A büntetésről - a pszichológus szemével
Izsó Ildikó

           
Minden szülő kedves, jól viselkedő, udvarias, később jó tanuló gyereket szeretne. A gyerekek nagy részében ezek az adottságok fellelhetők, a szülők kezében pedig ott az eszköz: a nevelés.

A szülők fegyelmezési, tekintélytartási sikertelensége közvetlenül vagy áttételesen, egyre többször jelenik meg a hozzám érkező kérdésekben. Általában kétféle módon próbáljuk gyermekünknél elérni azt, hogy megfelelően viselkedjenek, ez a dicséret (mondhatjuk úgy is, hogy jutalmazás) és a büntetés. 
A jutalmazás a kívánt dolog elérését helyezi kilátásba, míg a büntetés egy nagyon nem kívánt élményt vetít előre.
A büntetés alapja a félelem. A félelemnek két alapformája van, a fizikai fájdalomtól és a szeparációtól (elkülönítéstől) való félelem. A szülők büntetéseik során e két félelem valamelyikét idézik fel. A büntetésnek mind a két formája önmagában eredménytelen.

A szeretetteljes, odafigyelő, elfogadó szülői gondoskodás a gyermek alapvető igényét elégíti ki testi-lelki szinten. Ez az igény a kötődés igénye. Amikor az anya megfelelően reagál gyermeke igényeire, akkor a gyermekben a biztonságérzet mellett az a vágy is kialakul, hogy azonosuljon anyjával, olyanná váljon, mint ő. Később a kör bővül, az anya mellé más, a gyermek számára fontos személyek is belépnek azok körébe, akiktől a gyermek viselkedési elemeket vesz át (legelőször az apa, később a pedagógusok, még később  a kortárs csoport tagjai). Az alap azonban mindig a szülő-gyermek kapcsolat.
Ez az azonosulási tendencia meghatározott nevelői stílushoz kötődik, s később a lelkiismeret kialakulásához, a társadalom normáinak az elfogadásához vezet. 
Annak a szülőnek, akinek a gyermekében ez az azonosulási tendencia kialakult, még egy eszköze lett, amivel fegyelmezheti gyermekét, ez a szeretet elvesztésétől való félelem. Fontos hangsúlyozni, hogy a szeretet elvesztésétől való félelem kihasználása, mint nevelési eljárás könnyen veszélyessé válhat. Akkor érhetnek el eredményt a szülők, ha azt a hatást hangsúlyozzák, amit a gyermek helytelen viselkedése saját érzelmeikre gyakorolt.

Már pontosan ismerik azokat a “technológiákat”, technikákat, amelyek hatásossá teszik egyik vagy másik módszert.  
 A kutatások azt mutatják, hogy a jutalmazás csak akkor hatásos, ha közvetlenül a kívánt viselkedést követi. Ráadásul eleinte minden alkalommal adagolni kell a jutalmat, később már elég csak véletlenszerűen adni. Ezzel együtt biztosítani kell azt is, hogy a nem kívánt viselkedés sose kapjon megerősítést valamilyen jutalom révén. Ez a viselkedésmódosítás rendkívül időigényes folyamat, nagyon kevés, megkockáztatom, hogy szinte egyetlen szülő sem tudja megvalósítani azt, hogy minden feltételnek megfeleljen. A jutalmazással való viselkedésmódosításnak buktatói is vannak: a jutalmak elveszíthetik értéküket (általában akkor kell ezzel számolnunk, ha túl távolinak tűnik a jutalom, pl. “ha jó leszel, a Mikulás hoz neked sok ajándékot”, mondjuk már októberben). Vannak olyan esetek is, amikor a felnőttek számára el nem fogadható viselkedés a gyereknek beválik (pl. amikor a gyerek bohóckodik, amivel mindenki figyelmét magára tereli – az pedig, hogy a figyelem középpontjába került, jutalom lehet a számára). Aztán van olyan eset is, főleg akkor, amikor a gyerekek már nagyobbak, hogy saját maguk is meg tudják szerezni a jutalmat (pl. egyedül elmennek moziba). Előfordulhat az is, amikor az elfogadható viselkedést nem követi jutalom (ez törvényszerű, hiszen a gyereket nem lehet folytonosan “szemmel tartani”). A folytonos dicséret eredményeként a gyerek egy idő után csak a jutalomért hajlandó bármit is tenni, s ha elmarad a jutalom, a gyerek úgy érzi, hogy valamit mégsem tett helyesen. A jutalom megvonása büntetésként élhető át, míg a túl gyakori jutalom önmaga hatását gyengíti.

