Csecsemők jobb fejlődési esélyei a kapcsolatanalízisben
Raffai Jenő dr.

Az anya és gyermeke közötti intrauterin kötődési deficiteknek a későbbi személyiségfejlődésre történő hatását számos kutatási eredménnyel illusztráljuk. Ezek az eredmények hangsúlyozzák az intrauterin prevenció fontosságát annak érdekében, hogy megszüntessük a korai hiányokat, és kihasználjuk a rendelkezésre álló emocionális-kognitív kapacitásokat. Az anya-magzat kapcsolatanalízis szenzibilis és facilitáló módszer a kötődés különféle aspektusai elmélyítéséhez. A kötődés tudattalan folyamatának három szintje van: az anyareprezentánssal szembeni harc a beágyazódás körül, az anya saját pre- és perinatális élményei, és az anya saját anyareprezentánsa. A baba internalizálja anyja elfojtott késztetéseit, traumáit, reprezentánsait, és az aktuális kapcsolat kölcsönhatásait is. Ezért fontos, hogy az anyát képessé tegyük arra, hogy a vonatkozó tudattalan tartalmait képes legyen integrálni, hogy azok ne a baba szelfjének a részévé váljanak. Néhány kapcsolatanalitikus esetrészlettel illusztráljuk ezt a látszólag bonyolult rendszert.
Kulcsszavak: prenatális deficitek – prenatális emocionális és kognitív képességek – egybeolvadás az anyaméhvel – a kötődés három szintje – prenatális anyagyermek kötődési problémák.

Az utóbbi egy-két évben jelentős tapasztalatokra tettünk szert anya-magzat kapcsolatanalízisekben, melyek kijelölik a fejlődés irányát, és bizonyos kristályosodási pontok mentén metapszichológiai konstrukciók megalkotására is lehetőséget adnak.
Az újabb fejlemények ismertetése előtt nem árt ismételten feltenni a kérdést, mi szól amellett, hogy a kapcsolatfelvétel kezdetét a születés utáni időpontról a születés előttire tegyük át. A társadalmi köztudatban és a tudományos közösségekben még ma is tartja magát az álláspont, miszerint a gyermek lelki fejlődése világrajövetelével veszi kezdetét. E nézet kialakulásában és konzerválásában számos tényező játszik szerepet: történelmi és kulturális kontextusban ma is hatékony a magzatának paradicsomi világot teremtő idealizált anyakép, amit sajnálatos módon erősít az a természettudományos megközelítés, ami a terhességet és magzati fejlődést biomedicinális folyamattá redukálja. Individuális szinten hatékonyan működik az evolúcióbiológiai okokból is elkerülhetetlen születési trauma tagadása (Fodor 1949). A csecsemőkutatóknak ugyancsak nem kevés szerepük van a vakfoltok fennmaradásában. Ők a lelki élet kezdetét a csecsemő megfigyelhetőségével azonosítják. A kollektív és individuális elhárítások és idealizációk, a természettudományos pozitivizmus, az evolúcióbiológiai megterhelések és a hamis identifikáción alapuló ontologizálás kumulatív-konstellatív módon hatnak az emberi faj szocializációjára, és megfosztja kapcsolati aspektusától, lélektani terétől a prenatális életidőt. Nézzük meg, milyen árat fizetünk ezért!
Akart és nem akart gyermekek összehasonlító vizsgálatából kiderül, hogy a csecsemőhalálozási arány, az agyi károsodás, a mentális retardáció és a súlyos szocializációs zavarok a nem akart gyermekek körében szignifikánsan magasabb számban fordulnak elő (Blomberg 1980, Matejchek és  Dytrych 1988). A nem kívánt gyermekek körében végzett más vizsgálatok a születés utáni első hónapban kétszer magasabb csecsemőhalálozási arányt mutatnak a kívánt gyermekekhez képest (Bustan és Coker 1994).
Azok a babák, akiknél a terhesség alatt a szülök között a kapcsolat megszakadt, alacsonyabb születési súllyal jönnek világra azokhoz képest, ahol a kapcsolat harmonikus, illetve ahol a kismama egyedülálló. Az összefüggés szignifikáns (McIntosh 1995.)
Prospektív kutatások vannak a terhesség alatti súlyos tárgyvesztésekről. Finn kutatók gyermekek két csoportjának a fejlődését követték nyomon. Az első csoport esetében az anya a terhesség alatt vesztette el a férjét, a másik csoportban a gyermek születése után. A későbbiekben a terhesség alatti tárgyvesztéses csoportban szignifikánsan magasabb számban fordultak elő pszichotikus megbetegedések a másik csoporthoz viszonyítva (Huttunen és Nyskanen 1978).
