Minden kezdet nehéz!

Mikor megtudtam, hogy albérlőm van, folyton attól rettegtem, milyen lesz a szülés. Anyámtól kiskorom óta mindig azt hallgattam, mennyire fáj, hogy ő mit élt át. Horror lehetett így utólag belegondolva, hiszen egyedül vajúdott és szült, és egyéb komplikációk is akadtak. A lényeg, hogy a fülembe ültette a bogarat: a szülés valami egészen embert próbáló feladat.

Ahogy gömbölyödött a hasam, mindig hessegettem magamtól a gondolatot, hogy mi vár majd rám a szülőszobán. Aztán eljött a nagy nap, és valami végtelen nyugalom szállt meg. A szülés hosszú volt, fárasztó, és igen, embert próbáló, de szép. Valami földöntúli módon, fáradt boldogsággal telien szép. Ami viszont utána jött, arra nem készített fel senki.

A kórházban öt napot töltöttünk, mert a gyerek besárgult. Aztán hazamentünk, és nem is volt semmi gond, egészen hajnal háromig. Akkor a gyerekben átkattant valami és üvölteni kezdett. Mivel még együtt laktunk a szüleimmel, holtra váltan vágtattunk ki a gyerekkel és a mózeskosárral a konyhába csitítani egyszem porontyunkat, nehogy felébresszük a nagyiékat, akiket másnap várt a munka. Ötig tutujgattuk, mire visszaaludt és mi is pihenni térhettünk.

Onnantól kezdve elszabadult a pokol. Kis túlzással, de tényleg csak kicsivel. Mindent kikaptunk, amit csak lehetett - a tipikus többemberes babát is -, kivéve a gyermekágyi depressziót. A gyerek óramű pontossággal kétóránként evett. Éjjel is. Alvásra nem is gondolhattunk. Szerencsére a tejtermelésem két hét után már stabilan hozta a napi normát, sőt, túl is teljesített, így naponta egyszer-kétszer kénytelen voltam fejni egy keveset, ami megint csak nem volt kellemes élmény számomra.

Hogy a szoptatásról ne is beszéljünk. Persze, nyilván én is bénáztam az elején, volt seb, fájdalom meg minden, de a legfárasztóbb talán az volt benne, hogy egy szoptatás időtartama legalább 1,5 óra volt, ha nem több. Egy idő után gyakorlatilag úgy éreztem, másból sem áll az életem, mint szoptatásból.

És a gyerek bőgött. Nappal is, éjjel is. Időnként sikerült megfejteni, miért, időnként nem. Ha sikerült megfejteni, még az is előfordult, hogy sikerült megnyugtatni is. De legtöbbször nem. Az egyik fő oka az üvöltésnek a hasfájás volt, ami az én szegény babámat négy hónapos koráig kínozta: evés után fél órával menetrendszerűen rázendített, és hiába hókuszpókuszoltunk bármit is - masszázs, torna, büfögtetés, tea nekem, miegyéb -, a következő etetésig abba sem hagyta. Mondtam már, hogy éjjel sem?

Persze, nem bírtuk hallgatni, így hát sokszor felvettük, cipeltük, rugóztunk vele, ringattuk. Leülni, azt nem lehetett, csakis járkáláskor hallgatott. Szerintem azóta van bizonyos helyeken kikopva a parketta a lakásban. Az is biztos, hogy akkoriban a napi tízezer lépése minden családtagnak megvolt, garantáltan.

Még a fürdések is üvöltéssel kísértettek nálunk, a kölök ugyanis mélyről, úgy gyomortájékról fakadóan gyűlölte a vizet. Amin én őszintén csodálkoztam is, hát édes fiam, eddig vízben laktál, mi ütött beléd? De ő csak visított, rákvörösen, feszítve magát, annyira, hogy egyedül nem is mertem belevágni a tisztálkodásba.

Aztán lassan változni kezdett a helyzet. Talán csak én lettem rutinosabb és nyugodtabb, talán neki lett kisebb az afelett érzett csalódása, hogy végül mégiscsak kipenderítették az addig jól megszokott, meleg és védelmező fészkéből. Mindenesetre kezdtek ritkulni a sírások, múlni a hasfájások, és időnként már csak csendesen nézelődött a fürdőkádban. Felvillant az első vigyor, a fogatlan ínyét villantva, először csak a vakvilágba, aztán már egyenesen a szemembe nézve. Olvadtam, mi tagadás.