Nagyon sokszor előfordul az a szülői megoldás is, hogy az elismerő szavak mellé bírálat is kapcsolódik, vagyis “duplafenekű” a dicséret (“látod, milyen ügyes voltál, miért nem tudsz mindig így viselkedni?”). Ezzel a szülő azt szeretné elérni, hogy gyermeke jobban teljesítsen, vagy jobban viselkedjen, azonban nem biztos, hogy ez a módszer eredményes. A gyerekek, már egészen kicsi korban “kihallják” a bíráló szavakat, tisztában vannak azzal, hogy az elhangzott dicséret valóbája bírálat. Azok a szülők, akik túlságosan gyakran alkalmazzák ezt a módszert, hiteltelenné válnak gyermekeik előtt, az igazi dicséret is hatástalan marad.

Gyakran hangzanak el dicsérő szavak akkor is, amikor a gyerek teljesítménye vagy viselkedése a “nem az igazi, de valami alakul” szintjén van, s a szülő szándékai szerint ösztönözni szeretné a gyereket a jobb viselkedésre, a jobb eredmény elérésére. A gyerek legtöbbször tudja, hogy az elismerés és a teljesítménye nem áll arányban egymással. Ebben az esetben a szülők két következménnyel számolhatnak: egyrészt csökkenhet a gyerek igyekezete, hogy legközelebb jobban megfeleljen az elvárásoknak, hiszen a jutalmat kisebb teljesítményre is megkapta, másrészt, - ez főleg a nagyobbaknál fordul elő – gondolhatják úgy is, hogy a szülők nem látják tisztán a helyzetet, nem tudnak reálisak lenni. Ez pedig a kommunikáció gátjává válhat szülő és gyermek között. A dicséret fokozhatja a testvérek közötti rivalizálást és versengést is. Amikor az egyik gyereket megdicsérik, a másikat pedig nem, az utóbbiban joggal keletkezhet harag, irigység, bosszúság a másik iránt. Amennyiben messzebbre tekintünk, a gyakran dicsért gyerek a későbbiekben “függővé” válhat a szüleitől, vagyis amikor már elvárnánk tőle, hogy önállóan cselekedjék, akkor sem lesz képes rá, mert mindig a szülői egyetértésre, jóváhagyásra várnak.

Ezután nézzük a büntetést! Amikor a szülő büntetést ad a gyerekének, akkor annak nem kívánatos viselkedését próbálja szankcionálni. Ezzel a módszerrel is csak egyetlen probléma van, az, hogy nagyon sok feltételnek kell megfelelni, hogy sikeres legyen, kezdve attól, hogy a helytelen viselkedést mindig büntetni kell, a büntetésnek azonnal követnie kell a rossz magatartást, nem lehet a gyereket más előtt büntetni, itt is ügyelni kell, hogy a helytelen viselkedés semmilyen körülmények között ne jutalmazódjon, végül a büntetésnek nem szabad túlságosan nagynak lenni. Könnyen belátható, hogy ezek a feltételek is csak nehezen teljesíthetők.

 Marad a kérdés, hogy mit lehet tenni? Thomas Gordon – akinek Tanítsd gyermeked önfegyelemre című könyve alapján készült a fenti összefoglaló is – a következőket javasolja: ahelyett, hogy un. Te-üzeneteket küldenénk (ezek olyanok, amelyek a másikról szólnak, pl. “ügyes voltál, hogy elrakodtál “rossz voltál, amiért nem hagytál beszélgetni délután) próbálkozzunk az Én-üzenetekkel, vagyis fogalmazzuk meg, hogy nekünk mit jelent, milyen érzést okozott a gyerek viselkedése: “nagyon jólesett, hogy elrakodtál, mert fáradt voltam, amikor hazaértem”, vagy “nagyon kellemetlen volt nekem, amiért minduntalan félbeszakítottál, nem tudtam figyelni sem rád, sem a …. nénire). Érezhető a különbség, ugye?

