Már elfogadom az otthonszülés tényét

A terhességem pont ugyanúgy indult, mint másoké: terhességi teszt, vizsgálatok, első ultrahang, stb. Mindenki tudja, miről beszélek. A szülésem napján, első terhesség lévén fogalmam sem volt, hogy milyenek lesznek az első fájások, bár mindenki azzal nyugtatott, hogy ne aggódjak, úgyis felismerem. Így is lett, valahogy éreztem, hogy ezek már azok a fájások. Történt ez kb. reggel 6-7 között.

Szóltam a páromnak, hogy azt hiszem, be kellene menni a kórházba, de ne aggódjon, zuhanyozzunk le mindketten, mert szerintem még van idő. Barátnőim szerint elég az 5 perces fájásokkal elindulni, de mivel én parás természet vagyok, már a 10 perces fájásokkal is elindultunk.

Összekészülődtünk, gondolhatjátok, én még sohasem láttam ilyen idegesnek a férjemet, még én nyugtatgattam. És most következik az a rész, ami miatt azt gondolom: azzal a mentalitással, amivel a kórház hozzáállt, akár itthon is szülhettem volna. Lehet, hogy túlságosan bíztam a kórház intézményében.

Beértünk a kórházba, ahol közölték velünk, hogy á, ez még csak 1 ujjnyi, nyugodtan menjek, haza, majd ha kicsit sűrűbbek lesznek a fájások, akkor jöjjek vissza. A férjem ettől nagyon pipa volt, mert hát mi van, ha hazamegyünk és besűrűsödnek a fájások, vagy elfolyik a magzatvíz.

Nem baj, lehiggadtunk, hazajöttünk. Mondanom sem kell, kis naiv lévén már alig mertem visszamenni a kórházba. De este hét körül mondtam, hogy most már nem érdekel, mit mondanak a kórházban, én akkor is visszamegyek, és igenis adjanak nekem ágyat, és igenis foglalkozzanak már velem. Belátom, hogy kevés a szülésznő, belátom, hogy kevés a kórházi ágy, na de hát engem ez nem érdekel. Nem mindennap szülök és egyébként is, soha életemben nem töltöttem még egy napot sem a kórházban.

Beértünk a kórházba, de klassz, már négyujjnyi vagyok tágulva, de magzatvíz még sehol. Oké, burokrepesztés. Gondolom, ha az embert nem siettetnék, talán a magzatvíz is elfolyik magától egyszer csak, de nem, nekünk, magyaroknak ebben az országban mindig minden olyan sürgős. Csak feltételezem, hogy más országokban is születnek úgy gyerekek, hogy nem repesztenek burkot.

Oké ez is megvolt, majd közölték: mivel a baba belekakilt a magzatvízbe, a fennmaradó időt az ágyon, vízszintesen feküdve a kis kütyüvel a hasamon fogom tölteni. Hú de jó, gondoltam, akkor még el is fogok zsibbadni.

Este héttől kb. 11 óráig néha ránk nyitotta a szülésznő az ajtót, valamit nézett a magzati ultrahangon, de kiment, nulla információval. Én csak szenvedtem, mint a kutya, mert ugye senki nem mondta, hogy esetleg hogyan lélegezzek, hogy mivel tudnám magam megnyugtatni, mintha ezt nekem mind tudnom kellett volna. Hallottam történetet arról, hogy egy otthonszülő asszony a fájásokkal még Monopoly-zott a családjával, de tök nyugiban. A bába vagy dúla figyelte őt, ám a saját környezetében sokkal nyugodtabb volt és a szerettei is vigyáztak rá.

Férjem persze tök pánikban többször kiment, hogy hol az orvos, mire közölték, hogy majd jön, én magam beszéltem vele, és tényleg azt mondta, hogy jön. Nem siette el a dolgot, meg is érkezett kábé a végkifejlet előtt 45 perccel. Mi történik az otthonszülésnél, kérdem én? Hát a bába - hívjuk így a segítő személyt - folyamatosan ott van veled, és ennek már csak a gondolata is megnyugtató lehet.

Oké, baba megszületett, nem részletezem, hogy hogyan, mert akkor még dühösebb leszek, de tartok tőle, hogy nem úgy, mint egy otthonszülésnél, ahol akkor jön a baba, amikor akar, és nem siettet senki, hogy nyomjad már, mert úristen mindjárt kezdődik az x-y focimeccs, vagy ha éppen női orvos, akkor vinni kell reggel a gyereket a suliba.

Nem túlzok, más asszony az élete legszebb élményeként éli meg a szülést, én csak azt mondom, túl voltam rajta.

És akkor jön a feketeleves, bemész a kórterembe, ahol nem a te ágyad van, nem a te széked van, nem a te ágyneműd van, nem a te zuhanyzód van - ami akkora, mint egy kicsit nagyobb vécé -, nem a kedves urad fog horkolni melletted, és a babát nem a saját kis ágyikójába rakják, hanem jó esetben melléd, egy kis bevásárlókocsiba.

És másnap reggel felkelsz, nem tudsz rendesen ráülni a vécére, ami egyébként nagyon jó lenne, már csak a gátsebed miatt is. Nem tudsz a zuhanyzóba rendesen mezítláb beleállni, nem tudod a kis teácskádat meginni - nem azért mert nem adnak teát, hanem mert az a tea túl citromos és te egyébként is tejjel szereted -, és akad még sok-sok egyéb zavaró tényező is.

Szeretnél csak egyedül lenni a gyerekeddel meg maximum a családoddal, de e helyett a szobatársaid folyton a telefonon csüngnek és te hallgatod az ő sztorijukat, amikor mondjuk, szeretnél a babával aludni. Szoptass ebben az állapotban, mikor egyébként is az idegbaj határán vagy, természetesen nem mutatja meg senki, hogy masszírozd a melled, mielőtt elkezdesz szoptatni, és nincs, aki segítsen, mert – jogosan - mindenki el van foglalva a saját bajával.

Ez mind nem így történik, ha otthon szülsz. Elképzelem, amint szülés után bemegyek a fürdőszobába, belelépek mezítláb a kádba, és addig zuhanyozok, amíg akarok, utána megfürdetem a picit is és mindketten lefekszünk a nagyágyba egymás mellé, és tanulunk szopizni, ismerkedünk egymással.

A férjem elkészíti a tejes teát, kint a kedvenc asztalomnál, a reggeli híradót nézve elszürcsölgetem, majd elmosogat utánam, és ő is dajkálja egy kicsit a kis tüneményt. Délután eljön a legjobb barátnőm, aki már szoptatott, nyugalomban elmondja, hogyan kell masszírozni a melled, ahhoz, hogy tej is jöjjön belőle, és vele is megdumcsizod az élményeid.

Az egész otthonszüléstől az tart vissza, hogy nincs a közvetlen szomszédunkba egy kórház, mert sajnos nagyon parázós típus vagyok, úgyhogy a kistesót is hasonló körülmények közt fogom megszülni azzal a különbséggel, hogy már tudom, mire számítsak.

Az egész dolog pozitívuma a mi drága Sáránk, akiért minden este köszönetet mondok a jó Istennek és megígérem neki, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy egészségben, szeretetben nőjön fel. Szeretünk, Sára!

Ja, és még egyszer: kedves Ágnes, bocs!

P. Andrea