Új privát üzeneted érkezett!

Mielőtt gyermekeim lettek, sokat olvasgattam szüléstörténeteket, hallgattam mások élménybeszámolóját arról, hogy milyen katartikus élmény is ez valójában. Hogy még a legkeményebb apuka is elsírja magát, és leborul élete párja előtt, amiért mindezen keresztülment. Hogy ez egy nő életének legszebb pillanata. Satöbbi, satöbbi. Amikor elsőszülöttem a világra jött, és először vehettem a kezembe, vártam a katarzist - de nem jött. Ott feküdtem, néztem, ahogy a karomban szuszog, gyönyörködtem benne, hiszen ő volt a világ legszebb újszülöttje (mint minden anyának a saját gyermeke). De ez volt minden, amit éreztem. Nem lebegtem a boldogságtól, apuka sem könnyezett. Szokatlan és újszerű volt a helyzet, de nem aposztrofálnám életem legszebb napjaként. Ekkor bevillant az agyamba, hogy mindez miért lehet: nem vagyok jó anya! Rövid időre pánikba is estem: mi lesz, ha később sem támadnak fel bennem azok az érzelmek, amelyekről oly sokan és oly sokat írtak?

A kórházban töltött napok alatt egyszer a kisfiam elszenderedett a karomban, óvatosan kimásztam mellőle az ágyból, körbebarikádoztam az összecsavart takarómmal meg a párnámmal, és óvatosan kilopakodtam a mosdóba, ami úgy kb. két lépésre volt az ágyamtól. Rövid pisilés, és két perccel később újra az ágyamnál voltam, ami mellett egy csecsemős nővér állt, és rosszallóan nézett rám.

- Anyuka, hogy hagyhatta így itt ezt a babát? Hát leesik!!!

Leesik? - kérdeztem magamban, és az ezer méter mélyen alvó, körben kipárnázott kétnapos, önálló mozgásra még nyilvánvalóan képtelen gyermekemre néztem.

De ahelyett, hogy legyintettem volna (most, két gyerek után az tenném), gondolkodni kezdtem: úristen, hát milyen anya vagyok én? Anya az ilyen??? Tényleg az anyaság volna a legszebb és legjobb érzés a világon, ahogy azt mondják? És akkor én miért nem...?

Aztán hazajöttünk, elkezdődött a közös életünk, nekünk, hármunknak. Viszonylag gyorsan és zökkenőmentesen összecsiszolódtunk, minden ment a maga útján, de újra és újra előjött bennem a kérdés: vajon miért nem csapott még meg az "anya lettem!"- érzés? Kezdtek zavarni a kedves rokonok és barátok által feltett kérdések, amelyek mind ugyanarra lyukadtak ki: na milyen érzés anyának lenni?

Aztán 10 hónaposan a kiskrapek valahol összeszedte az első betegségét, késő esti hányással indult, aztán röpke két hét kórság következett utána. Semmi komoly, csak egy szimpla betegség. De akkor, amikor esténként az ágyunkban fekve füleltem, hogy gyerkőc vajon jól alszik-e, kap-e levegőt, és minden köhintésére görcsbe rándult a gyomrom - nos, azt hiszem, ott és akkor végre megmozdult bennem valami. Azóta persze már túlvagyunk jó pár köhögős-taknyos-fuldoklós-hányós napon és éjszakán, most már rutinból megy a dolog. Főleg, hogy időközben egy kislánnyal is bővült a család.

Aztán egy ideje után furcsa "jeleket" észlelek magamon.

Amikor azt kívánom, bárcsak én lennék beteg helyettük, bárcsak átvállalhatnám azt a fránya oltást tőlük.

Amikor azon kapom magam, hogy én is fújok, amikor a fiamat próbálom rávenni az orrfújásra. Hogy én is összegörnyedek, ha látom, hogy valamelyiküknek fáj a hasa. Öröm tölt el, amikor a gyerekek csak úgy habzsolják a főztöm, annyira ízlik nekik. Amikor visszamondják a verseket-mondókákat, amikor én tanítottam nekik. Amikor új "tudománnyal" lepnek meg.

És még annyi mindent sorolhatnék...

