Az anyai bűntudatról
Levelekből és a társalgóból
2003.február

           
Kislányunk tervezett gyerek, nagyon sokat foglalkozunk vele, gyönyörű, értelmes kiscsoportos ovis. Rengeteg örömünk van benne. Kb. egy éve érzem (főleg az ismerősök, családtagok nyomására), hogy ideje lenne kistesót vállalni. Én szívesen szülnék, nagyon szeretnék a kislányomnak testvérkét, 28 évesen már tisztában vagyok a gyermekvállalás minden felelősségével. Anyagilag is aránylag rendben vagyunk, házasságunk kiválóan működik, szóval, tényleg szerencsésnek mondhatjuk magunkat. De mindezek ellenére mindig ott motoszkál bennem valami kisördög. A lányom egyre önállóbb, sokkal szabadabban élünk mindhárman, sikerült még egy szakot elvégeznem a tanári diplomám mellé, újra karcsú és csinos vagyok, munkahelyemen elismernek, szeretnek...szóval, nehéz ez a döntés. Az első gyerek vállalása valahogy annyira egyértelmű, a kistesóé ilyen nehéz lenne? Gyakran gondolkodom azon, milyen önző is vagyok.

 Szeptember első napjaiban azonban valamilyen fertőzést vettem észre: sárgás-zöldes hüvelyváladék és viszketés a kisajkakon. Orvosomat telefonon hívtam fel, megbeszéltük, hogy három nap múlva megnéz (akkor rendelt). Mire eljött a harmadik nap, a fertőzésnek nyoma sem volt.
Ha előbb megyek orvoshoz, rögtön a fertőzés észlelésekor, megelőzhető lett volna a vetélés? (Emiatt folyamatosan lelkiismeret furdalásom van.)

 Életveszélyben voltunk mindketten a babával és hát igen, nem csináltam végig a szülést, nem vajúdtam halk zenével és tompa fényben, szó se lehetett gyengéd esetleg otthoni szülésről, még csak szülési fájdalmaim sem voltak a szó klasszikus értelmében - mégis mielőtt március 14-én kivették Emmát három éjszakán át a poklok poklát éltem át, iszonyatos fájdalmaim voltak a hasam felső részében ("májenzimeim elszálltak"), az ülés, az állás, a fekvés, minden levegővétel, a legapróbb is szörnyű fájdalommal járt, a WC-ben a fogasba kapaszkodva üvöltöttem volna a fájdalomtól, ha nem lettek volna szobatársaim, potyogtak a könnyeim és az utolsó éjjel, amikor tudtam, hogy másnap megműtenek, beszéltem a picivel és bocsánatot kértem tőle, hogy meg kell szakítanunk ezt a gyönyörű szimbiózist, de azt mondtam neki, nagyon várom és örülök, hogy másnap végre találkozunk...
Egyik ismerősöm azt is mondta, hogy milyen kár, hogy én nem élhettem végig a terhességem utolsó heteit, mert hát akkor válik az ember lelkileg is anyává - ez a lány orvos végzettségű!!!

Első gyermekemet sectioval szültem, mert a 37 héten levált a placenta és sürgős beavatkozásra volt szükség. A kórházi jelentésben az állt, hogy placenta praevia, ami tudtommal azt jelenti, hogy a méhszáj környékén tapad, pedig minden uh vizsgálat azt mutatta, hogy jó helyen tapad. Teljesen összezavarodtam, magamat okolom mindenért, nagyon nehezen dolgozom fel a sectiot .

Most 14 hónapos kisfiam veleszületett aortaszűkülettel jött a világra. Nem lehet tudni, mi az oka, a családban senkinek nincsen ilyen rendellenessége, tehát nem örökölte, hanem a méhen belüli fejlődés során "szerezte", valószínűleg egy vírusfertőzés során. Semmi mással nem tudnám magyarázni a rendellenességet, de azt mondták, már sosem tudom meg, mitől lett.  Hogyan tudnám én megemészteni ezt a dolgot? Már több, mint egy éve tudom a diagnózist, de még mindig sokat kérdezem magamban : MIÉRT ???? Miért pont az én gyerekem??? Egyszerűen nem tudom túltenni magam rajta, állandóan ezen gondolkozom, valószínűleg valahol magamat hibáztatom.

