődött, mikor a gyerek felült, és úgy is akart maradni, de az még nem ment neki. Úgyhogy dőlt jobbra-balra-hátra, nagyokat koppant a feje, jött egy kis nyűg, aztán próbálkozott újra. Nem vagyok teljesen hülye, inkább körbepárnáztam, de még így is sikerült úgy esnie, hogy a párnákat széttolva a parkettán landoljon.
Aztán a kölök megtanult kúszni-mászni. Hátrafelé. Valahogy mindig a kanapé alá szorult a végén, ahol harsány üvöltéssel jelezte, hogy zsákutcába került ő és az élete, azonnal menjek megmenteni. Én meg szuperhősként fél kézzel felemeltem a kanapét, másik féllel kikaptam a nyekergő kölköt, az általam vélt lehető legbiztonságosabb távolságba menekítettem a kanapétól, majd megnyugodtam. Öt percre, mert addigra a gyerek ismét a kanapé alatt szirénázott. A bicepszeim akkortájt igencsak edzettnek bizonyultak.
Komolyabbra fordult a helyzet, mikor a gyerek a kúszás-mászást már képes volt az állással kombinálni. Először is: előbb kezdte a lemászást gyakorolni, mint a felmászást. Például az ágyról. Az állás ekkor még kissé kezdetlegesen ment, vagyis az eredmény sűrű potyogás volt. Reggelente jobb ébresztőnek bizonyult, mint bármelyik ébresztőóra. Mondjuk, azt hiszem, a szívemnek nem annyira használt, amikor minden reggel egy brutál adrenalinlökettel indítottam hadba.
Egyébként maga a járástanulás sem tűnt veszélytelennek. A kölök két lábra állt, kb. olyan mozgáskoordinációval, mint Pista bácsi fizetésnap egy haverokkal a kocsmában eltöltött kedélyes este után, majd megpróbált az imbolygás közepette lépni egyet. A hatás elképzelhető – vágódás hanyatt, hasra, oldalra. Ez már uszkve 80-90 centis magasságból is elég megrázkódtatás meg fájdalom, de a gyerek nem adta fel: ismét próbálkozott egy röpke nyiffogás után.
És a java még csak innentől jött! Mert amint a gyerek elindult, meg sem akart állni, úgy érezhette, hogy neki azonnal meg kell ismernie a világot, ki kell próbálnia mindent, amit lehet – meg azt is, amit nem. Emellé természetesen nulla félelemérzet dukál, később fűszerezve az akarom-mosttal. A hatás elsöprő volt: napi szinten potyogott mindenhonnan – székről, kanapéról, polcok és asztal tetejéről. Ha pedig voltam olyan kipihent, hogy elvigyem a játszótérre, akkor ez a sor még bővült a hintával, a csúszdával, a mászókával és a homokozó szélével is.
A végén már szemem sem rebbent, ha esett-beütött-vérzett, az első idők szívdobogtató jajistenem pánikja már tovatűnt, csak felállítottam a gyereket, kicsit leporoltam – kevesebb föld kerül a mosógépbe, talán megússza a szerelőt -, aztán mehetett a következő életveszélyes kalandjára. És ment is. És mindig megúszta kisebb zúzódásokkal. Mert jól esett, mert időben odaértem, mert időben észrevettem és megakadályoztam.
Mert a villanyóra például akkor is rettenetesen érdekes, ha elérése csak a bejárati ajtó biztonsági rácsáról való félkezes lógással lehetséges anyánk minden óvintézkedése ellenére, és a téren a kispatak sem tűnik félelmetesnek, ha a vizes köveken való császkálásról van szó, mint otthon a vízzel teli fürdőkád, amibe bezzeg minden ellenkezés ellenére estéről-estére beledugják. És a kismotorral sem lehet ám úgy lezúzni a meredek utcákon, hogy fékezzen, hiszen nincs is rajta fék gyárilag meg különben is, minimum meg kell előzni az úton mellette 70-nel (százhússzal) elzúzó BMW-t!
Azóta szerencsére már van félelemérzete a kölöknek, és már viszonylag helyesen képes felmérni, mi az a kaland, amibe még belemehet és mi az, amitől jobb lenne talán óvakodni. De komolyan azt gondolom, a kisgyerekeknél nagyobb túlélő nincs, még Bear Grylls is mehet a susnyásba, simán lenyomja bármelyik kétéves, mind veszélyes kalandok bevállalása, mind azok túlélésének esélye szempontjából. Még akkor is, ha ott a szülő szeme a nap 24 órájában, a hét minden napján.
Nálatok mi volt a gyerek legfélelmetesebb, legveszélyesebb húzása?
Szilágyi Diána, 2012. június 04.
Babanet hozzászólások(6 hozzászólás)
Erre megbotlik a saját lábában, elesik, és a könyökét töri..majd a tejszínes csirke nem jó neki ebédre , ő csinál mást....teszem hozzá, már elég nagy volt a kés használathoz.....erre elvágja az ujját, de úgy, hogy a kettes idegszálat is...varrás, gipsz, mozdulatlanság...ma 21 éves már....hál isten felnőtt, és még egyben van:))