Ausztriai vizsgálatok 27 olyan terhes anyáról számolnak be, akik terhességükről csak a méhösszehúzódások beindulásakor vettek tudomást. Négy esetben magzati halált, egy esetben magzati retardációt, három koraszülést és egy csecsemőhalált regisztráltak (Brezinka 1994).
Az eddig ismertetett vizsgálatok összefüggései multifaktoriálisak. A kiindulási pont a prenatális életidő, melyet számos későbbi kedvezőtlen pszichoszociális faktor terhelhet.
Nézzünk most két olyan vizsgálatot, amelyek egészen közvetlen összefüggést mutatnak az anya személyisége és a gyermek viselkedése között. Ezerhárom-száztizenkettő, terhességük ideje alatt depresszióban szenvedő anyát és gyermekeiket vizsgálták közvetlenül a szülés után. A babák az első napokban leállíthatatlanul sírtak, és az anyjukkal megegyező pontszámot érték el a  depressziós skálán (Zuckerman és mtsai 1990.)
Egy másik kutatásban a terhességük időszaka alatt gyermeküket tudatosan és tudattalanul is elutasító anyák babáinál a születésük utáni első negyvennyolc órában az ún. Kipp-szindróma lépett fel: apatikus magatartás és hiperaktív sírás váltogatták egymást (Rottmann 1974.) Ebben a csoportban voltak a legkomplikáltabb szülések, és a koraszülések száma is itt volt legmagasabb. Más vizsgálatok is megerősítik, hogy az anyák extrém negatív beállítottsága a spontán abortuszok és koraszülések magasabb számában és a hosszabb és komplikáltabb szülésekben mutatkozik meg.
Történtek összehasonlító vizsgálatok véletlenszerűen és tervezetten fogant babák csoportjai között három hónapos korukban. A kognitív kapacitás és a kötődés területén a tervezett babák szignifikánsan jobb eredményt értek el (Roe és Drivas 1993.)
Az eddig  felsorolt kutatási adatok láttatják velünk, hogy van egy negatív és pozitív előjelű történésekkel feltöltött átjárható intrauterin kapcsolati tér, melyet minél inkább elhanyagolunk, annál tragikusabb, minél inkább kihasználunk, annál kedvezőbb következményekkel jár a posztnatális anya-gyermek kapcsolatra és a gyermek személyiségfejlődésére.
Ahogy  Brezinka vizsgálatai mutatják a terhesség tagadása következtében intrauterin kapcsolati űrben élő gyermekek egy része növésnek sem indul, mások elhalnak vagy súlyosan károsodnak.
Más esetekben, ahol a baba az anya számára csak absztrakció, tehát nincs jelen érzékelhető és kölcsönhatások erőterében formálódó személyiségként, legfeljebb csak projekciós felületként, ott jelentős fejlődési hátrányok alakulnak ki.
A kutatási adatok, az ultrahangos megfigyelések, a  különféle pszichoterápiás technikák segítségével felszínre hozott intrauterin élmények és nem utolsó sorban a tanulás belső regulációs mechanizmusait feltáró prenatális kísérletek nyomán körvonalazódik egy jelentős emocionális-kognitív kapacitásokkal rendelkező magzati személyiség képe, aki anyjával szoros kölcsönhatásban formálódik.
A korai kapcsolat hiányának vagy meglétének determinatív erejét felismerve dolgoztak ki többen, szenzoros kapacitásokat igénybe vevő anya-magzat kapcsolatfejlesztő prograrmokat. Az összehasonlító vizsgálatok szignifikáns fejlődési előnyöket mutatnak a tréningezett babák javára a kognitív és emocionális területeken (pl. Manrique és mtsai 1993. Panthuraamphorn 1993. 1998.).
Minden amellett szól, hogy a terhesség tudományos és praktikus megközelítésében paradigmaváltásra van szükség. A hangsúly a szülésről a korai kapcsolatfelvételre tolódik át. Mint láttuk, az intrauterin kapcsolat minősége nem csak a gyermekek fejlődési pályájának ívét jelöli ki, de kedvezően befolyásolja a szülés lefolyását is.
A kapcsolatfejlesztő programok alkalmasak következtetések levonására: miután a babák kötődési készsége jobb, IQ-szintjük magasabb, feltételezhetjük, hogy jelentős emocionális-kognitív potenciál áll rendelkezésre. Ezt erősíti más oldalról a pittsburgi kutatók legújabb vizsgálata a „nature-narture” vitában. Középpontjában az a kérdés áll, hogy IQ-szintünk milyen mértékben genetikusan, ill. környezetileg meghatározott. A kutatók az eddig rendelkezésre álló összes adat reanalízisét elvégezve oda lyukadtak ki, hogy az IQ-szintünket génjeink mindössze 34%-ban, míg az intrauterin környezet 66%-ban határozza meg (Matt McGue 1997). Kedvező üzenet ez nekünk. Arról is szól, hogy génjeink igazi demokraták. Nem ők döntik el, hogy a társadalmi hierarchiában milyen  messze juthatunk el. Nincs tehát primer biológiai meghatározottságunk. Az intrauterin környezet, a  kapcsolat a döntő.