A mai napig feldolgozhatatlan számomra, hogy amikor kiemelték a kisbabát, egy pillanatra sem mutatták meg, és már csak felöltöztetve láthattam újra, amikor egy pokrócba csomagolva odahozta az édesapja.
Előtte nem láthattam, meg sem érinthettem, a mai napig frusztrál és kínoz ez az érzés.
Tudom, hogy a császármetszés még ma is komoly műtétnek számít, és örülnöm kellene, hogy szerencsésen és egészségesen éltük át (túl) mindketten. És mégis, a mai napig gyötör annak az órának az emléke, "az elcserélt gyerek szindróma" (hiszen nem láthattam, hogy tényleg Őt emelték ki a hasamból) annak ellenére, hogy a férjem végig vele lehetett,  s az, hogy nem voltam elég erős ahhoz, hogy velem lehessen már az első éjszaka.

A mai napig bánt az a tudat, hogy a kisbabámat nem a saját erőmből hoztam a világra, és nem tapasztalhattam meg, milyen érzés, mikor kibújik. Emiatt állandó hiányérzetem van, amitől nap mint nap (még most is, 4 hónap után) szenvedek.

Ha tudná mi mindent nem próbáltam, és mégsem segített semmi. Az Ön tanácsait is követtem, nagyon sokat segítettek a kórházban a helyes szoptatási technikát elsajátítani, kislányom állandóan a mellemen lógott, fejtem éjt nappallá téve, 4 (!) liter vizet ittam és semmi. A mai napig fejek (igen, még éjjel is felkelek), mert a gyerek két hónaposan már nem volt hajlandó tovább szopni. Két óránként fejem a tejet, az egyik mellemből jó, ha 40 ml, a másikból 20 ml kijön. (Sajnos, így 6 hónap után, már ez a kevés mennyiség is csökken.) Tudja milyen fájdalom ez? Tudja, hogy milyen bűnösnek érezzük magunkat? És akkor így "biztat" minket, hogy a gyerekünk beteg lesz, kórházban köt ki, unintelligens lesz, stb.?  És mindezt a mi hibánkból.

Hatalmas bűntudatom volt, mert a gyereket betápszerezték méghozzá jó nagy lyukú cumisüvegből napokig. És ez a bűntudat annak volt köszönhető, hogy mindenhonnan az jött, ha egyéves kora előtt kap tejet vagy akár tápszert, mert az is abból készül, akkor allergiás lehet később a tehéntejre, ha cumit kap, akkor annyi a szoptatásnak (ezt értem ijesztgetés alatt), a korai testkontaktust és az előtej (amit sajnos az én gyermekem nem kapott meg) jelentőségét már meg sem említem.

Sokat gondolkodtam azon, hogy miért nem sikerült hamarabb „leszoknunk” a tápról. Az ok azt hiszem nagyrészt bennem van. Nagyon hiányzott az éjszakai alvás, hiába aludtam napközben is, folyamatosan halálosan fáradt voltam. Kimerített a hosszú szoptatás is, utána a szintén hosszadalmas és fájdalmas fejés is (viszont szükséges volt). Ez párosult a kudarc érzésével, egyrészt, mert nem tudtam elég anyatejet adni a babának, így úgy éreztem, hogy mint anya megbuktam, másrészt, mert a háztartás legalapvetőbb dolgaival sem boldogultam.
Nekünk sikerült megszabadulnunk a táptól, de tudom, hogy nem mindenki ilyen szerencsés. Sehol nem találtam azt a biztatást, hogy akkor is lehet valaki jó anya, ha nem tud szoptatni, vagy nem elég az anyatej. Fontos, nagyon fontos az anyatej. De még tápszerrel is lehet egy gyerek egészséges és kiegyensúlyozott. A legfontosabb, ami nélkül nem tud élni, az a szeretet.

