Születésnapló Papis szülés és szimpátia-tünetek

Február

Á. naplója:

A szülészeten van egy ingyenes előadássorozat - nem tudom mi a neve; képtelen vagyok terminus technicuszokat megjegyezni -, elmentünk egy délután. Nem tudtuk megnézni a szülőszobát, ezért maradt a frontális előadás. Az auditórium zseniálisan ódivatú, mintha egy XVII. századi festményt néznénk: iszonyú meredek lépcsősorok és kopott bársonyszékek, amelyeknek még fejtámlája is van – süt belőle az intézményi és orvoshivatási arrogancia. Ezzel szemben egy bűbájos, bongyorhajú szülésznő jelent meg, és lekenyerező kedvességgel mesélt a szülésről. Volt egy másik fickó is a közönségben, egy blazírt arcú görögdinnye; arra gondoltam, talán én is ilyen szánalmas csatlós vagyok. És amikor a szülésznő felénk, férfiakhoz fordult, és arról kezdett beszélni, hogy mi a helyzet a szüléskor a papival, többé nem volt kérdés számomra, hogy mennyire súlyosan megmosolyogtató és alacsonyrendű szerzetek vagyunk ebben a helyzetben.

Rangunkat az sem emelte, amikor a fafejű, hibbant nők olyanokra kérdeztek rá a végén, amelyek elhangzottak. No, azért persze nagyon hasznos volt az előadás, sokat megtudtam, és valójában nem szorongtam a szituációban, hanem szórakoztatónak találtam. És nem mellesleg nagyon örültem, hogy milyen szívélyes fogadtatásban lesz részem; a szülésznőből sütött, hogy szereti és támogatja a papis szüléseket.

Azt hiszem az előadásnak is köszönhető, de mostanában nagyon sokat képzelgek a szülésről: a szülőszobát is látni vélem, minden oldalról megnéztem már, ahogy a köldökzsinórt éppen vágom el; K. izzadt homlokát, és eltorzult arcát, ahogy a kezemet majd összeroppantja. A sokféle váladékot, nyákot, amelyben világra jön a kisfiunk; és bizony azt is látni vélem, hogy amikor a mellére rakják, sírni fogok.

Bébikomp. Kifogó. Piskótakád. Orrszívó-porszívó. Cumihőmérő. Miféle szavak ezek? Szavak egyáltalán?! Úristen. Úristen! Polipos, báránykás vagy zizegő méhecskés? Én vagyok hülye, vagy a tükör görbe? K. bevásárolt a nagykerben. Finoman bűntudatom van, hogy nem mentem, még akkor is, ha megbeszéltük: egy néma gólem lennék, aki tipeg a nők után, és nem tud megszólalni, amikor megkérdezik, hogy a kéket vagy a zöldet. Nagyon szép dolgokat hoztak, mindennek örülök, de meghaltam volna, ha el kell mennem. No, nem lustaságból maradtam itthon: kiváló munka-kifogásom van.

Most már igazán emberként tekintek a kisfiamra, nem gyötörnek többé azok a gondolatok, hogy személytelen viszonyt ápolok egy állati lénnyel. Sokat rúg, és kommunikál is velem: amikor énekelek neki, felélénkül és tornászni kezd; ilyenkor nagyon örülünk, dicsérjük, beszélünk hozzá.

Az új nőgyógyász az internetes fotón egy tejfelesszájú nyominak nézett ki, ehhez képest egy langaléta cool-arc. Pincemély hangja és tompa humora van, de nagyon kedves volt, engem is hellyel kínált, tudomásul vette a jelenlétemet. Nem úgy, mint a szomszédasszony – egy depressziós, kukucskáló rém –, amikor elkapott minket az ajtóban, és farkasmosollyal kérdezte, hogy baba lesz? Majd azt sikerült zavarában mondania: „Jól van, nem baj az.” És végig rám se nézett, akkor sem, mikor „gratulált”.

Mondjuk azért az megakasztott, hogy a doki a kórházi ultrahangkor nem engedett be. Azt mondja K., azt mondják, hogy akinek nincs orvosa, és úgy jár, mint én, annak a doki megpedzi azt a lehetőséget, hogy a privát praxisban „többet tud velük foglalkozni”. Ez nyilvánvalóan kancsal, mert privátban csengő forintokkal jutalmazzuk a kedvességet, szóval miért választja szét ennyire a kettőt?

Hosszan elhúzódó folyamat és gyötörtetettség a névadás, de most beszámolok róla. Mindenekelőtt: K. és köztem maximális egyetértés volt. A végleges elhatározásban az okozott gondot, hogy egyből, ösztönszerűen, már-már paranoid módon azon kezdtünk gondolkodni, hogy mit szólnak majd az emberek. Arról van szó, hogy tapasztalataim szerint a Keve név egyrészt egzotikusnak hangzik - mivel kevéssé ismert -, ugyanakkor hangzókészletében nagyon otthonos. Ettől ül ki különös arckifejezés az emberekre.

De ez a kisebbik gond. A mélyebb ráncú fintor akkor merevedik az arcokra, amikor megkérdik, hogy milyen név ez. Mert gyanítják, hogy ez egy régi magyar név. Arra gondoltunk, hogy sok ember biztosan mélymagyarnak könyvel el, és fog elkönyvelni minket. Ettől féltünk, ezért hezitáltunk; ezért gyötrődtem magamban. Mostanra jöttem rá, hogy mivel nincs a fejünkben semmiféle kompromittáló ideológia, nehogy már attól féljek, mit hisznek rólam mások! Nehogy már a terhelt ideológiai légkör miatt féljek és tartózkodjak attól, hogy az anyanyelvemből származó nevet adok a gyermekemnek! Mennyire abszurd lenne, ha mégis így tennék?!

K-nak egyre több fizikai nehézsége van; fáj a szeméremcsontja mozgáskor, a súlytöbblettől szuszog, fújtat; átalakult a testtartása és a járása; éppen úgy megy, mint Az ötödik elem című filmben az arany szkafanderes, ősi lények 2 perc 10 másodperctől ebben a videóban:

Szegénykém. Igyekszek minél többet segíteni. Még szimpátia-tüneteket is mutatok: éjjeli pisilések és derékfájás. Örülök, hogy szorgalmasan eljár terhestornára – korábban nem mutatott ekkora elszántságot a testedzés terén. Az viszont nem tetszik, hogy egy pár dolgot alig tud megcsinálni – pl. lehajolás helyett hosszan kapaszkodva ereszkedik térdre –, és nem kéri a segítségem; hiába mondom, hogy szeretném a boltból én hazacipelni a dolgokat, nem szól. Csak látom, hogy kínjai vannak, míg a cipőjét köti, vagy azt veszem észre, hogy sutyiba bevásárolt és két akkora szatyorral lépcsőzik, mint ő maga. Gondolom, ez büszkeség kérdése is, nem akarja elfogadni, hogy egyre tehetetlenebb a teste.