A pszichológus válaszol

Kedves Szülők!      

Áprilisban múlt egy éve, hogy a Babanet-nél kezdtem dolgozni tanácsadó pszichológusként. Már a megalakulása óta figyelemmel kísérem a honlap működését és be kell vallanom, hogy amikor először meghallottam azt, hogy működik egy babás internetes oldal, nem tetszett az ötlet. Emlékszem azt mondtam, miért nem a gyerekükre fordítják az anyukák azt az időt, amit a gép előtt ülve töltenek. Múlt év áprilisában aztán a véletlen hozta, hogy megkértek, válaszolnék-e néhány kérdésre. Nagyon gyorsan beláttam, hogy nem volt igazam, az eltelt idő alatt nagyon megkedveltem ezt a munkát, s vele együtt a Babanet-et is.

Egy gyermek érkezése alapjaiban változtatja meg a felnőttek életét. Azokét a felnőttekét, akik talán nem is olyan régen határozták el, hogy összekötik az életüket, ami már magában is nagy változás (pozitív stressznek is hívják, csakúgy mint a gyermek születését). A nők valamivel szerencsésebb helyzetben vannak, mert a kilenc hónap, amíg szívük alatt hordják a kicsit lehetőséget ad valamelyest arra, hogy felkészüljenek a gyermek érkezésére. Manapság nagy népszerűségnek örvend az anya-magzat kapcsolat - analízis, ami abban segít a kismamáknak, hogy már a gyermek születése előtt felkészüljenek az új szerepre. Eltöprengtem azon, vajon miből fakad a hiány, ami életre hívta a kapcsolat - analízist, s végül a nők megváltozott társadalmi szerepéhez jutottam el. A nagyfokú önállóság, a tanulás az, hogy a nők többsége karriert épít, megváltoztatta a régi női szerepekkel kapcsolatos felfogásokat is. Manapság a családok többsége a szülőkből és a gyermekekből áll – mindenki törekszik is arra, hogy önálló legyen – így aztán a nagymamák tapasztalatait, segítségét nem, vagy csak nehezen tudják igénybe venni. Ennek oka lehet, hogy fizikailag távol élnek, de oka lehet az is, hogy a nagy önállóság miatt a nők “beletanulnak” abba, hogy minden problémát maguk oldjanak meg. Abban a világban, amiben élünk, általában nehéz a segítséget elfogadni, talán nehéz adni is. Ezt tapasztalni lehet a szakrendeléseken is, ahol gyakran lehet olyan esetekkel találkozni, amikor a probléma már rögzült, mert nem fordultak időben orvoshoz vagy pszichológushoz az emberek.  
A felgyorsult világ, az információáramlás sebessége nem türelemre tanít, épp ellenkezőleg, egyre gyakrabban vagyunk türelmetlenek, hisz hozzászoktunk ahhoz, hogy mindenhez gyorsan jutunk hozzá.

 A fiatalok korán elkerülnek otthonról, esetleg egyszülős családban, testvér nélkül nőnek fel, így mintájuk sem lesz ami segítséget adna abban, hogyan is kellene egy kisbabával vagy egy kisgyerekkel foglalkozni. (csak zárójelben jegyzem meg, hogy gyakran a párkapcsolati minták, a konfliktus megoldási módok is hiányosak). 

Így érthető, miért van szükség a kapcsolat-analízisre. Egyszer megkérdezték tőlem, mi a különbség a kapcsolat - analízis és az anya-gyerek kapcsolat között, mikor mindkettőben az anya és a gyermeke közötti kommunikációról van szó. A legfontosabb különbség épp a gyermek, akinek a jelenléte, aktív kommunikációs jelzései sokszor megváltoztatják az anya kommunikációjának jelentését, helyzetértékelését is.

 Pszichológusként én is megpróbáltam felkészülni az első gyermekem érkezésére Nagyon koncentráltam a terhességre és a szülésre – épp eleget tudtam a veszélyeiről – s egyszer csak odaadták a kezembe az ordító fiamat, akit nem tudtam mellre tenni, amikor ez sikerült, akkor nem akart megindulni a tejelválasztás. A fiam ordított, én sírva fejtem és borogattam. A második nap besárgult a gyerek, tej még mindig nem volt, a szülés utáni hormonváltozás miatt erősen lehangolt lettem és jócskán ideges, ami nem a legjobb a tejelválasztás szempontjából. Emlékszem, néha tehetetlen dühömben fakadtam sírva, hiszen én mindent megtettem a fiamért és most mégsem sikerül semmi. Egyedül voltam, anyám 80 km-re él, akkor még dolgozott, úgyhogy tíz nap kórház után három napig maradt mellettem. Kb. egy hónap után jött minden rendbe, akkor már tudtam szoptatni, a fiam hízott, szóval minden rendeződni látszott. Persze nem kellett sokáig várni, következett az új probléma.
(A második fiamnál, végül a lányomnál már valamivel könnyebb volt a helyzet.)

 Így aztán teljesen megértem az elbizonytalanodott, kétségbeesett anyukákat, akiknek egyedül kell megbirkózniuk minden problémával, mivel a nap nagy részét egyedül töltik a gyerekeikkel. A tapasztalat, a használható tanács, az idejében érkező segítség jócskán növelheti az anyák önbizalmát. Márpedig a sikeresség érzése, annak visszaigazolása a környezet és a gyerek részéről, hogy “jó anya vagyok”, nélkülözhetetlen a türelemhez és a megértéshez, ahhoz a nyugalomhoz, amire a gyereknevelés során szükség van.