Az eddig ismertetett vizsgálatok az anya, az őt körülvevő környezet és a magzat közötti kapcsolat következményeiről szólnak.

Az anya-magzat kapcsolatanalízis magát a kapcsolatot veszi mikroszkóp alá. Érzékelhetővé teszi az addig érzékelhetetlent, hozzáférhetővé az addig hozzáférhetetlent, befolyásolhatóvá az addig befolyásolhatatlant. Legalább két szinten dolgozunk vele: egyrészt feltárjuk azokat a tudattalan folyamatokat, amelyeket az anya-magzat kapcsolat aktivál. Ezen a területen nagyon érdekes felfedezésekre tettünk szert. Másrészt megpróbálunk létrehozni egy olyan emocionális-kognitív kötődési teret anya és babája között, amely mindkettejük számára átjárható és érthető, amelyben az érzelmek megoszthatóvá válnak, ezáltal a kapcsolat szabályozhatóvá, differenciálttá és harmonikussá tehető. Nem terápiáról van szó, hanem a tudattalan folyamatok korrekciójáról, kapcsolatfejlesztésről, és ezen keresztül a kapcsolatban részt vevők személyiségének fejlesztéséről.
A tudattalan folyamatok feltárása azért fontos, mert az intrauterin kötődési tér kiépítéséig az anya főleg a tudattalanján keresztül kerül kapcsolatba a babájával. Ez azt jelenti, hogy az anya pszichopatológiája a babában leképeződik, és a fejlődés során a későbbiekben sajátjaként jelenik meg. Normál körülmények között elkerülhetetlen, hogy az anya elhárítás alá esett, integrált késztetései, vágyai, konfliktusai, traumái és reprezentációi ne internalizálódjanak a magzatban. Ha ehhez hozzávesszük még, hogy az aktuális kapcsolat kölcsönhatásai is internalizálódnak, nem csak az anya kapcsolatai múltjának származékai, akkor már több mint elégséges okunk van arra, hogy az anya tudattalan folyamatait, amelyek a babájával való kapcsolatában aktualizálódnak és interperszonalizálódnak, megpróbáljuk az anya énjébe integrálni, hogy az ne a baba énjébe kerüljön.
Ha tehát az anya-magzat kapcsolat tudattalan szintjeit monitorozzuk, a következő síkok jelennek meg a képernyőnkön:

1. A kapcsolat kölcsönhatásainak internalizációi, melyek a beágyazódással veszik kezdetüket. A legelső internalizáció az anya immunrendszerének elhárító működéséből felépülő narcisztikus önreprodukciós anyareprezentáns (Raffai 1997, 1998).
2. Egy másik síkon megjelennek a kapcsolatban az anya saját pre-és perinatális élményei. Ezek túlnyomórészt fizikai természetűek, testi diszkomfort érzések, kínok, fájdalmak.
3. A harmadik síkon hatékonnyá válik az anya saját intrauterin anyareprezentánsa.

 Ez a látszólag bonyolult rendszer érthetőbbé válik, ha néhány példával illusztráljuk.
Egy kapcsolatanalízisben részt vevő kismama nem tudta felvenni a kapcsolatot a babájával. Közöttük egy sötét folt volt, aminek az érzékelése vitális szorongást váltott ki belőle. A folt egy dramatikus óra keretében átalakult egy démoni vonásokat hordozó anyává, aki nem kívánta saját gyermekét. Az anya a  kismama intrauterin anyareprezentánsa volt, és hosszú időn keresztül megakadályozta, hogy a kismama kapcsolatba tudjon lépni a saját babájával. A sötét folt a szorongással együtt megszűnt, és az anya először érzékelte a gyermekét a méhében (Hidas 1998).
Egy másik kismamát időnként pánik fogott el, hogy gyermekét nem tudja megtartani, aki így koraszülött lesz. Az anamnéziséből kiderült, hogy anyja türelmetlenül viselte vele a terhességét, mert akadályozta őt tudományos karrierjében. Nem volt nehéz összekapcsolni a két dolgot. A kismamából a saját anyja beszélt akkor, amikor a pánik fogta el, hogy nem tudja megtartani a gyermekét.