Lassan, de biztosan tanultuk meg egymást. Ő engem, az apját, és a rokonságot, mi meg őt, a jövevényt, aki már rögvest születése után is erős akarattal bírt, és semmit sem hagyott szó nélkül, ami nem tetszett neki. Ma már értjük, mit akar. Szerencsére.

De utólag visszagondolva, mindig azon mulatok magamban: még hogy a szülés félelmetes? Nekem az volt a fáklyásmenet. A félelmetes a rákövetkező időszak volt! Amit azért nem cserélnék el semmiért, és bármikor újra végigcsinálnám, a mostani tapasztalatommal felvértezve.

Nektek meddig tartott összecsiszolódni és milyen problémákkal szembesültetek a kórházból hazatérve?

Szilágyi Diána , 2011. január 25.
 
 
 

Babanet hozzászólások  
(7 hozzászólás) 

2011 02 03. 11:02
Nekem az első fiam születése tényleg brutálisan rossz élmény marad. Mikor szóba került a tesó elzárkóztam előle, féltem, azok a nagyon rossz élmények jutottak eszembe, amikkel akkor szembesülnöm kellett. Aztán a tesó gondolt egyet és beköltözött a pocakomba, amit nagyon nagy örömmel fogadtam, csak szinte első perctől kezdve a szülés miatt aggódtam. Majd kisebb komplikációk miatt, magánorvoshoz kezdtem járni, és szépen lazult a félelem, egészen addig amíg ki nem derült, hogy az utolsó hetekben nyaralni készül. Na akkor megint rám tört az aggódás, és a mi lesz ha... De megnyugtatott, megadta a helyettese nevét, és telefonszámát, hogy ha bármi történne az ő távolléte alatt nyugodtan hívhatom. Ismét megnyugodtam, majd egy rossz NST, és egy rossz áramlási ultrahang után (elsővel dettó így volt), felküldtek a szülőszobára megfigyelésre.
Szerencsére a férjem ott volt velem végig. A szülésznő csak annyit kérdezett, hogy van-e orvosom, én mondtam, hogy van, hívták is, csak ő jött hozzám, aztán elmagyarázott mindent, hogy mit fog csinálni, és mindent megmagyarázott. Na akkor megnyugodtam, és szép élménnyel távoztam. Az első után nem akartam oda visszamenni, aztán az élet úgy hozta, hogy mégis vissza kell menjek, és talán ha becsúszna a harmadik baba, nem is bánnám.
Az első babámat nem tudtam szoptatni, műtötték is a veséjét, az nagyon embert próbáló időszak volt az életünkben, de a második babámat szoptatom már 5 hónapja, és az összecsiszolódással sem volt semmi baj. Néha aggódtam, hogy elég-e a tejem, meg vajon nem azért sír-e mert éhes, de midig állt mellettem valaki aki biztatott, így jutottunk el idáig!
Szerintem ha valaki fejben eldönti, hogy szoptatni fog, és nem görcsöl rá a dolgokra, ha sír a baba ölbe veszi megnyugtatja, akkor sokkal könnyebb lesz.
Én most a második babámnál kezdtem hordozókendőt használni, és ajánlom mindenkinek! Szuper találmány!

→ válasz erre
2011 02 03. 18:05
Na most mindezt kepzeljetek el ikrekkel es egy 3 eves "nagy"tesoval. :) :) :) Iszonyat megszenvedtem de most hogy a kicsik 3 evesek elmultak elmondhatom hogy megeri es hogy ez csak egy rovid ido az eletunkben, egyszeruen ki kell birni, at kell veszelni! :)
→ válasz erre
2012 06 03. 11:31
Mintha kislányomról írtál volna. Nálunk is a nagyszülők miatt kellett folyamatosan csitítani. Biztos vagyok abban, ha nincs ez a fajta nyomás, sokkal hamarabb átaludta volna az éjszakákat és sokkal kevesebb problémánk lett volna.
→ válasz erre
Összes hozzászólás (7) megtekintése »
Hozzászólás
Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?