 Ennek a módszernek a megtanulása nem könnyű, mivel a Te-üzenetekre vagyunk ráállva, ugyanis ezeket sokkal könnyebb elküldeni a másiknak. Az Én-üzenetek tudatosságot igényelnek s azt, hogy odafigyeljünk saját érzéseinkre, ezek ugyanis az én-üzenetek alapjai.

Gordon sokféle módszert ajánl, amivel elkerülhetők a büntetés és a jutalmazás már ismertetett csapdái. Próbáljuk kitalálni, mire van szüksége a gyereknek (ezt főleg csecsemőkorban kell alkalmazni, de később is szükség lehet rá!), aztán próbáljunk megegyezni a gyerekkel, vagyis “kössünk üzletet”, módosítsuk a környezetet, hogy lehetőleg minél kevesebbet kelljen a gyereket korlátozni, ezzel a nem kívánatos viselkedés bekövetkezésének esélyét is csökkentjük. Nagyon fontos, hogy a felnőtt azonosítani tudja azt a helyzetet, érzést, ami az ingerültséget, az elkeseredést kiváltotta belőle, s azt mondja el a gyereknek. Vagyis lényeges, hogy a gyerek ne csak a következménnyel találkozzon, hanem az okkal is, ne csak azt lássa, hogy anya mérges, ideges, hanem azt is, hogy mi vezetett ide.

 Természetesen a gyereknek is vannak szükségletei, amiket szeretne kielégíteni, ezért vannak esetek, amikor az Én-üzenetek hatástalanok. Ekkor próbáljunk meg odafigyelni a gyerek kívánságaira, keressünk közösen megoldásokat a problémára (saját élmény, amikor a fiam nem akart egyedül elaludni, megkérdeztem tőle, mire lenne szüksége, hogy el tudjon aludni egyedül is, s ő azt mondta, egy kis fényre. Bekapcsoltuk a kislámpát, Ő pedig 10 perc múlva már aludt).

 Végül szeretnék kitérni még egy, általam fontosnak tartott gondolatra. Mint ahogy különbözőek vagyunk személyiségünkben is, úgy különbözőek vagyunk nevelési stílusunkban is. Nagyon lényeges, hogy személyiségünkkel, nevelési stílusunkkal összhangban legyenek kommunikációs aktusaink is. A gyereknevelésben van néhány – általam fontosnak tartott elem, amelyek a kérdésekre adott válaszaimban is minduntalan visszatérnek: a gyerek őszinte szeretete, a türelem, a következetesség és a viselkedésünk hitelessége.

Mindehhez önismeretre van szükség, saját magunk és nevelési stílusunk ismeretére. A következő összefoglaló a nevelési stílusokat szeretné megismertetni az olvasókkal.

 Jó szülő – rossz szülő?

 A nevelés legfontosabb eleme a szülő-gyerek kapcsolat, amely olyan érzelmi, kommunikációs és kötődési sajátosságok összessége, amely a nevelési helyzetek döntő fontosságú összetevője, a gyermeki személyiség fejlődésének elsődleges alapját képezi. A szülő-gyerek kapcsolat formája és tartalma életkoronként és kultúránként változik. Nemcsak a gyermekkorban, hanem gyakran az egész életen át a legfontosabb kapcsolatok közé tartozik.

 A szülő-gyerek kapcsolat alapját a szülői szeretet képezi, az a pozitív érzelmi viszonyulás, ami a szülőt a gyermekéhez fűzi. Ennek a szülői szeretetnek része a gyermek fizikai, lelki fejlődésének elősegítése, az erről való gondoskodás. Az egyik legintenzívebb, s talán a legtartósabb érzelmi kapcsolatok egyike, amelynek része a gyermekért érzett aggódás, féltés, a szülői áldozatkészség, lemondás is.

Napjainkban a jó szülő ismérve, hogy erősen kötődik gyermekéhez. Azokban az időkben, amikor nagy volt a csecsemőhalandóság, a szülők érzelmi kötődése jóval később, a gyermek életkorának előrehaladásával (kb. 2-3 éves korban) erősödött meg. Ez volt a helyzet a középkori Európában, s ez a helyzet most is a harmadik világban. A jó szülő kategóriája tehát nagymértékben függ a társadalmi kultúrától.

