| |
A téma napjainkban igen kedvelt. Sok tény,
fél-tény, valótlanság, elferdítés kapcsolódik a tárgykörhöz.
Nem
vagyok, nem hiszem magam abban a helyzetben, hogy igazságot tudnék
teremteni a vitázó felek között, azonban néhány gondolatot mégis
közreadnék. Hangsúlyozom, ez semmilyen értelemben nem tekinthető
hivatalos álláspontnak, hanem ez egy gyakorló orvos magánvéleménye.
(Előrebocsátom, hogy: 1. én az általánosan elfogadott orvoslás híve,
részleges ismerője, képviselője és gyakorlója vagyok.
2. a védőoltások rendszerét nem akarom felülbírálni)
Nem összefoglaló dolgozatot adnék közre, hanem sokkal inkább csak
felvillantanék pár gondolatot.
Fontos
alaptételnek gondolom, hogy általában nem beszélhetünk betegség/-ek
elleni védettségről, mivel az ellenanyagok specifikusak, egy-egy
adott kórokozó illetve kórkép ellen védenek. És ezt csak úgy tudják
megtenni, hogy az immunstimulus – antigénnek hívjuk – a szervezet
ellenanyag képzésére serkenti – ezek az antitestek. A normál védekező
képességnek van egy sejtes és egy fehérje jellegű,
immunglobulin-rendszerből álló oldala, melyek egymással szoros
kapcsolatban vannak. Emellett a védekező rendszerben még többfajta
sejtes elem vesz részt, részben közvetlen módon, részben a rendszer
szervezése által.
Az
orvoslás elsőrendű feladata a megelőzés: jobb a betegség kialakulását
megelőzni, mint azt gyógyítani. Ez igaz mind az egyén, mind a társadalom
szempontjából. Ebben igen nagy szerepe volt és van a védőoltásoknak:
gondoljunk a tuberkulózisra, gyermek-bénulásra, himlőre stb-stb.
A
védőoltási rendszer végiggondolását kezdhetjük az egyén, illetve
a közösség, az általános járványügyi – epidemiológiai –
helyzet szerint. Továbbá létezik az egyéni védettség mellett a
„közösségi immunitás” is, melynek napjainkban az a lényege,
hogy az éppen kiterjedten – kötelező módon – végzett oltások következtében
a lakosság átoltottsága olyan magas, hogy az adott fertőző betegség
gyakorlatilag nem fordul elő. (Korábban az immunitás csak a természetes
átfertőződés, a betegségek átvészelése kapcsán alakulhatott
ki.)
Éppen amiatt, hogy a fertőző betegségek egy része visszaszorult, könnyen
képzelhetjük azt, hogy azokkal a jövőben nem kell számolnunk. Pedig
ez korán sem így van. (Pl. még napjainkban is előfordulhat egy-egy
szórványos szamárköhögés is, a nem oltottak körében.) Vagy éppen
érdekes – és sajnálatos – az, hogy éppen a közelmúltban a biológiai
fegyverek egyikeként felmerült a himlő is, épp emiatt még őriznek
egy-egy kutató intézetben ilyen törzseket, hogy azok segítéségével
szükség esetén újabb védőoltást lehessen készíteni.
Másik oldalról megközelítve: éppen amiatt, mivel a természetes átfertőződés
aránya egyes betegségekben csekély, az immunitás inkább mesterséges,
a kialakuló védettség sem oly erőteljes. Így a születendő
magzatba átjutó anyai ellenanyagok sem adhatnak megfelelő biztonságot.
Mivel minden gyermek – természetesen normális esetben – csak a védekező
készség kialakításának képességét hozza magával, az egyes
betegség elleni védelmet csak az egyes betegségekkel való találkozás
kapcsán sajátíthatjuk el. Ez vonatkozik az egyszerű légúti hurutos
„influenza-szerű” betegségekre, de más, komolyabb kórképekre
is. Tehát nem elég az általános jóltápláltság, jólét stb. a védettséghez
még másra is szükség van. (ld. immunstimulus.)
A
konkrétumokról: a diftéria korábban igen súlyos betegség volt, gégemetszéshez,
esetleg fulladáshoz vezető légúti szűkülettel. Mára ismeretlen
– az oltásnak köszönhetően.
Szamárköhögés: rossz általános állapottal járó, sokszor súlyos
szövődményekhez vezető, kínzó betegség. Jóllehet,
antibiotikummal napjainkban éppen kezelhető, de miért ne előzzük
meg.
Tetanusz: láttam még olyan idős embert, aki súlyos görcsöket
szenvedett emiatt. A fiatal generáció körében ez mára ismeretlen.
De potenciálisan ez még napjainkban is előfordulhat.
