|
|
Hétköznapi mesékMindenkinek vannak meséi, nekem a mindennapi pillanatokban születnek a legszebbek. Sőt, munkálkodni sem kell rajtuk, hiszen élnek bennünk, itt van minden körülöttünk. Csak el kell őket mesélni. Ne
gondoljátok, hogy ezeken az oldalakon hétről-hétre csodálatos történeteket
fogok írni, ahol győz a jó, a gonosz elnyeri méltó büntetését és
ásó, kapa, nagyharang, happy end-el végződik minden!
Én inkább szeretnék néha sírdogálni a sorok között,
amikor elönt a hangulat. Néha pedig szeretném kiröhögni
magam-magunkat szenvtelenül. Lesznek napok, amikor az asztalra csapok dühömben,
vagy romantikusan, álmodozva csorgatom a betűket. Néha anyuka leszek,
akiből elő tőr az anyatigris. Máskor egy diáklány leszek, aki munkából
rohan vizsgázni, majd este kiosztja a családját leányostól, férjestől,
amikor kitör a feszültség. És nő is leszek, a hódító, vagy
esetleg a szende nyuszi, megeshet, hogy vágyakozó csitri. Mert ilyen
vagyok. Mert ilyenek vagyunk, ilyen kis különlegesen hétköznapiak.
|
|
|
Csaj-buli... Amikor legutóbb megkérdeztem a Férjet, hogy milyen volt a legutolsó írásom (mert természetesen alkotói önmagam létezni sem tud az ő nemes véleménye nélkül), azt mondta, hogy jó, jó, de olyan megkeseredett. Így, mivel én adok eme nemes ember véleményére, úgy gondoltam, hogy valami vidámabbról írok. Figyelve arra, hogy leütésenként ötször nevesse el magát az olvas, két poén mondjuk lehet lagymatag, de a többinek aztán ütni kell. Így megy ez, megrendelésre, mint Leonardo vagy Rembrandt (csak szerényen) korában. Egy női akt? Lila háttérrel? Nesze neked belső szabadság! No de lássuk! Nevessünk, dáridózzunk, bár félek ezen a történeten csak az érintettek fognak. (további alkotói instrukciókat kérünk a szerkesztőségbe) Azon szerencsések közé tartozom, akinek megmaradtak a fiatalkori barátai és viszonylag rendszeresen találkozunk is egymással, hol egy kis kocsmában, hol egy nagyban, néha valakinél buliban, szóval mindig van egy kis alkalom összejönni. Igaz, ma már nem kergetnek a rendőrök a Tisza parton, és nem táncolunk az asztalon pólókat szaggatva, nem megyünk stoppal sem sehová, de irigylésre méltóan sokan maradtunk meg egymásnak, hiába, az alkohol összetartó ereje… No, nem is ez a lényeg, hanem az, hogy mi lányok, szeretjük megadni a módját a traccspartinak és rendkívül fantáziadúsan csaj bulinak hirdetjük ezen eseményeket. Rutinosan ezek a bulik ott alvósak, így a fiúk fantáziáját évek óta birizgálja, hogy mi is történik ilyenkor. Nem is tudom, hogy most kiábrándítsam-e őket… Hogy azért annyira ne legyünk boldogok, természetesen másnap mindig valamilyen fontos esemény vagy korai program következik: 80%-ban dolgozni megyünk, 10%-ban vendégségbe, vagy 10 személyes ebédre készülünk, 10%-ban biztosan senki nem tud a gyerekre vigyázni, Ő pedig orvul ragaszkodik a biológiai ritmusához. 6-kor kel. Szóval szerintem 1999 óta halmozzuk ezeket a kialvatlan estéket. Kezdjük azzal, hogy mindenki megérkezik. Egy ember soha nem hoz játszóruhát magának, egy azonnal fürdeni és hajat mosni akar, valaki pedig tuti éhes már az első pillanatban. Soha nem főzünk, mert egyszerre beszélni és a kezünkkel bonyolult dolgokat csinálni nem lehet, legalábbis mi nem tudunk. Tehát az első ember elkezdi a hűtőajtót nyitogatni, rabolni, amitől persze mindenki kedvet kap, szóval a konyha hűl legalább 3 fokot a fridzsi nyitva tartásától. Ezek után, aki még nem kapott inni, az kap. Gyorsan. És közben folyamatosan beszélünk. Ha lehet, akkor egyszerre, úgy