Egy harmadik esetben olyan kismama jelöltről van szó, aki lombik-bébi program előtt állt, és mindent meg akart tenni annak érdekében, hogy a beavatkozás sikeres legyen. Eljött hozzám, hogy a méhével kapcsolatot alakítson ki, és így érzékelni és támogatni tudja a beágyazódó babát. Előzőleg hat alkalommal spontán esett teherbe, de mind a hatszor spontán abortusza volt. Minden elképzelhető hormonális, immunológiai és szervi vizsgálaton átesett a férjével egyetemben. A vetélések oka azonban rejtély maradt. A méhével való kapcsolatfelvétel könnyen  ment. Viszont „alighogy bekerült a saját méhébe”, olyan intenzitású intrauterin saját élményanyag mobilizálódott, amit eddig egyetlen más kapcsolatanalízisben sem tapasztaltunk. Súlyos szorongások, fizikai fájdalmak és kínélmények léptek fel, amelyek olykor-olykor az elviselhetetlenségig fokozódtak.
Több alkalommal  fontolóra kellett vennem az óra megszakítását, olyan határterhelést jelentettek a  szenvedések a paciensek. Egyik alkalommal elkezdett fulladni. Mint később mondta, életében először.
A következő óra előtt beszélt az anyjával, aki elmondta, hogy amikor vele terhes volt, fulladt. Az anya fulladása magzata szelfjének részévé vált, és 28 évvel később aktiválódott az intrauterin regresszióban.
A remélhetőleg leendő kismama spontán vetélésének okai nem ismerjük. Azok vélhetően pszichések.
Megtapasztalva intrauterin élményeinek elképesztő erejét nem mehetünk el a feltételezés mellett, hogy mindez a beágyazódó gyermekre zúdul, aki nem bír ki ilyen erejű megpróbáltatásokat. Ez még a 28 éves paciensnek is extrém megterhelést jelent.
Figyelemre méltó, hogy egy másik esetben, ahol ugyancsak intenzívek voltak a kismama prenatális élményei, az egypetéjű ikrek egyike a beágyazódást követő 5-6. hét körül elhalt.
Megint egy másik kismama, akinek ugyancsak intenzív sajátélményei voltak, még ha nem is olyan erősek, mint a korábbi két esetben, öt hónapos babát hord a méhében. A sajátélmény intenzitásának a magzatok abortuszában és elhalásában játszott szerepe tehát ellentmondásos. Másutt már kifejtettük, hogy az immuneredetű narcisztikus-önreprodukciós örökkévalósági anyareprezentánsnak szerepe lehet olyan intrauterin balesetek létrejöttében, mint a megtermékenyített petesejt abszorbciója vagy a korai kilökődések, elhalások (Raffai 1998).
A kismamához visszatérve említést érdemel, hogy a  sajátélményétől nem fért a babájához. Minden órán azonnal az anyja méhében érezte magát, majd jött egy sötét alagút és egy ambivalencia-érzés, hogy áthaladjon rajta. Legutóbb félúton volt a saját születése és a babájával való kapcsolatfelvétel között. Ezt a rövidke epizódot is érdemes lenne több szempontból tovább elemezni, mert rengeteg tanulsággal szolgál, de most nem ez a fő feladatunk.

Most, hogy néhány példán nyomon követtük a tudattalan útját az anyától a magzatáig, térjünk le róla, és nézzük, milyen irányba fejlődik az anya-magzat kapcsolatanalízis. Korábbi munkáinkban (Raffai 1997. 1998) már részletesen írtunk a módszerről, most csak a legfontosabb elemeit vegyük elő. A módszert a kilencvenes évek közepén Hidas és jómagam dolgoztuk ki, majd nemzetközi kongresszusokon és folyóiratokban tettük ismertté.
A kapcsolatanalízis négyszemélyes: Az anya, a méhe, a gyermeke és az analitikus vesznek részt benne. Ez azt jelenti, hogy méhet is önálló személynek tekintjük, akit az anya megszemélyesít. Miután a cél méhével való egybeolvadáson keresztül a közvetlen kapcsolatfelvétel a babával, a legtöbb esetben a kismamának meg kell kérnie a méhét, hogy engedje meg a vele való egybeolvadást, vagy a belépést. Az engedély nem minden esetben azonnali. Ilyenkor valamilyen lélektani probléma van a háttérben, amit ha megoldunk, a méh a mamát is befogadja, és randevúhelyül szolgál a babájával való találkozásra.
A problémakört ismét illusztráljuk egy példán: „az egyik kismamát a méhe addig nem volt hajlandó befogadni”, míg a vele kapcsolatos érzelmi problémáját nem rendezte. Serdülőkorában egy nőgyógyászati vizsgálat után az orvosa azt mondta neki, hogy kicsi és göcsörtös méhe van. Ettől kezdve nem szerette őt. Miután rendezte a problémát a méhével, az befogadta őt, és először találkozhatott a babájával egy katartikus óra keretében.
Egy másik esetben lombik-program előtt álló nőről van szó, aki a méhével szeretett volna minél meghittebb kapcsolatot kialakítani. Korábban egy cisztát kellett kioperálni a méhéből. A méhe az első közeledési kísérletre összerándult, nem hagyta magát megérinteni. Miután közölte vele, hogy most nem fájdalmat okozni, hanem megsimogatni szeretné őt, a méhe kitágult és befogadta.