Végül, de nem utolsó sorban: mielőtt este lefekszem, mindkettőjükhöz bemegyek, megnézni, hogy minden rendben van-e. Amikor látom, hogy mindketten békésen szuszogva alszanak, én pedig a jóéjtpuszi után csendben, óvatosan kiosonok a szobából, és behúzom magam mögött az ajtót - az az érzés leírhatatlan.

Nem tudom, pontosan mikorra és hogyan alakult ki, de most már végre kezdem elhinni, hogy valóban ANYA vagyok, így, nagybetűvel.
 
 


Kiara!

Megható volt az írásod, és szerintem nem vagy ezekkel az érzésekkel egyedül. Annyira nem, hogy szülés után pontosan ugyanúgy voltam ezzel. Szép volt, jó volt, hogy ott volt végre a karomban és elmúlt a fájdalom, de a boldogság, a hűdekurvajómostnekünk fíling messze került.

Arra konkrétan emlékszem, hogy meglepődtem, mennyire szilárd tapintásra ez a gyerek: a hasamban mindig kicsit gyurmagyerkőcnek éreztem.

És nekem is az első betegség volt az igazi, valódi nagy rádöbbenés, bár szerencsétlen módon nála ez előbb elérkezett...

És amikor alszik, amikor a végtelen nyugalom terül el az arcán, akkor valami olyan földöntúli módon gyönyörű az a gyerek, hogy konkrétan a szívem sajdul bele - azt hiszem, a szeretettől.

Ma már nem kérdés, hogy egyetlen másodperc gondolkodás nélkül áldoznám érte az életem. Nem kérdés, hogy jobban nem is alakulhattak volna a dolgok azzal, hogy ő lett a gyerekünk. És nem kérdés, hogy anyának lenni kurvajó dolog, állandó tanulás, állandó újdonságokkal, állandó kihívás.

Üdv:

Dia

[size=12:d15e2bdd2c][color=blue:d15e2bdd2c][b:d15e2bdd2c]Gyerekszoba blog - Neked is volt gyerekszobád?[/b:d15e2bdd2c][/color:d15e2bdd2c][/size:d15e2bdd2c]
dia
Budapest
 
 
 


Ja, katarzisról még egy szó: szülés után három nappal éreztem katarzist, de akkor még csak annyit, hogy basszus, megcsináltam, sosem hittem volna, hogy képes leszek rá, de sikerült. Mintha maratont futottam volna le, vagy fél vállal emelgettem volna meg Atlasz helyett a Glóbuszt.

[size=12:d15e2bdd2c][color=blue:d15e2bdd2c][b:d15e2bdd2c]Gyerekszoba blog - Neked is volt gyerekszobád?[/b:d15e2bdd2c][/color:d15e2bdd2c][/size:d15e2bdd2c]
dia
Budapest
 
 
 


Én szülés után annyiban éreztem katarzist, hogy arra számítottam, hogy nagyon nehéz szülésem lesz... Anyám elmesélte, hogy én hogyan születtem - farfekvéses voltam, a lábam előre nyujtottam, a végén már nem hallották a szívhangot, és kikönyököltek belőle, a fejemen egy nagy búb lett, az anyám annyira szétszakadt-szétrepedt, hogy kétszer annyi ideig feküdt benn mint más anyák.

Namármost én a szülés napján, amikor az 5 perces fájásokkal megvizsgált a szülésznő, akkor tudtam meg, hogy az én gyerekem is faros. És hogy arra számítsak, hogy nehéz szülés lesz. Hát köszönöm, addig is úgy féltem a szüléstől, hogy még végrendeletet is írtam, még csak ez kellett hozzá.

Na ehhez képest majdnemhogy fájdalom nélkül kettő nyomásra született meg a 3400 grammos lányom, és egyszerűen nem tudtam afelett napirendre térni, hogy háááááá én mennyire ügyes vagyok!

A harmadik napon egyébként rajtam is kitört a baby blues, olyasmiken zokogtam, hogy az anyám nem hozott be nekem húslevest, meg hogy a férjem csak a látogatás végén jött be meg ilyesmik.

De az ANYASÁGGAL valahogy ilyen értelemben, hogy ANYA VAGYOK, még nem foglalkoztam... :-)

Üdv: eszterlánc


Szia!

Nyulacs vagyok a Porontyról.
Ha megmarad a topik, csatlakoznék.

Szép napot Mindnekinek!
 