 A mai kultúrákban a gyermekek nagy része tervezetten születik. Jellemző, hogy a gyermeknek a családban töltött életkori szakasza jelentősen meghosszabbodik, ami növeli a szülői, családi kapcsolatok fontosságát. A családban kezdődő, majd később a különböző csoportokban folytatódó szocializáció során sajátítjuk el azokat a viselkedési elemeket, amelyek segítségével megtaláljuk helyünket a társadalomban. A szocializáció alapját tehát a szülő-gyerek kapcsolat alapozza meg.

Egyre elfogadottabb és ismertebb az a nézet, mely szerint a szülőhöz/anyához fűződő legelső érzelmi kapcsolat teremti meg a későbbi kapcsolatok mintáját. Az a gyerek, akinek nem volt anyjához fűződő zavartalan kapcsolata, nem kap olyan mintát sem, amely alapján a későbbiekben az összes többi kapcsolatát kialakíthatja. Egyre több adat bizonyítja, hogy csecsemőkori anya-gyerek kapcsolat meghatározó a későbbi életkorokban is. A fejlődéslélektani kutatások eredményei is azt mutatják, hogy a megfelelő kötődés és érzelmi támogatás nélkül, amit a gyerek a szülővel való kapcsolata során kaphat meg, a szocializáció súlyos zavarokat szenvedhet.

 A szülői szeretet a gyermekkor folyamán mindvégig fontos az egészséges testi-lelki fejlődés szempontjából sőt, még felnőttkorban is az egyik legjelentősebb kapcsolataink közé tartozik. A csecsemőkori kötődésről, az anya szerepéről nagyon sokat lehet olvasni, a későbbi életkorok azonban nem kapnak ilyen hangsúlyt, holott a nevelési helyzetek a gyermek életkorának növekedésével egyre bonyolultabbá válnak, egyre inkább szükségessé válik a nevelési helyzetek tudatosítása, a megfelelő nevelési stílus kialakítására való törekvés.

 Vizsgáljuk meg részletesebben, hogy milyen nevelési stílusok azonosíthatók.

A nevelési stílus a szülő által alkalmazott nevelési módszerek összessége (amelyek nem mindig tudatosak a szülő részéről).

A nevelési stílusnak két fontos összetevője van, az egyik a kontroll, a másik a kapcsolat nyíltsága (demokratizmusa). Kontroll alatt a gyermek feletti ellenőrzést (a jutalmazást, büntetést, a cselekvések megengedését, megtiltását értjük), míg demokratizmus a gyermek döntésekbe való bevonását jelenti.

 A nevelési stílus fogalmát Baldwin vezette be, aki a következő kategóriákat állította fel.

- erős kontroll – demokratikus kapcsolat
- erős kontroll – autoriter kapcsolat (tekintélyelvű)
- gyenge kontroll – autoriter kapcsolat
- gyenge kontroll – demokratikus kapcsolat.

Baldwin szerint az optimális kombináció az erős kontroll – demokratikus kapcsolat. 

Ranschburg Jenő is négy stílust különböztet meg:
               meleg – engedékeny
                meleg – korlátozó
                hideg – engedékeny
                hideg – korlátozó

Az első dimenzió a “gyermek testi – lelki-mozgási szabadságára vonatkozik, arra, hogy a különböző viselkedési szabályok milyen kiterjedésben és milyen súllyal nehezednek a gyermekre. Ez a dimenzió az engedékenység és korlátozás két végpontja között helyezkedik el. Ez utóbbi ponton található az olyan nevelői magatartás, amely a gyermeket merev következetességgel érvényre juttatott rendszabályokkal fogja körül. . A korlátozó szülő tehát a gyermeket csak meghatározott helyen és hangerővel engedi játszani, ragaszkodik hozzá, hogy kisfia vagy kislánya mindig tiszta és rendes legyen (még a játszótéren is), valamint jó modorú a társaságban és illemtudó az asztalnál. A játszótársakkal, de különösen a testvérekkel és a szülőkkel szemben megnyilvánuló agresszió, súlyos fegyelemsértés. A dimenzió engedékenységgel jelölt végpontján ezeknek a nevelési elveknek az ellenkezője található.