Elég hamar rájöttünk arra, hogy a méhnek ugyanarra a szeretetre van szüksége, mint a babának. Ezért ha az anyák a belső érzékelőjükkel megsimogatják, akkor ellágyul és befogadóvá válik. Intenzívebb a kapcsolatfelvétel a babával, ha az anyák az órákat a méhük simogatásával kezdik. Az, hogy  a méh az érzéseken és azok megszemélyesítésén keresztül ilyen interaktív módon viselkedik, lehetséges, hogy a celluláris kommunikációval van összefüggésben. A celluláris kommunikációval kapcsolatosan számos kísérlet, vizsgálódás látott napvilágot. Közülük is talán a legfrappánsabb az, amikor amerikai kutatók egy gilisztát kondicionáltak egy bizonyos viselkedésre, majd kettévágták, és megetették két másik gilisztával. A két másik giliszta azonnal produkálta azt a viselkedést, amit a felfalt gilisztának betanítottak (Emerson 1998).
A méhével való intenzív kapcsolat kiépítésének számos más kedvező hatása is van. Egyet-kettőt megemlítek, ami mind Hidaséban, mind az én praxisomban gyakran előfordul. A kismama be tudja csukni a kinyílt méhszájat, így azt nem kell összevarrni. Tágítani tudja, ha az a szülésnél szükséges. A babák nagyon hálásak, amikor anyjuk ellágyítja a méhüket. Amikor még nem olyan nagyok, hogy rúgással érzékeltessék jelenlétüket, a kapcsolatfelvételre úgy reagálnak, hogy méhfalhoz simulnak, amivel az anyjuk egybeolvadt, tehát tulajdonképpen hozzájuk. Sosem csinálják azonban, ha a méh valamilyen okból kemény vagy megkeményedik.
A kapcsolatfelvétel akár a méhvel, akár a babával, a testérzéseken keresztül, azok megszemélyesítése útján történik. A testérzés az intrauterin kommunikáció nyelve, lehetséges, hogy celluláris eredetű. A megszemélyesítés mentális tevékenység. Ugyancsak lehetséges, hogy a celluláris folyamatokkal így tudjuk összekapcsolni, és az előbbieket az utóbbi segítségével szimbolizálni. Mi történik az érzetekben kódolt információkkal?
A piciktől érzetek útján jövő információk az anyának ugyanazon a belső képernyőjén jelennek meg, mint ahol az álmok és a fantáziák (Hidas 1999.) Ezek az érzetek testet ölthetnek képek, gondolatok, érzelmek vagy ezek kombinációi formájában. A jelenség azonos a televíziózással, ahol a beérkező jelek egy átalakító segítségével képpé, vagyis megérthető információkká alakulnak át.
Az anya azzal, hogy kapcsolatba lép a babájával, pszichológiai teret teremt számára az emocionális és kongitív tapasztalatok megszerzéséhez. Miután az anya magzat kapcsolatanalízis az érzeteknek azokkal a tudattalan szintjeivel dolgozik, amelyek normális körülmények között nem érhetők el, megalapozza a születés utáni harmonikus anya-gyermek kapcsolatot is. A normális csecsemők affektív és interaktív viselkedésének kutatása azt mutatja, hogy az anyák érzékkel érezve gondoskodnak a megfelelő stimulációról. Így segítik a csecsemőt a viselkedési és fiziológiai mintázatok megszervezésében. Azok az anyák, akik érzékenyek csecsemőjük affektív és figyelmi ritmusára, képesek arra, hogy saját viselkedésüket hozzáigazítsák, és ezzel csecsemőjüket szervezettebb állapotba emeljék (Field 1981, 1987).
A kapcsolatanalízis kezdeti időszakában olyan anyákkal volt dolgunk, akiknek nem jelentett különösebb nehézséget kapcsolatba kerülni gyermekükkel.
Megtanultuk tőlük, hogy a belső hangnak és a szeretet sugárzásának nagy kapcsolatteremtő ereje van, amit azóta kísérletesen is igazoltak (Busnel 1998). A szeretet sugárzása energiaként hat, élénkíti, motiválja dinamizálja a babákat. Később egyre több olyan anya jött,  akiknek a méhükkel sikerült ugyan egybeolvadniuk, de amikor találkoztak a babájukkal, tehetetlennek bizonyultak velük szemben, nem tudtak mit kezdeni velük. Az egyik kismama – miután elérte a gyermekét – tanácstalanná vált. Rövid hezitálás után elkezdte neki mesélni, hogy mit csinált aznap. A baba erre nem mozdult, nem reagált. A kismama kétségbeesett, hogy a babája beteg, valamilyen baj van vele. Én azt mondtam neki, hogy a baba minden vele kapcsolatos, rá vonatkozó közlésre reagál. Ezzel megteremtettük együttműködésük mentális keretét. A kismama ekkor azt mondta a gyermekének, hogy nagyon örül neki, és boldog hogy egymásra találtak. A pici erre megmozdult. Kezdetét vette a kötődés. E kis epizód kapcsán láthatjuk, hogy az az anya, aki nem képes gyermeke érzéseiről, mentális tevékenységéről gondolkodni, nem tudja kapcsolatba vonni őt. Így megfosztja attól, hogy szelfje strukturálódhasson, stabilizálódhasson, ami viszont nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a  gyermek megfelelő képet alakítson ki a másik tükrében önmagáról.
