„Mire a gyerekeim felnőnek, ideális kezdő anya válik majd belőlem” Interjú Berg Judittal

Gyerekkorában ornitológus, síoktató és kaszkadőr szeretett volna lenni, végül magyar-angol szakos és drámatanári diplomát szerzett és csupa olyan munkát végzett, amiknek sok köze nem volt a gyerekkori álmokhoz. Amikor megszületett első lánya, Lilla, saját meséket talált ki neki, és ahogy gyarapodott a család, rájött, a meseírással kell foglalkoznia. Így vezetett Berg Judit útja sok kitérővel a Rumini kötetek, a Cipelő cicák és Maszat, Panka és Csiribí, no és a Két kis dínó világáig. De arról keveset hallhattunk eddig, hogyan éli meg az anyaságot a magyar kortárs gyermekirodalom királynője – most erről beszélgettünk.

  • Hogyan befolyásolta a pályaválasztásodat/karrieredet a családod, milyen útravalót hoztál otthonról?
     
  • Nagyon szerető, szinte burokként védelmező családban nőttem fel. Anyukám tanár, apukám mérnök, mindketten nagyon olvasott, művelt emberek. A lakásunk tele volt könyvekkel, és a szüleim rengeteget olvastak, meséltek nekünk. Emlékszem, egyszer az általános iskolában, alsó tagozaton ki kellett töltenünk egy kérdőívet az otthoni körülményekről. Be kellett írni azt is, hogy körülbelül hány könyvünk van. Tudtam, hogy nekünk tele a lakás, kis másodikosként úgy saccoltam, hogy legalább három-négyszáz darab is lehet. Amikor otthon elmeséltem, mit írtam be, anyukám majdnem elsírta magát. Kiderült, hogy több ezer könyv állt nálunk akkoriban a polcokon.

    Amúgy nagyon sokat foglalkoztak velünk a szüleink, játszottunk, kirándultunk, beszélgettünk, és kisebb korunkban mindig volt otthon esti mese. Kedvenceim az apu által fejből mesélt történetek voltak, főleg a két kis elefántról, akik a Nagyszombat utcában laktak, és az ormányukat ormánytekercselő géppel tekerték fel minden alkalommal.
     
  • Mivel foglalkoznak és milyen a kapcsolatod a testvéreiddel/ szüleiddel?
     
  • Apun kívül mindenki tanár a családban, Piri húgom angol-orosz, Zsófi magyar-német szakos. Pirivel együtt cseperedtünk, minden játék-élményünk nagyjából azonos. Zsófi kilenc évvel fiatalabb nálam, én rajta tanultam a babázást, születésétől kezdve pelenkázhattam, fürdethettem. Pirivel mi tanítottuk járni, beszélni, rajzolni – legalábbis én így emlékszem rá. Anyukám biztosan másként fogalmazna.

    Mindkét húgommal szoros és nagyon közeli a kapcsolatunk, bár a mindennapok forgatagában mostanában ritkábban beszélünk és találkozunk, mint amikor még nem volt családom. De a feltétel nélküli szeretet, elfogadás és támogatás töretlenül megmaradt köztünk. Zsófi most várja első kisbabáját, és mi nagyon izgatottan készülünk a „kis unokatesó” érkezésére.
     
  • Miben befolyásolta a saját gyereknevelési elveidet az otthoni példa?
     
  • Egyfelől nagyon biztos támpont és követendő példa az, ahogy minket neveltek a szüleink. A meleg, biztonságos, szeretetteljes családi légkör megteremtése számomra is elengedhetetlen, ösztönösen nyúlok a szüleimtől eltanult mintákhoz.

    Persze a mi kapcsolatunk sem volt konfliktusmentes, az én kamaszkori nagy lázadásaim gyakran torkollottak hatalmas veszekedésekbe. Bennem a mai napig meglehetősen erősen élnek az akkori sérelmeim, vagyis inkább pontosan emlékszem, mi fájt akkor, amikor a szüleim bizonyos helyzetekben nem úgy reagáltak, ahogy én azt szerettem vagy elvártam volna. Mai fejjel tudom, hogy sokszor nekik volt igazuk, mégis biztos vagyok benne, hogy másfajta kommunikációval megkönnyíthettük volna mindannyiunk dolgát. Éppen ezért néhány területen tudatosan próbálom másképpen csinálni, mint a szüleim.