gazdaságosabb, viszont senki nem érti a történeteket teljes valójában meg, így sokkal tovább tart egy-egy sztorit kivesézni, az esetleges félreértéseket ugyanis folyamatosan korrigáljuk. E közben röhögünk a sztorikon, magunkon és persze a másikon, hogy milyen hülye. Amikor ebbe a szakaszba érkezünk a lakás már robbantott állapotban van: ruhák, poharak, kajamaradékok, mutogatnivalók szerte-széjjel, ezek csapásain közlekedünk, meg miegymás. Ez azért érdekes, mert a megérkezéstől eddig a pontig körülbelül 20 perc telt el. Két élőlény biztosan van, aki nem örül a bulijaimnak, a kutyáink. Náluk málébb állatot nem hordott hátán a föld, ha valaki be akarna törni hozzánk, még segítenének is neki. Egyik barátnőm azonban retteg tőlük, így kénytelen vagyok őket egész este terelgetni. Néha perverz hangulatomban engedek a kísértésnek és megnyalatom velük a hölgyet, aki olyankor ájulással fenyeget, de szerintem komolyan. Ettől mi félünk nagyon, mert megesett már, hogy teljes sífelszerelésben ájult be egy lebetonozott pálya(sí) büféasztala alá, ahonnan komoly erőpróba volt kiszedni őt, mi pedig síelés helyett egész délután Beherovkáztunk a nagy ijedtségre. Otthon meg nincs most Beherovka, így inkább távol tartom a vérkutyákat. Szóval ilyenkor szétvet minket a boldogság. Hogy nehogy kihagyjunk valamilyen kivesézni valót, az utóbbi időben korrekt listát készítünk, hogy mi legyen a téma. Úgy mint: K. és probléma köre, Zs. és egyebek, BK, (barátok közt), stb. Ami megvan kipipáljuk. Egy ilyen listát őriz az üzenő táblánkon a férjem, közvetlenül a Te köcsög, 3 helyet foglalsz! cetli mellett, amit nemrég én kaptam az autómra. Azért elárulom, hogy a lista 3. pontja után magát a listát már nem találjuk, sőt nem is keressük. A hangulat emelkedik. Néha már komoly dolgokról is esik szó, de azért még döntően a különböző pletykák kivesézése van soron. Néhányan megsértődnek, sőt már olyan is akad, aki ellankad. Pedig még csak hajnali egy van… Ilyenkor már túl vagyunk néhány örök sztorin, amiről mindig az jut eszembe, hogy milliomos lennék, ha ezt egy könyvben kiadnám. Kezdve azzal, amikor J. a mobilja helyett tv távirányítót vitt magával és elő is vette, amikor végig ment a városon az előzőnapi harisnyáját maga után húzva a gatyájából, amikor rossz napon ment színházba és elzavarta a helyén ülőket… Szóval itt már sírunk a nevetéstől. Ha véletlenül a hangulat a mélyponton lenne, akkor előveszünk egy fényképet, aminek a látványától biztos sikert várunk. Hogy mi van rajta, titok… Aztán szépen elcsendesedünk. Elővesszük a komoly arcunkat és előkerülnek a kevésbé vidám dolgok is. Meghallgatjuk mindenki baját és megpróbálunk objektíven véleményt alkotni. Természetesen kevés sikerrel. És néha sírunk is. Most, amikor írok, átjár a melegség, mert eszembe jutnak ezek az esték. Olyan jó, hogy tudunk egymásnak örülni, hogy hirtelen csitrik leszünk, hogy nem szégyellünk butaságokon röhögni és egyáltalán, hogy együtt vagyunk. Megőriztünk magunknak egy darabot a fiatalságunkból, amit bármikor elővehetünk, talán nem csak most, hogy anyukák vagyunk, hanem akkor is, ha nagymamák leszünk. Mindenkinek
járnak az ilyen esték. Az anyukáknak, akik a gyerekorvoson, apukán
és közértes nénin kívül nem látnak mást hónapokig. Akiknek a
napjuk olyan, mint egy Bolygó Hollandi. Akik úgy érzik, már felnőttek.
Szóval mindenkinek. Ajánlom ezt a cikket lányomnak, aki talán meglátja bennem később is azt a kislányt, aki voltam, vagyok, ha én elvesztettem valahol… 2004.10.25 |
||