Később több esetben előfordult, hogy az empátiás folyamat elakadt, és a kismama nem értette babája üzenetét. Ilyenkor azt javasoltuk, jelezze vissza a babájának, hogy megértési nehézségei vannak, és kérje meg őt, engedje a vele való egybeolvadást, hogy az ő fejével tudjon érezni és gondolkodni. Ez az apró technikai fogás mindig továbblendíti a kapcsolatot. A háttérben azonban empátiával kapcsolatos megfontolások állnak. Az anya empátiás készsége kapcsán nem kevesebb forog kockán, mint hogy mi adható át a másiknak a belső élmények privát világából, és mi az, ami valamilyen okból nem. Az előbbi lehetőség a humán lelki közösség, az utóbbi a lelki izolálódás (Stern 1985). Ha a kismama nem érti meg babája valamely közlését, a picinek az azt jelenti, hogy az ő élménye nem osztható meg. Így az nem összekapcsol, hanem szétválaszt, izolál.
Ha az anya és gyermeke között kiépült és bejáratódott az interszubjektív emocionális-mentális kötődési tér, gyakorlatilag minden kapcsolati vonatkozású esemény megbeszélhető benne. A korábban említett kismama, ha gondjai voltak babája érzékelésével, javaslatomra közölte vele, hogy szeretné jobban érezni és érteni őt, ezért kéri, ha nem esik nehezére, jöjjön közelebb a szívéhez. A pici minden esetben megtette. Más esetben nem érezte egyértelműen, hogy hol van gyermeke feje. Kérte őt, jelezzen vele, és a baba biccentett. Utána már könnyen ki tudta tapintani. Ha esetleg szem elől tévesztettük volna, arról az anyáról van szó, aki az első találkozás alkalmával nem tudta, mit kezdjen a babájával. Amikor azt javasoljuk a kismamáknak, hogy fogalmazzák meg babáiknak nehézségeiket a kapcsolatépítéssel, a megértéssel és a kölcsönös viszonnyal kapcsolatban, abba az irányba építjük tovább a kötődési teret, hogy ne csak a babák érzései válhassanak megoszthatóvá és képezhessenek ezáltal élményközösséget, hanem az anyák mentális állapota is visszatükröződhessék a babák tudatában, hogy arra rá tudjanak hangolódni és megfelelő reakciók kivitelezésére legyenek képesek.
Még egy érdekességről számolok be az eset kapcsán, ami nagyon izgalmasnak, érdekfeszítőnek bizonyult. A baba a terhesség vége felé farfekvéses helyzetet foglalt el. Anyja aggódott, hogy ezért komplikáltabb szülése lesz. Többszöri javaslatom ellenére sem akarta kérni őt, hogy forduljon meg. Ezután  az egyik órán felidéződött egy jelentős, az első interjúban már elhangzott, de általam időközben elfeledett motívum, hogy ti, ő maga is farfekvéssel született, sőt, anyja is. Ekkor azt javasoltam neki, hogy a következőket közölje a babájával: lehet, hogy önkéntelenül is tudattam veled, hogy én farfekvéssel születtem, és te ezt úgy vetted, hogy neked is így lenne jó. Ez azonban nem jelenti azt, hogy neked is azt kell tenned, mint nekem. A közlés a kismama tudattalan információjával való lehetséges azonosulás feltételezésére épült. A baba aznap este fejjel lefelé fordult,  majd még több alkalommal változtatta a pozícióját. Az eset szép példája a kötődési teret számos alkalommal befolyásoló tudattalan folyamatoknak.
Ismétlem, nem tudjuk, hogy ezeket a bonyolult közléseket milyen módon érti meg a baba. Lehetséges, hogy benne is hasonló dekóder működik, mint az anyában. Egy azonban biztosnak tűnik: ilyen szintű gondolatcsere és megértés csak a már említett kötődési tér kiépítése után lehetséges, ami viszont csak és kizárólag az érzetek útján folyó kommunikáció segítségével teremthető meg. Ha van felfedezése az anya-magzat kapcsolatanalízisnek, akkor ez az.
