Olivier Jourguin azt elemzi cikkében, hogy hogyan találhatja meg az apa a helyét a sérült gyermeket nevelő családban és mi az oka, hogy ez sokszor nem sikerül.

Az első találkozás a fogyatékosság tényével
A közlés vagy felismerés, hogy gyermekül sérült, megingathatja a család egyensúlyát. A család felkészületlenül találja magát ebben a helyzetben, amit még súlyosbít a magányosság érzése. Az anya viselkedését általában az anyai ösztönök határozzák meg, az apa fogyatékosnak, sőt bűnösnek  érzi magát, mert nem tudta megvédeni családját. Gyakran ráhárul, hogy a környezettel, sőt az anyával ő közölje a rossz hírt. Összeomlanak az álmok, a beteg gyermeket kudarcként élik meg a szülők. A nyugati kultúrában a férfiak erőteljesebben élik meg a társadalmi kudarcokat.
Az apának el kellene végezni a képzeletbeli, egészséges gyermek elvesztésének gyászmunkáját, hogy nárcisztikus sebe gyógyulhasson. Sokan nem végzik el azt a munkát: akik a munkába menekülnek, vagy elhagyják az otthonukat, ami még inkább erősíti a bűntudatukat. A sérült gyermek születése sebezhetőbbé teszi a családot, a helyzetből adódó konfliktus források mellett korábban nem sejtett törésvonalakat tesz láthatóvá. A leggyakrabban az anya marad, az apa megy.

Megtalálni a kapcsolatot
A találkozás az apa és sérült gyermeke között nem előre meghatározott. Jelenthet legyőzhetetlen akadályt. A szülőnek nehéz azonosulni sérült gyermekével, de az anya gondozza és közben megismeri. Az apák tétován lépnek fizikai és érzelmi kontaktusba sérült gyermekükkel, aki idegennek tűnik számukra. Ezt erősíti, hogy lehetőségük van belevetni magukat az otthonon kívüli tevékenységekbe. 
Az apáknak ez az attitűdje leginkább azzal a a magányossággal magyarázgató, amelyben a családok találják magukat. Pedig megfelelő segítséggel az apák megtalálhatják helyüket és gondozhatják gyermeküket az első naptól kezdve. Segítség nélkül időre és szerencsére van szükség, hogy az apa-gyermek kapcsolat kialakuljon.

Az apák nem cserbenhagyók
Az apa, aki elmegy nem automatikusan szökevény. Egyes apák képtelenek fájdalmukat verbalizálni. Mivel a férfinak erősnek kell lennie, paradox módon sebezhetőbb. Kevés férfi mer szakmai segítséget kérni. Az apáknak nem annyira tanácsra van szükségük, mint inkább hogy meghallgassák őket. Az apák csendje annak is következménye, hogy az intézmények sokáig anyacentrikusak voltak.
Egyes anyák öntudatlanul igyekeznek kizárni az apát a gyerek életéből. Előfordulhat, hogy az anya  ki akarja sajátítani a gyermekkel való foglalkozást, akár bűntudatból, akár azért hogy kímélje az apát. Vagy az anya megpróbálja meghosszabbítani a gyermekkel való nagyon szoros szimbiózist. Általában az apa az, aki engedi, hogy gyermeke megtalálja saját helyét, önállóságát. Hány anyával fordul elő, hogy eltolja gyermekét a beteg gyermektől: "Hagyd, majd én öltöztetem, te nem tudod.

A fizikai kontaktus
Szimbolikus mozdulat, amikor az apa feldobja gyermekét a levegőbe. Egy sérült gyermekkel az ilyen játék nehezen képzelhető el.
Az apa retteg, hogy kárt okoz a gyermekben. Inkább kikerüli a fizikai kontaktust.  Nem a jószándék hiányzik,  sokan mindenféle eszközt fabrikálnak, hogy megkönnyítsék gyermekük életét. Pedig a sérült gyermeket is meg kell érinteni, simogatni, babusgatni.
Az apák, akik maradnak, esetleg megpróbálnak nem tudomást venni gyermekük fogyatékosságáról vagy intellektuálisan közelítenek: keresik a bűnöst vagy könyvtárakban kutakodnak.  De általában nincs válasz a fő kérdésre: Miért történt ez velem?

Megtalálni a helyét
A mai családból az apák néha teljesen hiányoznak, de ha jelen vannak, inkább részesei a család életének. A távolságtartó és mindenható apai szerep már a múlté. Néha a játék az apák privilégiuma, az egyetlen szerep, amit az anya meghagy, azt gondolván, hogy a többire (gondozás) az apa alkalmatlan. A fiatalabb szülőknél a szerepek inkább felcserélhetők. Ahogy  a gyermek nő, a fizikailag nehéz feladatok ismét visszaszállnak az apára.

Társadalmi szerepvállalás
A sérült gyermek úgy tűnik, hogy megerősíti a szereposztást a házastársak között. Az anyára marad a konkrét gondozás, terápia, az apára a társadalmi feladatok, egyesületek. A szülői egyesületekben az apák aktívak,  és végül másról beszélve magukról beszélnek. Sérült gyermeket nemzeni sérti a férfi férfiasságát, társadalmi presztízsét. A társadalmi aktivitás kompenzálhatja ezeket a sérelmeket.

Pszichoanalitikus és családterápiás nézőpont
Gyakran beszélnek elutasításról az apák kapcsán. Ez a minősítés nem tűnik igazságosnak.
Az anya gyakran gondolatban szinte visszahelyezi gyermekét a méhébe, mintha meg se született volna, olyan szoros kapcsolatban él vele tovább. Ezzel az apa megfosztódik az apaságtól, a tevékenysége a külvilágra koncentrálódik és megelégszik azzal, hogy ő biztosítja az anyagi hátteret a család számára. Valójában munkamegosztásról és nem menekülésről van szó az apa részéről. Egyébként ha valamilyen okból az anya elveszíti a talajt a lába alól, beteg lesz, elmegy, az apák könnyen átveszik az anya feladatát. De az apának, aki főleg a családon kívül él, nincs alkalma megismerni  a gyermekét és kapcsolatot építeni vele.
A legsürgősebb, hogy keressen egy szakembert, akinek beszélhet, mert nagyon nehéz ebből a helyzetből egyedül kimászni. A szülők nehezen teszik meg ezt a lépést, hiszen a helyzet egyik tünetet éppen  az a meggyőződés, hogy senki nem értheti meg őket. Mégis szükség van segítségre, hogy a szülők felül tudjanak emelkedni nárcisztikus fájdalmukon és azonosulási pontokat találni gyermekükkel.

Végül Olivier Jourguin a következő tanácsokat adja az apáknak:
- Találjanak valakit és merjenek beszélni neki a fájdalmukról
- Keressék a kapcsolatot más szülőkkel, egyesületekkel
- Vegyenek részt a gyermekre vonatkozó konzultációkban
- Segítsenek sokat otthon, mert egy beteg gyermek plusz terhet és munkát jelent az anyának
- Fejlessze a non-verbális kommunikációt (játék, érintés stb.) gyermekével
- Maradjon figyelme a többi gyermekre is
- Szervezzen olyan hétvégéket, amikor kettesben tölthet a párjával