 


Nyulacs, üdv itt! Csatlakozz! (És akkor több az esélye, hogy megmarad a topik.)
dia
Budapest
 
 
 


Úgy látom, a topik hamvába is halt....
 
 


Üdv! Hasonlóan hozzátok én is azt hittem, hogy földöntuli boldogság lesz úrrá rajtam szülés után. Na nem! Mondjuk az én kislányom császárral született, lehet ezért nem éreztem különösebben semmit! El is keseredtem, hogy valami gond van velem, érzelmileg egy nulla vagyok, szegény gyerek ilyen anyát kapott, meg ilyenek! Szerencsére hamar tultettem magam ezen! Összebarátkoztunk, megszoktuk egymást, vagyis még tart a folyamat, a kis hölgy még csak 3 honapos!
Vendég
 


Lányok, ez egy nagy csapda. Bár én még csak egy pár hétig voltam eddig várandós (spontán ab, azóta próbálkozunk lelkesen!), de az egyik barátnőmön láttam, milyen káros a rózsaszín lufi... Amióta megvan a gyerek, levert, kedvetlen, "engem nem szeret a gyerekem", "rossz anya vagyok", "nem érzem a katarzist", "ha lehetne, visszacsinálnám"... Óriási elvárásai voltak és nagyon nagyot koppant. Én direkt nem fogok semmilyen katarzist várni, rögtön.

Mindig eltűnődöm azokon, akik azt mondják, hogy rögtön ott van a katarzis - vajon tényleg így érzik-e, vagypedig úgy vélik, hogy ezt illik mondaniuk, valamilyen társadalmi elvárás vagy mittudomén mi miatt? Nem hiszem, hogy miután összevissza szabták-varrták az embert, mindene fáj, hulla kimerült, talán rémült is, tiszta vér és izzadság, akkor rögtön szuperül kéne éreznie magát. Reálisan kell látni, és nincs abban semmi rossz, ha az ember tisztában van azzal, hogy nem sétagalopp lesz. Majd, ha szuszogni hallja, otthon, csöndben-szeretetben, na, majd megjön az a katarzis! Az érzelmek hullámzását pedig a hormonok okozzák. Nagyon fura, de még nekem is volt egy kis baby blues-om, pedig nem szültem. Nem azért vagy kutyául lelkileg, mert rossz anya vagy, hanem mert hirtelen megszűntek a terhességi hormonok. Elmúlik!

Az a rossz anya, aki következetlenül neveli a gyerkőcöt, vagy aki a lakásban ordít, a folyosón mosolyog. Akiben egy szikra kétség is felmerül, hogy "jól csinálom-e"? - na, az a jó anya! :)

Kép
 


Manguszta!

Már megint csak egyet tudok érteni veled.:) Ugyanakkor szerintem természetes, hogy az ember elvárásokkal indul egy szülésnek, a terhesség alatt mindenki álmodozik arról, hogy majd milyen lesz a baba, milyen lesz ő anyaként. Más kérdés, hogy az álom csak álom, a vágy csak vágy és ritkán vág egybe a valósággal.

Főleg az első gyereknél van ez így, amikor az embernek még tényleg halvány lila gőze sincs arról, mivel jár egy kisbaba, mivel jár egy szülés, mivel jár a gyereknevelés. A második esetében szerintem már sokkal kevesebb az ember illúziója.

Én pl. kifogtam egy elég nehéz természetű gyereket, állandó figyelmet követelt magának, állandó testkontaktusra volt szüksége, erős akaratú, gyors gondolkodású, elképesztő energiával és nagyon sokáig nulla félelemérzettel. Az első négy hónapot teljesen átitatta a rettenetes hasfájása, minden etetés után fél órával rákezdett az üvöltésre, és egy-másfél óráig abba se hagyta. Bármit is csináltam. Szerintem normális, hogy erre nincs senki felkészülve, hogy tehetetlennek érzi magát emiatt, netán átmenetileg alkalmatlannak is az anyaságra.

Sőt, bizony én is ültem anyámmal szemben - aki kezében fogta a bőgő gyereket, aki bezzeg nála megnyugodott -, zokogtam, hogy nem tudom megnyugtatni, és biztos rosszul csinálom, biztos nem szeret. Anyám akkor annyira normálisan és jól reagált, hogy át tudott lendíteni ezen, és ezért örökre hálás leszek neki - pedig amúgy egyáltalán nem jó a viszonyunk.