Érdekes megnyilvánulásai vannak a kötődés mentális síkjának: a baba abban a pillanatban elkezdett mozogni, ahogy az anyja belépett a bababoltba, hogy ruhát vegyen neki. Ikreinknek anyjuk kötött rugdalódzót. A munka napokon keresztül tartott. Amikor a kislányét kötötte, csak ő mozgott, amikor a kisfiúét, akkor pedig csak ő. A  gyermekeinkkel én is napi kapcsolatban voltam. Egy hosszabb távollét után nem reagáltak simogatásomra. A következőket mondtam nekik: „úgy érzem, most haragszotok rám, mert régen nem találkoztunk. Talán  úgy érzitek, hogy elhagytalak benneteket, mert már nem szeretlek benneteket, és úgy is érezhetitek, hogy azért nem, mert rosszak vagytok, vagy valami rosszat csináltatok. De ez nem így van. Én nagyon szeretlek benneteket. Ezt érezhetitek abból is, hogy itt vagyok veletek.” Ezt követően a gyerekek bámulatos erővel nyomakodtak a kezembe. A közlés megkomponált volt, így igyekeztem az összes lehetséges tünetképzési utat lezárni vele.
A kapcsolatanalízisekben kialakuló kötődési tér mentális síkjához tartozik az is, hogy az órákon nem lehet lazsálni. A babák azonnal leállnak, ha anyjuk gondolatban elkalandozik, máshol jár.
A kapcsolattól a kötődésig hosszú utat kell megtenni.
Az a kapcsolat, amit az anya mentálisan nem reprezentál, nem alakul át kötődéssé, mert az érzés nem válik ki a testből, és nem válik a másik személy megkülönböztető jegyévé. Egyetlen kapcsolatanalízisben lévő baba sem reagál idegen kezek simogatására, csak a már kötődésben reprezentáltakéra.
Bár nagyon sokat tanultunk olyan anyáktól, akik nehezen tudtak kapcsolatot teremteni a babájukkal, és így rászorítottak bennünket arra, hogy a nehéz helyzetekben igyekezzünk kreatívak lenni és rávezetni őket a kötődési tér megteremtésének útjára, legalább annyit tanulhattunk azoktól, akik nagyon tehetségesnek bizonyultak a  kapcsolatteremtésben.
Két példát hozok erre. Mindkettő a mannheimi egyetemi klinika anyagából való. Dr. Ludwig Janusnak, az  ISPPM elnökének szupervíziója mellett dr. Mikes Mária vezetésével hosszú távú kutatás indult a prenatális kommunikációnak a szülésre, a gyermekek személyiségfejlődésére, és az anyag-gyermek  kapcsolatra gyakorolt hatásáról. A program alapját a kapcsolatanalízis képezi – köszönhetően viszonylag gyors nemzetközi tudományos karrierjének -, amit kiegészítettünk még egyéb fejlődésspecifikus intrauterin kommunikációs gyakorlatokkal. Minden, a programban részt vevő kismamának két kapcsolatanalitikus órát tartottunk abban a reményben, hogy ez idő alatt sikerül találkozniuk a babáikkal. Bár a módszer alapvetően indulatáttételes, tehát a négyszemélyes kapcsolatban működik igazán, bíztunk abban, hogy ha a kötődési tér kiépül, akkor ha kisebb intenzitással is, de nélkülünk is tudják csinálni az anyák – kiegészítve a többi kommunikációs panellel.
Mindkét epizód a második órák anyagából való.

Gudrun a 22. terhességi hetében van. Rögtön az óra elején sikerül elérnie a babáját, aki viharos gyorsasággal megindult anyja  szíve felé. Alatta landol, majd kopogtat hármat. Az anyának az az érzése támad, hogy a gyermeke játszani szeretne vele. A  megfogalmazást azonban nem követi tett. A pici pár másodpercet kivár, majd visszatér kiindulópontjára, behúzódik a méh sarkába és mozdulatlanná válik. Én azt mondom az anyának, úgy tűnik, a baba most neheztel rá, mert nem játszott vele. Az anya azonosulni tud a közlésemmel, és a gyermek abban a pillanatban újra elindul fölfelé, és most már játszanak egymással. Mi játszódhatott le pár rövid percen belül a kötődési térben? Az anya a segítségemmel megértette és visszatükrözte a baba érzéseit, amit ő úgy élt meg, hogy azok megoszthatók, hiszen van valaki, aki tudja, hogy ő most mit érez. Ezzel kiszabadul saját bénító érzésének fogságából. A lelki izoláció helyett lelki közösséget alkot anyjával. Ha túl akarunk lépni a konkrét szinten, azt valószínűsíthetjük, hogy a baba a lelki állapotának megfelelő képet talált anyja tudatában. Ha megélheti, hogy egy másik, vagyis az ő szelfjétől megkülönböztethető egyén rendelkezik az övéhez hasonló mentális állapottal, akkor lehetséges a szubjektív élmények megosztása. Ez magában foglalja az affektív osztozást és a kölcsönös elismerést, mint a kötődési tér alapelemeit. Elismerni a másik élményvilágát egyenértékű azzal, hogy be is lépünk abba, megosztjuk, és ezzel megerősítjük. Mintha az ember a saját helyéről a másikéra menne (Borstad 1998) Kellemes meglepetés volt, amikor egy évvel később egy mannheimi konferencián, amelyen ismertették az első nagyon várt kutatási részeredményeket, a kapcsolatanalízísről tartott műhelyünkön megjelent Gudrun a kisfiával. Kiültek mellém a pódiumra, és a fiatalember büszkén és magabiztosan pásztázta mintegy fél órán keresztül a vele szemben ülő közönséget. Power-bébinek nevezte el őt a publikum.

