Jó anya - rossz anya? 
Sződy Judit

Hatalmas kihívás ma anyának lenni. Ezt mindannyian megtapasztaljuk, már a várandósság első heteiben, sőt előtte is, ha a környezetünk szerint 1. „Túl korán jött ez a gyerek, miért kell úgy sietni?”, 2. „Miért nincs még gyereketek, rohan az idő?!” 3. „Minek annyi gyerek ebbe a ronda világba?!”  - és még sorolhatnám. Régen valamivel könnyebb volt ez a hivatás, mert határozott volt a társadalomban a nők helye, az erős hagyományok megszabták a gyerekgondozás, nevelés útjait, a nagycsaládban szerzett tapasztalatok pedig megkönnyítették a helytállást a mindennapi életben. Ez a helyzet megóvta az asszonyokat egy sor töprengéstől, vívódástól, hiszen többnyire kész recept alapján élték az életüket.

Persze, senki nem vágyik arra, hogy ilyen helyzetbe kerüljön. A hagyományok ugyanis megfosztották az asszonyokat attól, hogy a saját útjukat járják, szinte alig volt választási lehetőségük. Ma ennek bőviben vagyunk: könyvtárakat lehetne megtölteni a „how to” típusú tanácsadó könyvekkel, amelyek egyszerű útmutatást tartalmaznak keletről – nyugatról összejött táplálkozási és nevelési elméletek felhasználásához. Ez túl sok. Főleg abban a helyzetben, amibe az utóbbi száz évben kerültek a szülők. A neveléstudomány, a pszichológia elméletei eljutottak mindannyiunkhoz, és ezek bizony kemény üzenetet tartalmaznak: túlnyomórészt a gyermekkor, az első életévek tapasztalatai határozzák meg, hogy milyen ember lesz belőlünk. A szülőkre hatalmas teherként nehezedett/nehezedik a gyermeknevelés felelőssége. Akkor mélyült el leginkább ez a probléma, amikor több tudományos fórumon is felmerült: a nem megfelelő szülői hozzáállás okozza az autizmust, és más mentális betegségeket is. Mára – a genetika tudományának fejlődésével – egyre többet tudunk arról, hogy a magunkkal hozott hajlamok, öröklődött génkombinációk mindenképpen meghatároznak bizonyos temperamentumot vagy kóros folyamatokat. Bizonyos esetekben tehát ideális családi háttér esetén is elkerülhetetlen a kóros fejlődés. Annak foka és a problémás gyerek, majd felnőtt életminősége persze nagyban függ a korai szülői hozzáállástól, és az aktuális korszak gyógyászati lehetőségeitől is.

Térjünk vissza az „átlagos” gyerek „átlagos” édesanyjához. (Ilyen persze nincs.) Az anya, főleg, ha még nem sikerült önálló, autonóm személyiséget kialakítania – és ebben az ő szülei a ludasak – biztosan meg akar felelni egy sor elvárásnak, ami lehet, hogy egy időben egymásnak ellentmondásos képességeket, tulajdonságokat és értékrendet követelne meg tőle. Ez lehetetlen helyzetbe hozza, és végül elvezeti a „semmire sem vagyok jó” érzéshez. Ez komoly frusztrációt okoz, amit végül vagy a környezete elleni rejtett vagy nyílt agresszióban vezet le, miközben szinte falat emel önmaga és kisbabája köré, vagy a gyereken „veri le” a feszültséget, ami megerősíti abban, hogy ő valóban rossz anya.

Van-e kiút ebből a helyzetből? Nem könnyű mindenkinek elfogadható megoldást ajánlani, de néhány tippem azért lenne. Az egyik az: állapítsuk meg a dolgok fontossági sorrendjét! Próbáljuk kiszűrni azokat a célokat, amelyeket csak azért tűztünk magunk elé, mert mások elvárják tőlünk, mert ez a divat. Ami fennmaradt a szűrőn, azért fontos erőfeszítéseket tenni, ami kihullott, azzal ne foglalkozzunk. Vegyük példának a szobatisztaság kérdését. Tegyük fel a kérdést: miért kell, hogy a gyerekem két évesen a bilit használja? Ha a válasz az, hogy „azért, mert már az összes ilyen korú gyerek szobatiszta, akivel egy játszótérre járunk”, vagy az, hogy „mert anyukám állandóan kritizál emiatt”, akkor vessük el a problémát. Itt ugyanis nem a szobatisztaságról van szó, hanem arról, hogy túlságosan is megengedjük a környezetünknek, hogy hassanak a belügyeinkre. Ha azt válaszolom, hogy „túl drága a pelenka, unom már ezt a hercehurcát a büdös szemetessel, kakás törlőkendőkkel” akkor érdemes vele foglalkozni, hiszen ez az én problémám. De jó tudni, hogy a túl korai szobatisztaságra szoktatás többnyire nem teszi kényelmesebbé az életet, hiszen nagyon gyakori a visszaesés, és állandóan résen kell lenni, hogy mikor szaladjunk a bilivel.

A másik jó tanács: határozzuk meg, hogy kitől fogadunk el tanácsot, segítséget. Ehhez persze az kell, hogy már önmagunkban is körvonalazódjon egy irány, és ki tudjuk választani azokat a hiteles személyeket, akik ebbe beleillenek. Nem biztos, hogy a legjobb barátnőnk, gyereknevelési szinten is jó tanácsadó. Lehet, hogy vele inkább a pasikról és a karácsonyi ajándékozás mesterfogásairól kell eszmét cserélnünk, babagondozás ügyben pedig a védőnőnkre kellene hallgatnunk. De az is lehet, hogy ez fordítva igaz!

Még egy: találjunk utat ahhoz, aki a baba mellett a legfontosabb (kellene, hogy legyen). Igen: ő a gyerek apja. Meg kell, hogy mondjam, valójában az ő feladata lenne, hogy a kicsi mellől egy kicsit visszacsalogasson magához. Kedvességgel, udvarlással és más, válogatott eszközökkel el kellene érnie, hogy belső igényünkké váljon újra a vele együtt töltött idő, hogy időnként önszántunkból válasszuk őt, még akkor is, ha a baba ezzel nem is ért egyet. Nos, az apáknak ez sokszor nem sikerül, de gyakran előfordul az is, hogy meg sem próbálják, hanem sértődötten visszavonulnak a munkába, az autóhoz, vagy másutt keresnek értő szívet.  Lányok: tudjuk, hogy mi vagyunk az erősebb nem, segítsünk nekik. Ültessük le beszélgetni. Mondjuk el neki, mit szeretnénk, hogy érzünk, és kérdezzük meg tőle is mindezt. Éreztessük, hogy a segítségére van szükségünk, vagyis, hogy szükségünk van rá.

Sződy Judit

2002.11.21