Gyermekbénulás: utoljára a múlt század ötvenes éveinek közepén
volt járványos előfordulása, sok lélegeztetésre szoruló bénult
beteggel. Osztályokat kellett szervezni az ilyen betegek ellátására.
És élnek közöttünk olyanok, akik túlvészelték a betegséget –
enyhébb/kifejezettebb – maradványtünetekkel. Kell ez ismét?
Tuberkulózis: napjainkban háttérbe szorult, azonban az irodalomban
ismét felbukkan a probléma, a rosszabb szociális- gazdasági
helyzetben levőket érinti. (lásd hazai bajainkat.) Emellett néhány
évvel ezelőtt fejlett gazdasági rendszerű országokból is beszámoltak
kisebb tuberkulózis szám emelkedéséről. Tehát legalábbis nem
lehet elfeledkezni a problémáról.
Emellett érdemes arra is emlékezni, hogy a korábban Magyarországon
oly gyakori tuberkulózis leküzdésében komoly jelentőséggel bírt többek
között a védőoltás bevezetése.
Kanyaró: korábban gyakori, ma már lényegileg ismeretlen fertőző
betegség, amely egyrészt súlyos állapottal járt, másrészt előfordultak
komoly szövődmények, pl. központi idegrendszeri gyulladás, fül-gyulladás.
Mumps: igazság szerint az esetek legtöbbjében enyhe lefolyású fertőzés,
azonban szintén előfordulhatnak – szintén enyhe lefolyással – központi
idegrendszeri gyulladás. Felnőtt korúaknál heregyulladással szövődhet,
melynek következménye a nemzőképesség csökkenése lehet.
Rubeola: egyébként szintén enyhén zajlik, azonban ha terhes asszony
fertőződik, veleszületett fejlődési rendellenességet okozhat.
A
kötelező oltási rendszer részben az egyént az immunitás kialakításával
védi, részben a populációs immunitással a fertőző forrás kiiktatásával
a betegség kialakulását gátolja.
A kötelező oltások rendszere azonban változhat: pl. korábban hazánkban
is kötelező volt a himlő oltás, de mivel az Egészségügyi Világszervezet
a Földet himlőmentessé nyilvánította, ezért a védőoltást kivonták
a kötelező oltások köréből.
Az oltási rendszer átdolgozásához a járványügyi helyzet értékekése
mellett feltétlen szükséges a megfelelő szakmai tapasztalat és
annak korrekt – tudományos, statisztikai módszerekkel történő –
feldolgozása szükséges. (Kétségtelen ható tényező a tradíció,
és a biztonságosnak látszó rendszer fenntartása is.)
Az
elmúlt évek során azonban újabbakat soroltak a kötelező védőoltások
közé: Hepatitis B és Haemophilus influenzae vakcina.
Az előbbi a májgyulladás emberről emberre, vérkészítményekkel,
esetleges orvosi beavatkozással, illetve az anyáról csecsemőjére
való tovaterjedését gátolja. Igen fontos itt a drog-fogyasztásról
is szólnunk.
A Haemophilus oltás pedig a korábban gyakori bakteriális fertőzések
– agyhártya-gyulladás, gégegyulladás, középfül-gyulladás –
ellen hat. Természetesen csak az adott kórok ellen hat, míg más baktériumok,
és persze a vírusok is okozhatnak ilyen betegségeket.
Ezen
felül vannak még nem kötelező, de saját járványügyi helyzet esetén
ajánlott oltások: pl. sárgaláz, Hepatitis A stb. Ezek akkor
javasoltak, ha olyan helyre utazunk, ahol ezek szélesebb körben
terjednek.
Lehettünk
tanúi olyan helyzetnek, amikor fordítva: szórványos előfordulása
miatt adott betegség elleni oltás a járványügyi értelmezés
szerint még nem szükséges, azonban a lakosság egy része a védőoltás
azonnali bevezetését, támogatását kéri. Természetesen az egyén
és a szakmai – megelőzésre irányuló – szempontok szerint ebben
van igazság. (Itt felmerülnek a az ártámogatás esetén anyagi
szempontok is.)
A
kötelező védőoltások időpontját hosszú-hosszú szakmai
tapasztalat, tudományos munka alapján szabályozzák. Országonként
lehetnek némi eltérések, de lényegiek nem. A beadás időpontját részben
az immunológiai érettség, részben az adott betegség veszélyeztetése,
elterjedtsége magyarázza. Pl.: a diftéria fiatal csecsemőket veszélyeztetett,
a tetanusz még újszülött korban is előfordulhatott.
A megfelelő oltások beadását hazánkban kötelezővé tették, mind
az orvos, mind a beteg szempontjából. Tehát ez alól elvileg senki
sem mentesülhet – de természetesen különböző szakmai indokokkal
lehet annak időpontját eltolni, vagy egyes oltásokat elhagyni. Ezt az
oltások javallatai és ellenjavallatai körébe foglalják. A kötelező
oltásból adódó esetleges szövődményekért – nem akkor, ha hibás
a javallat megítélése, vagy pl. rossz az oltási technika – az állam
vállal garanciát.