A másik dimenzió a nevelő emocionális (érzelmi) viselkedését ábrázolja. Két szélsőséges végpontjára a “meleg”, illetve a “hideg” jelzőt alkalmazták. A meleg szülői magatartást főképpen a gyermeket elfogadó és megértő, gyermekközpontú viselkedés jelzi. Az ilyen szülő ritkán alkalmaz fizikai büntetést, annál többször dicséretet, a helyes cselekedetek pozitív megerősítését. Tetteit, ítéleteit indokolja, és általában gyakran beszélget a gyermekkel, akinek közeledésére lehetőleg minden alkalommal pozitívan reagál. “ (Ranschburg J.:Félelem, harag, agresszió, 1987, 135-136.p.) A két- két dimenzió két-két végpontjának kombinációiból alakul ki a négy dimenzió.

Fontos megemlíteni, hogy ezek a jellemzők már inkább viselkedési formák, mint nevelői beállítódások. Nem lehet tehát csak egyszerűen kiválasztani és megvalósítani közülük azt, amelyiket szimpatikusnak tartunk. A nevelő karaktere, személyisége messzemenően meghatározza a helyet, amelyet a két dimenzió egy-egy pontján elfoglal. Egy alapvetően autoriter személyiség csak átmenetileg tudja fenntartani a demokratikus légkört, akkor is mindig “átütnek” a nevelő személyiségjegyei az erőszakoltan alkalmazott nevelői szemléleten, így nem lesz hiteles.

Magunkat, egész személyiségünket kell előbb – megközelítőleg olyanná – alakítanunk, amilyenné gyermekeinket nevelni szeretnénk.

Szülők nevelési hibái  

A szülők nevelési hibáinak megítélése és valós hatása függ a mindenkori kulturális feltételektől, a felnőtti élettel kapcsolatos követelményektől. Míg a korábbi évtizedekben elsősorban a túlzott szigor és a merev követelmények voltak a szülői nevelés leggyakoribb torzulásai, ma a kontroll és a korlátozás hiánya tekinthető jellegzetes problémának. Ez összefügg az antipedagógiai irányzatokból fakadó liberális nevelési elvek térhódításával ( a gyermek teljes egyenlősége, a szülői tekintély kiiktatása). Bírálók szerint a gyermeki függőség részben ideológiai, részben társadalmi körülmények miatti felszámolása negatív következményekkel jár: a középkorhoz hasonlóan megszűnik a gyermekkor, mint különleges életkori szakasz, a felnőttvilág védelmező, támasznyújtó szerepe csökken. A korlátlan engedékenység egyes megnyilvánulásainak ártó következményeit kísérleti adatok támasztják alá: a kisgyermekkori agresszivitással szembeni anyai engedékenység szerepet játszik az agresszív viselkedés fennmaradásában.  

A mai leggyakoribb nevelési hibák közé tartozik 

- a túlvédő magatartás,
- a következetlenség,
- a túlzott teljesítményelvűség.

 A túlvédő magatartás melynek során a szülő arra törekszik, hogy kiküszöböljön a gyermek életéből minden konfliktusforrást, lelki vagy fizikai nehézséget. Gyakran tapasztalható a gyermek túlöltöztetése, túletetése, a korlátozás hiánya a konfliktusok kerülése érdekében. A túlvédés kapcsolódhat az anyagi javakkal való túlzott elhalmozással, amit a szülők alkalmanként az érzelmi elhanyagolásért való kárpótlásnak tekintenek. Következményei közé tartozik a gyermek csökkent ellenálló és megküzdő képessége, a szorongás és az önálló cselekvés, döntés megnehezített volta.

 A szülő következetlensége a gyermek viselkedésének megítélésében és értékelésében illetve saját elveiben azt okozhatja, hogy a gyermekben nem alakulnak ki az erkölcsi ítéletalakítás támpontjai, gyanakvóvá és bizalmatlanná válhat az egész felnőtt világgal szemben. A szülői nevelés következetlenségében szerepet jártszik a társadalmi értékek és intézmények hitelvesztése is.