Saját tapasztalataim alapján mindig azt szoktam mondani, hogy nem a szüléstől kell félni, az kismiska az első hat héthez képest. Mert az valóban embert próbáló. Kizsigerel, kicsavar, kikészít, és nincs idő arra, hogy rendezd a soraidat. De energiád sem. Mázlista az, akinél ez könnyen megy, nálam nem így volt. Sokáig nem is tudtam úgy gondolni magamra, mint anyára. De aztán szerencsére szépen egymásra hangolódtunk, és már nemcsak a testi igényeit kellett kielégítenem, hanem elkezdett reagálni is rám-ránk. Na, onnantól már nincs érzelmi válság - illetve persze, átmeneti időszakokban van, hogy szaranyának érzem magam, de istenkém, fáradtság, túlhajszoltság, stb. mellett nem is csoda, hogy nem mindig sikerül száz százalékon teljesíteni.

Az elvárásokról csak annyit, hogy engem mindig meglep, hányszor, hányféle helyzetben képesek anyák a másikat kiosztani arról, hogy minek az ilyennek gyerek. Gyakran cseppnyi toleranciát sem bírnak mutatni a másik iránt, képtelen belehelyezkedni a helyzetébe, nulla empátiával ítélkeznek egy pár soros írás alapján. Volt itt például egy topik, amiben egy egygyermekes anya fogalmazta meg a kétségeit és a félelmeit arról, hogy nem akart másodikat még, de becsúszott. És hogy ez egyáltalán nem vág egybe a következő évekre megálmodott terveivel.

Nyilván azért írta meg, hogy segítséget kapjon abban, hogyan birkózzon meg ezekkel az érzésekkel. Ehelyett nagyon sokan és nagyon csúnyán támadtak neki - köztük sok olyan nő, aki évek óta vágyik gyerekre, és még nem jött össze, nyilván az ő szempontjaik ilyenkor egészen szélsőségesek tudnak lenni -, hogy hogyan gondolhat ilyesmit, nem is anya az ilyen, hogy sajnálják szegény gyerekeit. (Én ezen mindig annyira meglepődöm, olyan szintű rosszindulat süt olykor ezekből a hozzászólásokból, hogy szó szerint felfordul a gyomrom.)

A rossz anya szerintem ugyanolyan nehezen definiálható, mint az, hogy ki a jó anya. A következetlenül nevelő szerintem nem egyértelműen rossz, ahogy az sem, aki olykor bármi okból elveszti a kontrollt és üvölt a gyerekkel. Szerintem sokkal rosszabb ennél a szeretetmegvonással büntető, a nem megbocsátó, a rideg és érzelmeit kimutatni nem tudó, a túlzott elvárásokat támasztó, a gyereket mindig kritizáló - és még folytathatnám a sort egy darabig - szülő.
dia
Budapest
 
 
 


Egyetértek Diával és Mangusztával is! Igazábol én sem a szüléstől féltem, persze valamennyire attol is, hanem az első egy-két hónaptól. Mint kiderült joggal, nagyon kemény volt, alig aludtam, nyügös voltam, még fájt itt-ott. Aztán ahogy betöltötte Boni a két hónapos kort, mintha kicserélték volna. Azota is vannak nehezebb napok, de most már könnyebb vele, élvezhetőbb (nem tudom jobb szoval kifejezni) a gyerekem! Az elején robot modjára szoptattam, altattam, pelenkáztam, megint szoptattam, altattam, pelenkáztam. Most már nézeget, gögicsél és mosolyog, láthatoan jol érzi magát, és én meg azon kapom magam hogy egyfolytában puszilgatom, nem bírok betelni vele! Nekem ő az első babám, nem tudok sokat a gyereknevelésről, nem tudom hogy kell jo anyának lenni! Nem is akarok ezen görcsölni, mert szerintem a tulzott akarásnak nyögés a vége! Imádom a lányomat, de nem lettem azonnal ősanya, aki mindent ösztönösen jól csinál! Irigylem azt aki igy van vele!
Vendég
 


Sziasztok!