    Most, hogy a nagylányom már benne jár a kamaszkorban, és a középső is látványosan elkezdett kamaszodni, nagyon figyelek arra, hogy úgy beszélgessünk, és úgy tudjam megérteni az álláspontjukat, hogy közben végig azt érezzék: bízhatnak bennem, mert a legfőbb támogatójuk vagyok. Ez sokszor nehéz, hiszen a kamaszok lázadása és elégedetlensége gyakran helyből a szülők ellen irányul, de egyelőre, azt hiszem, kölcsönösen el tudjuk fogadni egymás érveit, gondolatait, és mindannyian meggyőzhetők vagyunk olyan kérdésekben is, amikről alapvetően másként gondolkozunk.


 

  • Mi volt az eddig legnagyobb „baklövésed” a gyereknevelésben, és hogyan kezelted-oldottad meg?
     
  • Baklövés akad rengeteg. Időnként előfordul egy rosszul megítélt helyzet, egy szerencsétlen döntés. Arról már régen leszoktam, hogy beleszóljak a gyerekek belső konfliktusaiba, mert valahányszor védelmembe vettem az áldozatnak vélt „ártatlant”, mindig kiderültek az előzmények, a mögöttes események, és beláttam, hogy képtelen vagyok igazságosan ítélkezni. Mivel a gyerekeim alapvetően nagyon jó testvérek, ok nélkül ritkán bántják egymást, ezért attól nem kell tartanom, hogy valaki teljesen ártatlanul szenved. Ezért csendesen várom, hogy maguk közt tegyenek igazságot, és ez – többnyire – sikerülni is szokott.

    A másik komoly bakiterület az erőviszonyok kérdése. Nálunk meglehetősen tekintélyelvű volt a családi élet, bár ez abban korban általánosan bevett szokás volt. A szülők szava szentnek számított, lehettek ellenvélemények, de alapvetően az történt, amit a felnőttek elhatároztak. Nekem nehéz volt eleinte változtatni ezen a hozzáálláson, az első gyerekem még gyakran tapasztalta, hogy bizonyos helyzeteket „izomból” próbálok megoldani, és azért kell azt csinálnia, amit én jónak látok, mert én azt megmondtam. Szerencsére Lilu nagyon okos és érzékeny gyerek, és már pici korában rákérdezett a döntéseim hátterére. Érdekelte, mit miért gondolok és csinálok, és aztán a maga csendes módján véleményt mondott.

    Egyszer valamiért nagyon megharagudtam rá, ráadásul amúgy is nehéz napok álltak mögöttem, ideges és kialvatlan voltam, ő csinált valami rosszat, engem elkapott a hév, kiabálni kezdtem. Lilu némán hallgatta végig a kitörésemet, és aztán őszinte megértéssel és kíváncsisággal csak annyit kérdezett:

    - Anya, ugye most így kell velem bánni?

    Nem volt benne semmi számonkérés vagy sértettség, négyéves volt, egyszerűen szerette volna tudni, hogy valóban jól értelmezi-e a helyzetet. Én akkor hirtelen ráeszméltem, hogy egyáltalán nem szükséges így bánnom vele. Akár meg is kérdezhetném, hogy miért tette azt, amit tett (hiszen sosem volt benne semmi rosszindulat vagy ártó szándék), és aztán csendesen megbeszélhetnénk, hogy miért is nem volt az helyénvaló. Azóta gyakran idézem eszembe Lilu kérdését, amikor éppen robbanni készülök valamilyen okból, és ez többnyire elég ahhoz, hogy higgadtabban beszéljük meg a történteket. A gyerekeim pedig hálásak ezért a hozzáállásért, és megtisztelnek a bizalmukkal és őszinteségükkel.