Én szülés előtt mindenkit megkértem, hogy egy olyan kérdés van, amit sose tegyenek fel nekem a szülés után: "ugye van tejed?" Sokan nem értették, hogy egy olyan anyukának, akinek nincs, és egyébként is küzd, hogy jó anya-e ő egyáltalán, ennél durvább kérdést nem lehet feltenni.

Eddig én is hagytam este sírni a babucimat, igaz 10 percnél tovább sosem. Mostanában viszont melléfekszem és annyira édes, ahogy ott szuszog mellettem, meg átkarolja a nyakamat. Szerintem 10-20 perc és már alszik is. Bánom, hogy eddig lemaradtam erről a fantasztikus érzésről, neki is rossz lehetett, úgy érezhette, hogy cserbenhagyták és mindezek mellett még iszonyatos lelkiismeret furdalásom is volt emiatt.

Nagyon lehangol, talán bánt is az, hogy miket írtok arról az anyukákról, akik bölcsibe kényszerülnek adni a gyereküket. Talán érdemes lenne egy kicsit elgondolkodnotok azon a helyzeten, amikor - bár én tudom mennyire- fáj az ember szíve , beadni a gyereket a bölcsibe, mert más választás nincs, ahhoz, hogy a létminimumot előteremtse. Albérletben lakunk, de élünk ahogy tudunk, nagyon szeressük a gyerekünk és mindent elkövetek azért, hogy jól neveljem. Amit biztosan tudok róla, hogy soha nem lesz rossz mag, sem neveletlen érzelemhiányos, ugyanis itthon mindent megkap, talán még többet is. Az amit itthon lát az sokat számít. Én csak azt kívánom nektek, hogy soha ne tudjátok meg, hogy milyen érzés az, amit én most érzek amiatt, hogy napi pár órára meg kell válnom attól, akit a legjobban szeretek a világon és akit a legjobban féltek, mert rá vagyok kényszerítve.

32 hónapos kisfiam nevelésében szeretném a tanácsát kérni. Rettenetes lelkiismeret furdalásom van az utóbbi időben, úgy érzem, valamit elrontottam, de hiába töröm a fejem, nem jut eszembe semmi okosság.
Úgy érzem, túlságosan szeretem a  kisfiamat, nagyon óvom, így gátolom abban, hogy önálló lehessen.

Sajnos amióta megszületett a lányom mindig úgy érzem, hogy keveset adok neki, hogy más anyuka többet foglalkozik a gyerekével, pedig pici kora óta csak vele vagyok, érte élek. És a házimunkát, főzést is igyekszem a gyerek alvóidejében elvégezni, hogyha felkel csak vele foglalkozzam. Mégis nem tudom szeret-e engem.

Hat évet tölt, jövő áprilisban, én meg egyre inkább tisztában vagyok azzal, hogy vagy rossz nevelésben részesítem vagy el fogom veszíteni. Nem fogom  a csintalanságra fogni, hogy rossz gyerekem van, de meggyőződésem, hogy nem tudunk kommunikálni. Nem tartom magam rossz anyukának, nagyon szeretem a gyerekeim, de rádöbbentem, hogy valahol rontok, valahogy másképpen kéne hozzáálljak a dolgokhoz. És nem szeretném, hogy naplopó legyen, ha felnő és azt sem, hogy a rossz nevelésem miatt, valami egész életében visszamaradjon a kicsi lelkében; később majd ráismerjek, hogy miattam gondolkozik vagy cselekszik rosszul.
Nagyon ki vagyok borulva, azt hiszem, nem tudok gyereket nevelni, nem értek hozzá, csak a dajkáláshoz, a simogatáshoz, a rendezéshez.

Nagyon fiatalon szültem, rengeteg hibát követtem el kisfiam nevelésében. Amíg nem ismertem sokszori rossz viselkedése okát, sokszor veréssel büntettem. Megbocsájtja ezt nekem valaha a gyermekem? Ilyen rossz lelkiismerettel lehetek-e én valaha jó anya?

2003.02.05