 A nevelésben megnyilvánuló túlzott teljesítményelvűség következtében a szülők a gyerek képességeinek, teherbírásának reális felmérése nélkül egyre fiatalabb korban kényszerítik bele a gyereket a formális képzésbe (idegen nyelv tanulás, versenysport, sorozatos felvételi vizsgák). Néhány sikeres eset mellett gyakran ellenállás alakulhat ki a gyermekekben mindennemű teljesítménnyel szemben, önértékelésükben zavarok keletkezhetnek a sikertelenségük miatt.

 
Meleg –engedékeny nevelői stílus

 A meghatározásban a “meleg” jelző, nem a kritika nélküli, túlóvó szülői viselkedést jelenti, mint ahogy az “engedékeny” sem a korlátok és tiltások nélküli szülői magatartást.

Vannak szabályok és a megszegésükért helytelenítés, feddés jár, azonban a szabályok nem merevek, hanem szükségszerű és rugalmas normák, nem nehezednek a gyerekre, nem válnak cselekedeteinek akadályává. A gyermek sosem fordul szüleihez hiába sem érzelmi, sem intellektuális igényeivel, vagyis a “szeress” és a “beszélgess velem” jelzéseire mindig kap a szülőktől választ.

Az a gyerek, aki ilyen légkörben nő fel, pozitívan fordul a világ felé: aktív, becsvágyó és barátságos, gondolkodása gyors, kreatív, érdeklődő, cselekedeteivel aktív részese a világnak. Sosem kételkedik abban, hogy szeretik, ez a szeretet azonban sosem korlátja cselekedeteinek.

Megfigyelték, hogy ebben a légkörben felnövő gyerekek agresszívabbak, ennek oka a biztonságérzés és a szigorú büntetés hiánya, nem pedig az önálló cselekvés akadályoztatása miatt van. Ezek a gyerekek megvédik magukat és álláspontjukat, ezért nehezebben kezelhetők, mint a más nevelői beállítódásban nevelkedők. Ez azonban bőségesen megtérül, mert barátságosabbak, könnyen alakítanak ki kapcsolatot a felnőttekkel és a gyerekekkel, bíznak önmagukban, kiegyensúlyozottak, kedvesek. Az agresszió, ami tapasztalható, a megfelelő feltételek esetén egészséges bátorsággá fejlődik.

Kutatók megfigyelték, hogy a meleg-engedékeny miliőben felnövő gyerekek szerepjátékaik során sokkal gyakrabban játszottak felnőtt babával, mint a többiek. Ez a megfigyelés azért fontos, mert a szerepjáték során a gyerekek a felnőtt viselkedési mintákat sajátítják el, építik be személyiségükbe, viselkedésükbe, így a felnőttekkel való azonosulás ezeknél a gyerekeknél a legintenzívebb.

 
Meleg – korlátozó nevelői stílus

 Ebbe a szülőtípusba elsősorban a túlóvó, túlszerető, túlgondozó szülő tartozik, aki nem engedi önállósodni gyermekét. Ő az, aki szigorúan csak júliusban –augusztusban engedélyez egy-egy fagylaltot, a sapkát csak májusban lehet levenni, a homokba belemenni csak játszóruhában lehet.

Ezeknél a szülőknél a gyermek nyílt agressziója szigorúan tiltott. Mivel minden szülő korlátokat állít a gyerek elé, amivel akadályozza a cselekedeteiben, a gyerekek időnként haragszanak a szüleikre. Ennek a haragnak esetenként eltérő módon, de megnyilvánulásai is vannak. Az előbb ismertetett meleg-engedékeny nevelői stílusnál a gyermek kifejezheti agresszióját, nem büntetést kap érte, hanem a szülők a megbeszélésre törekednek az esetek nagyobb részében. A meleg korlátozó nevelői stílusban a családon belüli agressziónak szigorú büntetése van (gyermeknek szülők felé, testvéreknek egymás felé megnyilvánuló agressziója). Így a gyermek kénytelen magában tartani –befelé fordítani – ellenséges érzéseit, ami szorongáshoz vezet. Előfordul, hogy csak a családon belüli agresszió tiltott, az osztálytársak felé megnyilvánuló nem (“milyen bátran, férfiasan viselkedik a gyerek, megvédi önmagát”). Ez a gyerek tehát az otthoni “tiltott” indulatait is a társaival szemben vezeti le, aminek következménye előre látható: a sok agresszív megnyilvánulás előbb-utóbb visszajut a szülőkhöz, akik szigorúan büntetnek. A gyermeknek ismét csak tiltott az indulatainak, agressziójának levezetése, megint “kénytelen” önmagában tartani, ami tovább erősítheti a szorongásukat. Ezek a gyereke előbb-utóbb jól viselkednek az iskolában, jól tanulnak, erősen iskolacentrikusak lesznek, ők azok, akik még akkor is jól viselkednek, ha a tanár nincs az osztályban. Magatartásuk és gondolkodásuk érősen szabálykövető, kevéssé kreatívak, mindig illedelmesek, egy kicsit visszahúzódók, félszegek.