A másik példában Dagmar terhességének huszadik hetében van. A kapcsolatfelvételre a baba ugyancsak megindult anyja szíve felé. Olyannyira fölnyomult örömében, hogy Dagmarnak légzési nehézségei támadtak. Hangot adott neki. Javasoltam, jelezze vissza a babájának, hogy kellemetlenséget okozott neki, és ha nem esik nehezére, húzódjon egy kicsit lejjebb. A pici erre megindult lefelé, majd alighogy leért, ismét fölfelé, és lecövekelt anyja szíve alatt, diszkrét távolságban tőle. Dagmar megdöbbenésének adott hangot. Megkérdeztem, miért. A válasz a következőképpen hangzott: „amikor a baba a kérésemre lement, olyannyira lehúzódott, hogy most meg az alhasam kezdett el fájni. Épp hogy arra gondoltam, milyen jó lenne ha egy kicsit följebb jönne, és a gondolatomra azonnal megindult.” Az eset kapcsán úgy tűnik, hogy a visszajelzések során nem csak a picinek változik meg az anyja empátiájáról szerzett élménye, hanem fordítva is. Így igazán jól látható, hogyan ver az empátia hidat két elkülönülő tudatosság között. 

A terhesség vége felé közeledve fel kell készülni a szülésre-születésre, más szóval az elszakadásra. Ahol kötődés van, ott elszakadás is, és ennek megfelelően gyász is. Miután a kötődésnek ezt a fontos aspektusát az első kapcsolatanalízisekben elhanyagoltuk, olyan negatív tapasztalatokra tettünk szert, mint két hetes túlhordás egy alkalommal, és császármetszés ugyancsak egy alkalommal. Újabban a 36. héttől azt javasoljuk az anyáknak, kezdjék gyermeküket és önmagukat is felkészíteni az elszakadásra. Speciális instrukciókkal támogatjuk ezt a folyamatot. Kérjük, hívják fel a gyermekük figyelmét arra, hogy nem megszabadulni akarnak tőlük, ahogy ezt egyébként a babák megélik, hanem világra hozni őket, mert a további fejlődésükre belül már nincsen tér. Azt is javasoljuk közölni a babákkal, hogy mi fog történni velük a szülés-születés során, és mi vár rájuk a külvilágban. Figyelemre méltó módon az anyák túlnyomó többsége azt az információt kapta a gyermekétől, hogy tudják, mit kell tenniük.

Az ikrek felkészítése speciális. Ők átmenetileg nem csupán az anyjuktól, hanem egymástól is elválnak, ennek minden következményével együtt.
A babák többsége a búcsúzkodásra megindul fölfelé, jelezve, hogy pszichésen még messze nem állnak készen az elszakadásra. A legdrámaibb reakciót ikreink adták: Fanni elkezdte anyját rugdalni, Márk pedig szomorú lett és mozdulatlanná vált. Először életükben a búcsúzkodás kezdetének éjjelén nem aludtak. Éberen és nagyon nyugtalanul töltötték az éjszakát. A két pici együtt, de egymás közt megosztva reagálta le az elszakadáskor jelentkező érzéseket: a dühöt és a szomorúságot.
A kapcsolatanalízisből született gyermekek nappal keveset alszanak. Egész szelfjükkel megszülettek. Nem alusszák, nem álmodják vissza magukat anyjuk testébe. Teljes kapacitással az őket körülvevő valóságban vannak. Nézelődnek, explorálnak, sokat gondolkodnak. Ilyenkor felhagynak a mozgással, szemükkel egy pontra koncentrálnak, szemöldöküket összehúzzák, homlokukat ráncolják. Amikor abbahagyják a gondolkodást, ismét elkezdenek mozogni. Szájuk sarkában ott van a  huncut mosoly. Tudják, honnan jöttek és hová mennek.

Irodalom

Megjelent: Piszchoterápia IX. évf. 2000. június 193-199 o.