Szeretnék én is csatlakozni a topikhoz, mint első gyermekes "közel 4 hónapos" anyuka.
Én ugyanúgy éreztem, mint Mumuska: a szüléstől is tartottam eléggé, de terhesség alatt inkább az a kérdés fogalmazódott meg benne szinte mindennap:" Mi lesz, ha már meglesz a baba? Hogyan fogok boldogulni?" Tudtam, hogy hiába vagyok gyermekorvos, azért a saját gyermek más-és ez nagyon is igaz!
Szülés után (elég gyorsan, 5.5 óra alatt megszületett a kislányom, hüvelyi úton) a kórházban végig "rózsaszín ködben" voltam, aztán hazamenetel után jött a feketeleves. Nekünk is kb. 1.5-2 hónap kellett ahhoz, hogy valamennyire összeszokjunk és hogy a babánál is kialakuljon egyfajta napirend (ami azért most is néha borul!). Az első időszakot úgy éltem meg mintha álmodtam volna, én is a pelenkázás-szoptatás-altatás hármasában éltem, sokszor még enni is elfelejtettem-ennek eredményeként még plusz 3 kg-ot fogytam (szülés után közvetlenül visszanyertem az eredeti súlyomat). Arról nem is beszélve, hogy én is mindenen elbőgtem magam, annak ellenére, hogy azért már a legelejétől fogva éreztem, boldog vagyok, hogy van egy kisbabám.
Szerencsére mostanra nálunk is sokkal jobb a helyzet, pláne hogy a kisasszony egyre "interaktívabb"! És bízom benne, hogy ezután-még ha minden kornak meg van a maga nehézsége- egyre jobb lesz!

Na jó hosszú lettem így elsőre, mindenkinek minden jót kívánok :D !

Viki
[url=http://picibaba.hu]Kép[
 
 


Sziasztok!
Csatlakozom a topik címben megfogalmazotthoz.

Csak leírom, kiírom magamból, hogy nálunk ez hogy alakul.
Szándékos a jelenidő.
Ugyanis még most is ebben a helyzetben vagyok.
Hátha segít.
Ma 8hete, hogy szültem, és ha erre gondolok, akkor most is sírok, és nem-nem a boldogságtól....

Szóval én nem vártam a szülés utáni katarzist, egyáltalán. Így nem voltak túlzott elvárásaim. "Csak" annyit vártam, hogy ahogy megszületik ÉREZZEM, hogy szeretem.
Aztán a szülés is másképp alakult, mint ahogy készültem rá: gátmasszíroztunk, kismamajógáztunk, légzőgyakorlatokat csináltam, alternatív vajúdási pozikat gyakoroltam itthon, homeos bogyókat szedtem, és készítettem be a kórházi csomagba.
Aztán mi lett belőle a szülőszobán? Semmi.
Miután a dr.-m kérésem ellenére az utolsó hetekben manuálisan tágította a méhszájamat, és 40.hét után sem mutatta jelét semmiféle jósló/szülési fájdalom, burokrepivel megindították a szülést. Nem részletezem, de végül a dr. gyorsan lezavarta a szülést, 4.5óra alatt "kész voltunk". Szó szerint kész, mert nem megszültem, hanem kinyomták belőlem, mint valami tubusból a beragadt fogkrémet.
Hát ezután én nem éreztem SEMMIT.

Csak pár órával később tört rám a "boldogság", ami viszont nagyon rövid ideig tartott. Utána és azóta is, egyszerűen nem tudok mit kezdeni azzal, hogy ITT VAN a gyermekem.

Mintha nem az enyém lenne, mintha nem én szültem volna meg - mert nem is én szültem - mintha ez a baba nem ugyanaz a baba lenne, akit annyira vártam, akivel 9hónapig össze voltunk kötve.
Valami megszakadt.

Nem tudok "happy end"-et írni, mert nekem ez még nagyon is a jelen, hogy még most sem érzem azt, amit pl. a szülészeten a szobatársaim már akkor igen.

A helyzetet nehezíti, hogy a tejem sem indult el, így a kötődésünket nem tudom a szoptatással megalapozni, segíteni.
Pedig mindent megtettem a szoptatásért - még a kisfiam egészségét is kockára tettem (kiszáradás gyanú).
Hát ha anyaként valaki ilyet tesz, akkor mi az, ha nem szaranyu?

Tudom, hogy nincsenek így rendjén a dolgok. Remélem, hogy ez változni fog, remélem, hogy el fogom tudni felejteni, fel fogom tudni dolgozni a szülést és azt, hogy nem tudom a fiam szoptatni, és talán valami egyszer meghozza számomra azt a feloldozást, amire szükségem lenne ahhoz, hogy ne érezzem magam szaranyunak.
Ha más nem, talán az idő.

