Jutalmazzunk? Büntessünk?
Sződy Judit

Régen úgy gondolták, hogy a gyereket nevelni kell, ennek a módja a jutalmazás és büntetés.
Ma erről sokaknak egészen más a véleménye.

Mégis, mivel lehetne jó útra téríteni egy kis barbárt, aki csak úgy belecsöppent a kultúrált emberi világba? Ha rosszat tesz, meg kell büntetni, ha jót, jutalmat kell adni neki. Nono! Ez nem is olyan egyszerű feladat, mint amilyennek látszik. Vajon ott lehetünk-e a gyerek minden lépésénél? Vajon ő is jutalomnak fogja megélni, amit jutalomnak szánunk, büntetésnek, amit büntetésnek szánunk?
Nézzünk két példát:

Rózsáéknál vendégség van. Janka nem szereti a nyüzsgést, a szobájába menekül és rajzol valamit. Anyukája keresgéli a kislányt, észreveszi a műalkotást. Elkéri a rajzot a gyerektől, kiviszi és büszkén mutogatja a barátainak. Kihívja Jankát a felnőttek közé, dicséri és arra unszolja, mesélje el, mi van a képen. Janka irul – pirul, mond valamit, majd visszaoson a szobájába.
Valószínű, hogy ezentúl még jobban fogja utálni a társaságot, és nem szívesen mutatja meg műveit anyjának, sőt, talán a rajzolástól is elmegy a kedve.

Varga Józsi szülei sokat dolgoznak, csak délután érnek haza. Apa az újságjaiba temetkezik, anya hozzáfog a házimunkához. Józsi már tett néhány kísérletet, hogy hallgassák meg, játsszanak vele, de mindez kudarcba fulladt. Elkezd rosszalkodni: apától örökölt matchboxait eregeti le a korláton. Azok nagyot puffanással érnek földet. Apa lelki szemei előtt egy kupac autóroncs jelenik meg.  A szülők dúltan rohannak az előszobába: anya lekever egy pofont, apa pedig lelkifröccsöt tart a gyereknek a régi tárgyak, emlékek tiszteletéről, és saját nehéz gyermekkoráról. Józsi végre elérte, hogy foglalkozzanak vele.

 Talán már értitek, mire gondolok. A büntetés, jutalmazás nem mindig azt éri el, amit szeretnénk.

Néha természetesen szükség van rá. Főleg a beszéd előtti korszakban van kevés eszköze az ember lányának, de akkor sem a klasszikus szidás, főleg nem a verés, vagy a jutalmazás, főleg nem az édességgel (Smarties!) tömés a megfelelő módszer. Inkább az, hogy idejekorán, egyszerűen figyelmeztessük a gyereket arra, amit nem szabad. Újra és újra. Határozott hangon, és nem üvöltve. Akadályozzuk meg a rosszalkodást, vagy a veszélyes tevékenységet, sőt, ha lehet, engedjük a gyereknek, hogy megtapasztalja, miért tilos bizonyos dolgokat megtenni. Érjen hozzá picit a forró sütőhöz, a hegyes tűhöz, csússzon el a jégen, üsse meg magát, ha lerántja a terítőt: persze, szigorúan szülői felügyelet mellett, és vigyázva, hogy az élmény ne legyen fájdalmas, csak kellemetlen.

A dicséretnek is szabjunk határt. A bilibe pisilés sikere ne váltson ki általános népünnepélyt, mert ehhez hozzászokik a gyerek, és nem lehet fokozni, ha újabb csodatettet hajt végre. 

Jutalmazás és dicséret, vagyis a gyerek „nevelése” helyett inkább arra kéne törekedni, hogy úgy viselkedjünk, ahogy szívesen látnánk a gyerekünket viselkedni. A gyerek ugyanis nem az idomítástól lesz olyan, amilyen, hanem attól, amit maga körül lát, amit megél. Ha ez rendben van, ha a szülő úgy viselkedik, ahogy azt ő maga is elvárja, vagyis nem vizet prédikál és bort iszik, akkor gyereke hiteles személyiségnek fogja tartani, és elfogadja az általa szabott határokat (ezekre nagy szükség van), elfogadja értékeit. Biztos lesznek olyan periódusok az életben, amikor lázad, keresi a maga útját (dackorszak, kamaszkor), de ezek után visszatér a szülői értékekhez, egy magasabb szinten.

Nincs nagyobb jutalom egy szülő számára, mint amikor ezt a visszatérést felfedezi. Ő tudja a legjobban, milyen sok munka van benne.

Sződy Judit          

2003.01.22