 

  • Mi volt, vagy jelenleg mi a legnagyobb félelmed szülőként?
     
  • Jelenleg attól félek legjobban, hogy nem vagyok elég. Bár igyekszem, hogy a munkám ne menjen a családi élet rovására, de időnként túlvállalom magam, vagy az írás bizonyos szakaszaiban képtelen vagyok egy történetből kiszakadni, és olyankor éppen csak felszínesen tudom ellátni az anyai teendőket. Időnként úgy érzem, hogy sokkal többet kéne beszélgetnem a gyerekekkel, és több időt találni arra, hogy a fizikai szükségletek (étel-ital-tiszta ruha) biztosításán, és a lecke ellenőrzésén, kikérdezésén túl is együtt legyek velük.

    Sajnos erre egy átlag hétköznap alkalmatlan. A négy gyerekem négy különböző iskolába-óvodába jár jelenleg, és ugyan a két nagy már viszonylag önjáró, rengeteg időt vesz el a logisztika. Az, hogy értük menjek, eljussanak a különórákra, meglegyenek a leckék, időben elkészüljenek az iskolai feladatok, gyakorlatilag minden időnket elveszi. Este, a közös vacsoránál persze beszélgetünk, és amúgy is mindig nagyon figyelmesen hallgatom őket, ráadásul igyekszem alkalmat teremteni, hogy időnként csak kettesben legyek valakivel, mégis folyamatosan ott a kínzó érzés, hogy sokkal több időre és energiára volna szükségem ahhoz, hogy mindenki úgy érezze, eleget kapott az anyukájából.
     
  • Mik azok a sarkalatos pontok, amelyeket feltétlenül szem előtt tartasz szülőként?
     
  • Leginkább arra figyelek, hogy tudjanak és akarjanak beszélgetni velem a számukra fontos élményekről, kérdésekről. Igyekszem egyenlően elosztani magam a gyerekeim között, és egyformán bánni velük. Ez azért nehéz, mert mind másmilyenek, és a négy különböző személyiség egészen másfajta bánásmódot igényel.

Emlékszem, egyszer valamiért megszidtam őket a vacsoránál. Alapvetően jogos volt a szidás, ráadásul nem is vittem túlzásba a szigort, a négy gyerekem mégis négy különböző módon reagált. Az egyik alig bírta elnyomni a nevetését, egyáltalán nem volt hajlandó komolyan venni a helyzetet. A másik sírva elszaladt, a harmadik bűnbánó arccal hozzám sündörgött és az ölembe bújt, a negyedik pedig sértetten bámult, és láttam, amint némán maga elé motyogva azt formázza a szája: „megbánod ezt még, anya”. Egyébként ő az, aki legjobban hasonlít rám, alig tudtam leplezni a derültségem, mikor rájöttem, mit mormol magában. Kislánykoromban én is mindig megsértődtem, ha kifogásoltak valamit a viselkedésemben, és legalább öt percig úgy éreztem, hogy ez az égbekiáltó gaztett bosszúért kiált.

Egyébként pedig levontam a tanulságot. Ha ugyanazt a hatást akarom elérni a négy gyereknél, négy különböző módon kell megfogalmaznom és előadnom az álláspontomat. Vagyis, ha egyformán szeretném nevelni őket, egyénre szabottan kell eléjük tárnom a helyzetet. Persze eközben ők nem érezhetik, hogy más elbánásban részesülnek… Ez számomra nagyon komoly kihívás, egy kicsit 22-es csapdája, de egyre inkább sikerül megtanulnom a jó arányokat. Mire a gyerekeim felnőnek, ideális kezdő anya válik majd belőlem.
 

  • Szerinted mi a legjobb abban, ha az ember szülő lesz?
     