Sziasztok
Ebu
ebu
 
 


Szia Ebu!
Szerintem már azzal is sokat tettél, hogy kiírtad magadból az érzéseidet! Azért mert nem ugy alakult a szülés ahogy vártad, ne hibáztasd magad! Gondolj arra , hogy egészségesek vagytok mind a ketten és ez a lényeg! Idővel mindent máshogy fogsz látni, megváltoznak az érzéseid! Adj időt magadnak, meg a pici fiadnak! És Ne magyarázd be magadnak, hogy szar anya vagy, mert nem igaz!!
Vendég
 


Mumuska!
Nem magyarázom be, de nagyon nehéz azt megélni, hogy arra két legelemibb, legősibb dologra nem vagyok/voltam képes, ami minden nőnek a zsigerében van elvileg: megszülni és táplálni.

Igazából a kisfiamat "sajnálom", mert én annyira jót akartam volna neki. A legjobbat, de hát gondolom mindenki így van ezzel.

Ehelyett kapott egy agresszív indulást az életben, amikor kipasszírozták belőlem. Meg egy állandó harcot a kajáért, amikor szoptatni próbáltam. Vagy amikor szoptaníttal megtanítani rá, és amíg ezzel etetés előtt felszerelkeztem ő csak ordított, ordított, én meg csak "várakoztattam". Vagy legalább is ő így élhette meg.

Ebu
ebu
 
 


Sziasztok!

Ebu, elolvastam a történetedet! Nagyfiacskám hasonlóan hozzád, orvosi segítséggel jött a világra: kaptam oxitocint, vártunk, vártunk, hogy nyomhassak, fújták az arcomat oxigénnel, végül a doki kipréselte a babát. Nem voltam a magam ura, nem tudtam figyelni a testem, nem ment semmi a maga természetes módján, holott csak időt kellett volna szerintem adni a dolgoknak. Sajnos a mai kórházak többségében sietnek, nincs idő semmire, főleg egy első szülésnél mennyire fontos lenne kivárni, hogy haladjon minden a maga módján! Azonban a Jahn Ferenc kórházban Dél-Pesten 3 évvel ezelőtt ez valahogy nem sikerült.
Bencét úgy engedték haza, hogy nem nézték, van-e tejem... Én azt hittem, sírni fog, ha éhes. Közben sárga volt, és nem vettem észre, hogy ráaludt a szopikra, és nem szívott semmit. 1 hét után az I. sz. Gyerekklinikán kötöttünk ki kiszáradással, és nagyon magas sárgasággal. Szerencsére a profi kezeknek köszönhetően egy hét alatt helyrejött, és egészséges kisfiúcskára cseperedett. Nem mutatja semmi jelét annak, hogy a kezdeti nehézségek nyomot hagytak volna benne. Sajnos én sem tudtam szoptatni utána, mert akaratos, éhes baba volt, és akkor még nem ismertem a szoptanítot. Így hozzád hasonlóan sem a szülés, sem a szoptatás nem jött össze úgy, ahogy kellett volna. De ne aggódj! Nem ez számít! Hiszen még csak 8 hetes a fiad! A közös életetek most kezdődik! Hidd el, ha kialszod majd magad, javulni fog a helyzet! Próbálj meg a jövőre koncentrálni! Arra, mennyi örömben lesz együtt részetek! És bizony az, hogy Te vagy vele a nap 24 órájában, Te gondozod, vigyázol rá, éppen ugyanolyan fontos, mint az,hogy világra hoztad! Sőt! Most jön a java! Ebben pedig Te leszel a legjobb! Higyj magadban!

Ui.: második babám a Szent Imre kórházban született ügyeleteseknél. Semmibe nem avatkoztak bele, pusztán a vajúdási pozíciókkal elértük azt, hogy minden a maga útján menjen. Így bár elsőre nem, de másodikra sikerült megtapasztalnom a szülés elemi erejét, érzését. Sosincs tehát késő és nincs lehetetlen! Tudom, ez még abszurd gondolat most neked, de hidd el, még sikerülhet átélni mindezt!
A szopi mint tudod, most sem sikerült, csak szoptaníttal. Máté engedte ezt fél éves koráig, de biztos vagyok benne, hogy Bence ezt nem hagyta volna, mert ő sokkal türelmetlenebb volt, ha éhes lett.