A szülői szeretet, a melegség rendszerint elejét veszi annak, hogy a korlátozások túlzottan ránehezedjenek a gyerekre, komolyabb problémát okozva.

Szintén a kutatások eredménye, hogy a meleg – korlátozó nevelői stílusban felnövő lányok jobban tűrik ezt a szülői magatartást mint a fiúk, mivel kevesebb szorongásos tünetet mutatnak.

Hideg-engedékeny nevelői stílus

Ez a nevelői stílust is segíti a gyermeki agresszió kibontakozását, mégpedig azért, mert a szülő elutasítja a gyermek közeledési – függőségi – igényét, ugyanakkor időnként már-már nemtörődöm módon engedékeny. A gyermek függőségi igényének elutasítása mögött gyakran a gyermekkel szembeni ellenszenv húzódik meg. A szülő valamilyen ok miatt nem tudja elfogadni gyermekét, így annak közeledési igényére elutasítóan reagál (ez az elutasítás tudattalan is lehet!). A gyermekben ez az érzelmi, fizikai elutasítás szeparációs szorongást idéz elő. Ráadásul ezt a nevelői stílust folytató szülő időnként – mintegy önmaga igazolására – nyilvánosan bünteti gyermekét.

A szülő érzelmi elutasítása a gyermeket attól a lehetőségtől is megfosztja, hogy azonosuljon a szülővel, elfogadja, kövesse, először annak viselkedését, a későbbiekben pedig értékrendjét. A szülői elutasítás előbb-utóbb a gyermekből is elutasítást vált ki, mindennel szemben, ami a szülőtől ered. Ez érthető, ha arra gondolunk, hogy a gyermek alapvető szükséglete maradt kielégítetlenül. A gyermek viselkedésében egyre gyakrabban nyilvánulnak meg az agresszív elemek, amik a szülő engedékenysége miatt teret is kapnak. Az így felnövekvő gyermekek serdülőkorukra erőteljes függőségi szorongást mutatnak, rossz lesz a kapcsolatuk a szüleikkel, nem fordulnak hozzájuk tanácsért, problémáikat nem beszélik meg velük. Ezek a gyermekek, fiatalok kapcsolati igényeiket máshol próbálják kielégíteni, ami könnyen sodorhatóvá teszi őket, könnyen kerülhetnek a társadalom számára nem kívánatos körökbe.

Hideg- korlátozó nevelői stílus

Ez a nevelői stílus annyiban különbözik az előzőtől, hogy a gyermek elutasítása mellé erőteljes korlátok társulnak. A szülő ellenérzéseire (amelyek fizikai büntetésben, a gyermekkel való kapcsolat minimalizálásában nyilvánulnak meg) a gyerek ebben az esetben is agresszióval reagál, csakhogy ezt az agressziót a szülő keményen bünteti. A szülő elutasító magatartása itt is gyakran rejtett: a felszínen azt hangoztatja, mennyi mindent tesz a gyermekért, ellátja, dolgozik rá, stb., miközben a gyermek érzelmi igényei kielégítetlenül maradnak, csak korlátokkal találkozik. Ezek a szülői “üzenetek” a gyermek számára érthetetlenek, bűntudatot érez, hiszen “hálátlan”, ugyanakkor agressziót is átél, mert csak a szülei által állított akadályokat látja maga körül. Ez az agresszió, mivel a világ felé nem nyilvánulhat meg, befelé fordul, súlyos zavarok, különféle testi-lelki bajok alakulnak ki, amelyek az idő múlásával egyre komolyabbá válnak, a személyiség torzulását, a felnőttekkel/emberekkel szembeni bizalom hiányát okozva.

Izsó Ildikó

2003.01.22