Segítség, hiszti!

Micsoda öröm, amikor kisbabánk elkezd gagyogni, elindul magától és már egyszerűbb kéréseket véghez is visz. Hiszen, már annyi minden ért. Lehet vele szaladgálni, birkózni, sokat-sokat nevetgélni. A büszke szülők hétköznapjait újabb és újabb sikerélmények töltik meg. Van ennek az egyébként tényleg fantasztikus korszaknak egy sötét oldala is. A hiszti. Ami bármikor rátörhet egyébként bűbájos gyermekünkre. De miért is hisztizik a totyogó, akinek még nincs letisztult akarta (ez még nem a „de én csokit akarok” hiszti), hogyan kezeljük, és hogyan vészeljük át ezeket a nehéz perceket?

A babák ugrásszerűen fejlődnek. Csecsemőknél ezek a fejlődési ugrások általában abban jelennek meg, hogy hirtelen sokkal többet esznek, nyűgösebbek, esetleg megváltoznak az alvási szokásaik. A problémát egyszer az okozza, hogy a test és az elme nem feltétlenül fejlődik párhuzamosan. A kisbaba elakarja érni az adott játékok, mert kezd kialakulni az akarata és tudja, milyen jó lenne játszani vele, de kúszni még nem tud. Ekkor dühösen felsír. Az eredmény nagy adag frusztráció. A másik probléma, amikor kinyílik a picik elméje, de még nem tudják feldolgozni a sok-sok új információt, aminek eredménye megint csak egy nagy adag frusztráció.

Segítség, hiszti!

A hisztit nem feltétlenül komoly dolog váltja ki. Valami felbosszantja a gyermeket, aztán annyira elviszik az érzelmek, hogy már azt sem tudja, miért lármázik. Amikor a kislányom először (körülbelül másfél évesen) földhöz vágta magát az utcán, igencsak kétségbeestem. Kérleltem, próbáltam elvonni a figyelmét, motiválni valamivel. Semmi sem hatott. Nem lehetett hozzáérni sem, csak ordított. Szörnyen éreztem magam. Biztos, rossz anya vagyok, hogy nem tudom megnyugtatni a saját gyermekem. Azt sem tudom, mi a baja. Mit gondolhatnak az emberek??? Aztán sóhajtottam egyet, elővettem a mobilomat, lefényképeztem és elküldtem az apjának a képet. A fotó persze körbejárt a barátoknál is. Nagy meglepetésemre az egyik hasonló korú gyermekkel rendelkező anyuka hozzászólása a következő volt: Üdv az életemben! A többiek (nem anyukák) azt mondták, milyen jó hogy ilyen lazán tudom kezelni a helyzetet. Ők biztos nem tudták volna. Jól esett az elismerés, de őszintén szólva nem érdemeltem meg. Ott, a hiszti közepén, egyáltalán nem éreztem magam a helyzet magaslatán.

Pár jó tanács, ha jön a dühkitörés: először is kitartás! Nincs olyan, hogy örökké tartó hiszti. Maradjunk nyugodtak (na, ez iszonyatosan nehéz)! Ha felhúzzuk magunkat, csak rosszabb lesz a helyzet. Én általában leülök a kislányom mellé. Mondom neki, hogy itt vagyok, azért vagyok, hogy segítsek, és bármikor odajöhet az ölembe. Aztán csak csendben várok. Sosem bújik oda egyből, de egy idő után igen. Meg lehet próbálni hideg vízzel megsimogatni az arcát (nem nyakon önteni!), hátha kibillenti. Ha társaságban vagyunk, vigyük csendes helyre, külön szobába, ahol van lehetősége lenyugodni! Ne engedjük, hogy mindenfélével megpróbálják a segítőkész ismerősök elvonni a figyelmét! Ilyenkor nyugalom kell a gyermeknek! A lényeg, hogy próbáljuk meg higgadt hangon értésére adni, hogy vele vagyunk. Akkor is, ha üt, ha vág, ha az aszfalton fekszik. A többi emberrel pedig ne foglalkozzunk! Akinek van gyermeke, az megérti, akinek meg nincs…

Széles Júlia , 2017. június 16.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?