Kitartást és sok erőt kívánok még egyszer!
sziszkusz
 


Sziasztok!

Nagyon meghatódtam az írásaitokon.
Csak azt szeretném hozzátenni, hogy egyikőtök se érezze magát rossz anyának.
Írom ezt úgy, hogy Ebuhoz és Sziszkuszhoz hasonlóan a nagylányom 2 napi vajúdást követően úgy könyökölte ki belőlem az orvos. Amennyire vágytam rá, hogy megszülessen, és végre a karjaimban tarthassam, úgy nem éreztem semmit, mikor megszületett. Illetve megkönnyebbülést, hogy túl vagyok rajt.
Szopi sem jött össze, és 3 hónapig séta közben aludtunk: Nóci és én is.
A kialvatlanság, önostorozások miatt depressziós lettem, és szinte koloncnak éreztem a gyerekemet. :oops: .
Amikor egy betegség miatt 2 hétig éjjel-nappal ápoltam, összevesztem orvosokkal, és képes voltam egy 5 órás autóúton végig a kezeimben tartani a szinte haldokló gyermekemet, majd újabb 2 hétig virrasztani az intenzíven mellette, akkor érett meg az érzés bennem, hogy mennyire szeretem, és hogy ANYA vagyok.

5,5 év után adtam életet kisebbik babámnak. Ugyanannál az orvosnál, másik kórházban: 4,5 óra vajúdás után simán megszültem, és azóta is szopik. Nála az első pillanatól éreztem azt a pluszt. De mindkét gyermekem kifogyhatatlan örömforrás.

Kép
Kép]
 


Sziasztok?

Ebu hogy vagy? Eltelt egy kis idő, gondolom sok minden változott azota, talán az érzéseid is megváltoztak?!
Vendég
 


Sziasztok!

Sziszkusz:
a történeted hihetetlenül egybecseng az enyémmel. Hihetetlen, mert szerintem orvosi felelőtlenség is, hogy sorra úgy engedik ki a mamákat-babkákat, hogy NEM bizonyosodnak meg róla, hogy van-e teje a kismamának.

MI is kórházba kerültünk kiszáradással a kisfiam 5napos korában. Igaz, mi a Bethesdában töltöttünk kitörölhetetlen emlékű napokat.
Én úgy érzem, hogy az is nagyon rosszat tett a kapcsolatunknak.
Hisz először jött a sokk, hogy nem tudtam megszülni, és az idegenségérzés, aztán pedig az újabb csavar: hogy szinte még meg sem érkezett, mégis itt van ez az "idegen", s máris elveszíthetem.
Na itt, ekkor szerintem "lezártam", érzelmileg. Önvédelemből. Hogy nehogy még nagyobb fájdalom érjen.
Ez borzalmasan hangzik, de így volt.
Van emiatt is lelkiismeret-furdalásom eléggé.

Hendegabi:
a depresszió. Most már én is ismerem, hogy mi az. Nem kívánom senkinek. És bár általában tabu témának számít, de leírom, hogy nekem olyan borzalmas gondolataim voltak, hogy utólag azt gondolom, hogy nem voltam messze az őrülettől.
És van lelkiismeret furdalásom is emiatt. Hogy normális ember nem gondolhat ilyeneket..... Még szerncse, hogy nem tesz.

Mumuska:
Az idő. Csak az idő segített. Most már sokkal jobb, érzem, hogy most jó úton vagyok, sínre kerültünk.
Amit kihagytunk, elmulasztottunk az elején, azt nem hozza vissza semmi. Ezt sajnálom.
DE ugyanakkor tudom, hogy nem tudtam volna másképp csinálni.

Nekünk ez az út jutott.

Tudom, hogy sokunknak.
És remélem, hogy az, hogy itt írunk erről segít majd másoknak is, hogy tudják, hogy nem ők az egyedüliek, akik ilyen érzéseken - vagy azok hiányán - kereszetüljutnak.
Bár akkor, abban a helyzetben az ember NAGYON EGYEDÜL van.

Ebu
ebu
 
 


Törölve!

Kép
 

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Vissza: Anyaságról

Jegyzetfüzet:

 

X
EZT MÁR OLVASTAD?