 A hozzám írt kérdések nagy része épp ilyen anyáktól érkezik. Bizonytalanok önmagukban, abban, amit tesznek. Nem mernek, vagy nem tudnak az ösztöneikre hallgatni, mert hiányzik számukra a megerősítés és gyakran hiányzik az ismeret is. Azaz anya, aki nem bízik saját magában, az nehezebben bízik a gyerekében is, türelmetlenebb, szorongóbb lesz, ami persze negatívan hat a gyerekre, esetleg a párkapcsolatára is. 
Az önbizalomhiány másik oka az is lehet, hogy a környezet túlzott elvárásokat támaszt az anyával szemben, miközben a már említett segítséget nem adja meg. Nagyon sok anya próbál ismereteket szerezni, mivel mindenki a legjobban akarja nevelni a gyermekét. Minden korban voltak és vannak olyan nevelési elvek, amelyek “divatba jönnek”, s aminek az anyák próbálnak megfelelni. Persze más az, amit az ember leírva lát, s megint más a gyakorlat (ezt néha én is érzem!). Leírva valahogy minden egyszerű, a gyakorlat meg valahogy nem, vagy csak részben akarja visszaigazolni, amit a könyv ír. Így aztán érthető, hogy többszöri sikertelenség vagy részsikerek után meginog az anya önbizalma. 
Ennek az önbizalomnak a “kismamás” újságok sem tesznek mindig jót, mert amellett, hogy használható ötletek, jó tanácsok is olvashatók bennük, az anyaságot valami fennkölt, gyönyörű, legnagyobb boldogságnak mutatják be. Ami azért igaz, mert egy vagy több gyermek teljesen átalakítja az ember életét, s olyan tapasztalatot ad, ami gazdagítja a személyiséget. Egy gyermek szeretete feltétel nélküli, s ezt a szeretetet felnőtt korban semmilyen más kapcsolatban nem lehet átélni. Emellett, ha valaki ment már végig az utcán egy hisztiző, megnyugtathatatlan gyerekkel, vagy utazott vele hosszabb távon, amikor már fáradt az egy helyben üléstől, és unatkozik, ezért aztán kezd kibírhatatlan lenni, nem biztos, hogy az újság címlapja jut az eszébe. 
Az, hogy az anyáknak önbizalomhiányuk van, gyakran együtt jár a lelkiismeret furdalással is: “nem vagyok elég jó, már megint rosszul tettem valamit, nem vagyok elég türelmes, következetes, stb.”. Az anyaság, a szülői szerep nem mindig jár együtt a pozitív érzésekkel. Néha bizony előfordul, hogy az anya vagy az apa mérges a gyermekére, indulatot él át vele szemben. Ez is természetes  sőt, a gyerek csak így tudja megtanulni, hogy a cselekedetei néha indulatot, haragot váltanak ki, vagyis annak, amit tesz, következményei vannak, hol pozitív, hol negatív következményei.

 Ezért is jó, hogy a Babanet fórumot, lehetőséget biztosít nemcsak a tanácsadásra, hanem a tapasztalatcserére is.  

Annak, hogy az anyák nagy részének egyedül kell megküzdenie a problémákkal, még egy hatása van, ez pedig a krónikus fáradtság. Nagyon megterhelő, fizikailag és pszichésen is, ha nincs segítség, és a szabadnap nélküli, napi 24 órás szolgálatot egyedül kell ellátnia az anyának. A heti néhány órás kikapcsolódás, vagy a heti legalább egy nyugodt éjszaka nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a következő héten “zavartalan” legyen az anya – gyerek kapcsolat.

 Időnként, amikor a leveleket olvasom, az a benyomásom támad, hogy más a valódi probléma, mint amit az anya észlel. A terápiában dolgozó pszichológusok is sokszor találkoznak azzal a jelenséggel, hogy a szülők egyéni problémái vagy épp a párkapcsolati probléma vállalása helyett, ennek következményeivel, vagyis a gyerek tüneteivel fordulnak szakemberhez. Én ennek is örülök, mert legalább lehetőség van a beszélgetésre, a segítségnyújtásra, s hátha egyszer ráébrednek a valós okokra. 
Változni nagyon nehéz. A felnövekedés során rögzült szokások, meggyőződések, hiedelmek, vagy épp az önértékelés, az énkép nagyon szilárdan tartják magukat mindenféle külső hatással szemben. A felnőttek emellett már egy sor énvédő mechanizmussal, technikával, néha taktikával rendelkeznek, amivel megoldják, vagy épp túllépnek, a konfliktusaikon. A gyerekek még nem rendelkeznek ilyen technikákkal, így hamarabb mutatnak tüneteket. Érthető tehát, hogy a szülők a gyerekkel keresik fel a szakembert. Nem szabad azonban megfeledkezni arról sem, hogy a gyerek tünetei mögött esetleg szülői konfliktusok is meghúzódhatnak. 

Végül szeretném megköszönni a hozzám forduló szülők bizalmát, nagyon sokat tanulok a kérdésekből. A rájuk adott válaszok során megpróbálok arra törekedni, hogy használható ötleteket javasoljak. Néha nagyon nehéz néhány sor alapján megoldási módot javasolni, könnyebb a helyzetem a részletesebb háttérbemutatás esetén. A gyereknevelésben, a fejlődéslélektanban is vannak általánosítható törvényszerűségek, azonban nem szabad elfelejteni, hogy minden eset egyedi, mert minden szülő, minden gyerek egyedi az élményeivel, emlékeivel, szokásaival, kommunikációs módjával.
Külön szeretnék köszönetet mondani azoknak a szülőknek, akik a levélváltás után visszajeleznek az eredményről vagy épp az eredménytelenségről. Ezzel nemcsak nekem, de a többi, hasonló “cipőben járó” szülőn is segítenek.

 Továbbra is várom kérdéseiket,

Izsó Ildikó
(három gyermek anyukája, feleség, pszichológus)

2002.05.09