Nagyon
fontos, hogy külön kell választani az oltási reakciót a szövődményektől.
Pl. a legtöbb oltás okozhat lázat, de az nem szövődmény, hanem az
oltási reakció jele – a szervezet védekező rendszerének aktivizálódására
illetve egyes összetevőjére adott reakcióra utal. Ezekre előre
lehet számítani.
Másról szól a szövődmény: ebben az esetben nem kívánt, sok
esetben nem előre látható tünet alakul ki: pl. az injekció helyén
tályog, oltási utáni görcs stb., stb. Jól lehet a gyógyszerek
hivatalos leírásában nagyon sok ilyen mellékhatást olvashatunk,
ezek közül azonban a
gyakorlatban nem mindegyik fordul elő ugyanolyan súllyal, gyakorisággal.
Ezek léte azonban tagadhatatlan, erről oltónak, oltottnak (és/vagy
gondviselőjének) tudnia kell.
Az egyes gyógyszerek mellékhatásait a gyártók igen nagy részletességgel
tüntetik fel. Mindazokat ide sorolják, amelyek a gyógyszer (oltás)
beadása kapcsán akár a gyógyszer kipróbálása, akár gyakorlati
alkalmazása során észlelhető. (Nemcsak tájékoztatási célból,
hanem sokszor a felelősség hárítása céljából.)
Nagyon helytelen, ha bármi okból a reakciót a szövődmények körébe
sorolják, vagy ha a szövődmények arányát felnagyítják. Ebben
igen nagy a tájékoztatók felelőssége: elsősorban az orvosoké, de
a szenzációkra oly erővel rámozduló média szakembereké is. És
itt már keverednek a szakmai és tájékoztatási szempontok, érdekek,
illetve a szereplők etikai hozzáállása.
Abszolút helytelen anekdotikus, egyes esetek általánosításával
levonni következtéseket.
Napjainkban
megfigyelhető, hogy a szülői felelősség túldimenzionálásával próbálják
az orvosi ellátást gátolni. Mivel én vagyok a gyermek szülője, eldönthetem,
hogy adott gyógyszert megkapjon-e vagy sem a gyermekem. És sokszor döntünk
szülőként úgy, amiből a gyermek esetleg kért szenvedhet. Továbbá,
pl. a demokráciát próbálják minősíteni a kötelező oltások
elutasításának lehetőségével. Miért? Ugyan rossz a hasonlat, mégis
ennek alapján talán a KRESZ szabályait is meg lehetne kérdőjelezni
a demokrácia nevében: miért a jobb oldalon kell előre haladni, és
miért nem a balon?
Vagy, a szülő miért veszi át annak terhét, amikor gyermeke sorsáról
esetleg rosszul dönt? Esetleg tudja, hogy a gyermeke is ezt választaná?
(Természetesen leszámítva a procedúra fájdalmasságát.) Persze, én
magam is elismerem a szülői felelősség létét.
Azonban a kérdés meglehetősen összetett.
Összefoglalva:
tehát az oltási rendszer a gyermekorvosi (megelőző) tevékenység
egyik alappillére. Az oltásoknak sokat köszönhetünk mind egyénenként,
mind közösségeinket illetően. Nem szabad az elért eredmények alapján
pusztán arra a szimpla következtetésre jutnunk, hogy a rendszer
felesleges, és alternatív lehetőségekkel, módszerekkel pótolható.
Az oltási naptár kétségtelenül tradicionális, azonban megváltoztatása
csak nagyon körültekintő, átgondolt, tudományosan, statisztikailag
elemzett vizsgálatok után és a járványügyi helyzet ismeretében
lehet.
Sokszor megfigyelhető, hogy míg a gyógyszerészeti, szakmai
szakirodalom törekszik az adatok
pontos, tudományos, statisztikai feldolgozására, erre önálló szakág
alapult, ezzel szemben a laikus vagy féllaikus közvélekedésben az
egyes eseményeket, információkat felkapva, túldimenzionálva
kezelik, és ezzel önmagukat és másokat félrevezetik.
Továbbá az egyes információkat csak értékükön lehet és kell
tolmácsolni, nem szabad a raritásokat felfújva az átlagember attitűdjét
elbizonytalanítani. Szakmai érveket csak szakmaiakkal kell szembesíteni,
és nem emocionális, moralizáló, áltudományos, adatokat félreértelmezve
vagy szándékosan félremagyarázva vitázzunk. Ugyanis az orvoslás
– legalábbis egy része – tudományos, tényszerű adatokon
alapszik.
Dr. Péter György
2003.09.22
|