  • Ó, rengeteg! Én nagyon élvezem a gyerekeim fejlődését. Csodálom az egyéniségüket, a szépségüket, gondolkodásukat, ügyességüket. Lenyűgöz, amikor felismerem azt, ami pusztán belőlük fakad. Amíg a gyerek pici, nagyjából azt tudja és kombinálja, amit otthon lát, hall, tapasztal. Még a szókincse is a szülőktől tanult szavakból áll. Aztán egyszer csak elég okos és nagy lesz ahhoz, hogy önállóan fejlessze tovább az alapokat. Játszik, beszélget, olvas, átszűri magán a világot. Sosem fogom elfelejteni azt a csodát, amikor a nagylányom először játszott el fuvolán egy dallamot, amit ő maga talált ki, vagy amikor a kisfiam önállóan gondolta ki az első űrhajót, amit aztán legóból meg is épített. Ilyenkor érzem igazán, hogy ők mennyire mások, mennyivel többek, különbek, maibbak nálam. És ezt a fejlődést hatalmas öröm nyomon követni, támogatni.

    A másik nagy boldogság, hogy az ember tudja: soha többé nincsen egyedül. Van, akinek ő a világon a legfontosabb, az alfa és omega, a biztos támasz. Ez erőt és tartást ad, miközben hatalmas felelősség is. Ráadásul alakít. Én a legtöbbet – közvetve – a gyerekeimtől tanultam. Amit saját személyiségemen változtattam, alakítottam, azt javarészt értük és általuk tettem. Miattuk tanultam meg a lemondást, a feltétel nélküli elfogadást, és a jó értelemben vett alázatot. Mert a szeretetben kell, hogy legyen alázat is: az, hogy elfogadjuk és adott esetben a saját elképzeléseink fölé helyezzük a másik érdekét, mindezt persze mosolyogva, önként és őszintén. Mert ha nem magától értetődő gesztus a lemondás és önfeláldozás, akkor semmit sem ér.

    A harmadik nagy öröm viszont ennek folyománya: az embernek muszáj tudatában lennie a saját határaival. Nemet mondani, önmagunk érdekét képviselni is nehéz időnként – de erre is nagyon jó tréning a családi élet. Csak akkor vagyok igazán jó anya, ha nem oldódom fel a gyerekeimben, hanem megtartok magamnak egy bizonyos részt magamból, amire vigyázok, amit gondozok, és aminek biztosítom a nyugalmat, pihenést, kikapcsolódást.


 

  • Min dolgozol jelenleg? Készülhetnek új könyvre a gyerekek és a szülők?
     
  • Néhány hét múlva fog megjelenni első ifjúsági regényem, egy sakk-kalandregény, amit a Polgár lányokkal, Judittal és Zsófival közösen készítettem. Jelenleg a tördelés és korrektúra szakaszában járunk, és nagyon kíváncsian várom, hogy fogadják a könyvet az olvasók. A sakkozni tudóknak is lesz benne néhány igazi csemege – a Polgár lányoknak köszönhetően – de úgy írtam meg a könyvet, hogy a sakkozni nem tudók számára is izgalmas és kalandos olvasmány legyen. Bár egy sakkbirodalomban játszódik, amit egy gonosz sakk-nagyúr kormányoz, a végén kiderül, hogy a sakk is olyan, mint az élet, és az élet a sakkot utánozza. Csak az arra érdemesek boldogulnak, miközben a világon semmi sem tisztán fekete-fehér. Még a sakkvilágban is ezerfélék az árnyalatok és az emberek.

    Egyébként most a legújabb Rumini regény tölti ki a napjaimat. Ha sikerül befejeznem, talán még idén meg is jelenik. Nagyon komoly kihívás ez nekem, mert ezt az új részt levélregény formában írom, az előző részek szereplőinek levelezéséből bontakoznak ki a kalandok. Néha szinte reménytelen nehézségekbe ütközöm éppen ezáltal, de rengeteg vicces megoldásra, poénra és váratlan fordulatra is lehetőséget ad ez a szerkezet. Én mindenesetre nagyon élvezem a munkát, és biztos vagyok benne, hogy a gyerekek is jól fognak szórakozni!

Szilágyi Diána , 2013. szeptember 18.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?