Babanet - Vendég a Háznál  01.06.15
   Mûsorarchiv
   Mûsortörténelem
   Stáblista

Vendég a háznál
2001. június. 15.
Kossuth rádió, 13.05

 

- Apák napján nagyapónak.
Édes kedves nagyapókám, apák napja van ma,
Olyan jó, hogy apukámnak is van édesapja.
Reggel mikor felébredtem az jutott eszembe
Apák napján legyen autó mind a két kezemben.
Egyik autót neked vettem, oda lenn a boltban
Te is sokat fáradoztál, évek óta értem.
Kimostad az autócskámat, fésülted a ........
Köszönöm, hogy olyan sokat ......
Úgy hogy az én jó apámat fel nevelted nékem.

R.: - Ki találta ki ezt a verset?

- Én, a Kelner Kata, az Eszter meg az Ági.

R.: - Valójában van egy ilyen apák napi vers?

- Nincs. Kitaláltuk. Azért, mert volt egy ilyen nagymamás vers, anyák napi és abból átköltöttük. Az, hogyha már van anyák napja, akkor legalább az apukáknak is legyen egy jó napjuk.

R.: - Nekik nincs jó napjuk?

- Azért van.

R.: - Volt már itt az óvodában apák napja?

- Szerintem volt.

- Szerintem még nem.

R.: - Most volt, vagy nem?

- Nem!

R.: - Ki találta ezt ki?

- Emese néni, meg Piroska néni.

R.: - Miért fontos, hogy legyen apák napja is?

- Õk is szeretnek és valamit kell nekik adni ezért.

R.: - Ma délután itt az óvodában milyen lesz az apák napja? Ugyanolyan, mint az anyák napja?

- Nem.

- Szerintem sem, mert ez rövidebb lesz és az anyukáknak nem is volt homokvár építõ verseny.

- Távolugró verseny is lesz, meg homokvár építés.

R.: - Jönnek az apukák és mit fognak csinálni? -, mondjátok el.

- Meghallgatják a verseket, utána adunk nekik egy rajzot, amin õk vannak és utána jönnek az ugróverseny, meg a homokvár építõ verseny.

R.: - Amikor eljön majd az apukátok, ti mit fogtok velük csinálni?

- Nekem nem biztos, hogy eljön.

- Nekem nem jön el.

R.: - Miért nem tud eljönni a te édesapád?

- Hát, mert sok dolga van az én apukámnak.

R.: - És akkor hogyan fogod megünnepelni vele ezt a napot?

- Nem tudom.

R.: - Este, amikor hazamentek, mit csináltok majd együtt?

- Apukám megvacsorázik, és utána majd nézi az újságot, mert mindig azt szokta csinálni délután.

R.: - És te nem fogsz odamenni hozzá, oda bújni, megcirógatni és azt mondani, hogy nagyon szeretném, hogyha meghallgatnád ezt a verset és elfogadnád ezt az ajándékot tõlem?

- Meg fogom mondani neki.

- Apák napja ünnep van és nagy-nagy szeretettel és várakozással jöttünk ide az óvodába. Nagy meglepetésünkre nagy nyüzsgés van, föl van díszítve az óvoda, tele ugrabugráló gyerekkel.

R.: - És természetesen édesapákkal.

- Tele van édesapákkal és néhány édesanyával is.

R.: - Hagyománya van ebben az óvodában, hogy az apák napját megtartják, vagy rendhagyó módon most történik meg elõször?

- Én úgy tudom, hogy ez most történik meg elõször és reméljük, hogy egy hagyományteremtõ rendezvény lesz a jövõben.

R.: - Én úgy láttam, hogy itt az édesapák sportolnak, mozognak, futkároznak. Ez most ünnep, vagy egy akadályverseny?

- Egy nagy össznépi dzsembori ahogy látom, mindenkit kimozdítanak a megszokott állóvízbõl, egy jó összejövetel.

R.: - Mit kell teljesíteni itt az édesapáknak?

- Nagy meglepetésemre rengeteg feladatot kellett teljesíteni. Kaptunk egy leírást, amely tartalmazta mindazokat a feladatokat, amelyeken végig kellett menni. Ilyenek voltak benne, mint célbadobálás, amin mi már túl is vagyunk, aztán volt falovagolás.

R.: - Az mit jelent?

- Hát az egy nagyon mókás dolog. Mindenkinek a kicsije, gyermeke, a hátára ûl az apukájának, láb közé kap egy jelképes lovat és végig galoppozik egy kis területet vele, mindenki nagy örömére persze.

R.: - Az édesapák ilyenkor nem szégyellik magukat? Nem rossz ezeket a feladatokat megcsinálni, végig csinálni? Kinek a kedvéért, miért csinálják meg?

- Szerintem semmi ciki nincs benne. Hát itt gyerekével együtt van az ember, a gyereke elõtt pedig nem szégyell játszani, én így gondolom. Így még jobban összekovácsolódik az óvoda társasága, a gyerekek, a szülõk együtt vannak, megismerik egymást, együtt örülnek egy bizonyos ünnepnek. Együtt mozgás, együtt sportolás, együtt játék, én azt hiszem, hogy inkább az apákhoz talán ez a mozgás az, ami jobban odaillik.

R.: - Mit profitált ebbõl az ünnepbõl? Mi az, ami hazavihetõ?

- Hát én úgy gondolom, hogy itt talán annyi lehet, hogy megismeri az ember, hogy hogyan is élnek itt az óvodában a gyerekek, mit csinálnak, milyen lehetõségeik vannak, milyen játékaik vannak, tehát tulajdonképpen ezek a feladatok mind ilyesmik voltak, amiket naponta, nap mint nap játszanak a gyerekek.

R.: - Érezte azt, hogy ez egy különleges nap, hogy ez egy más nap? Ez az apák napja!

- Hát ez nagyon érzõdött, a gyereken mindenképpen érzõdött, napok óta készül erre, olyan lelkesedéssel, és olyan lázzal várta ezt az alkalmat, hogy az alvás is egy nyûg volt számára.

R.: - Otthon a családban is beszéltek errõl? Felesége azt mondta például este, hogy boldog apák napját?

- Hát boldog apák napját, ilyet azért nem, de a napról magáról beszéltünk és nagyon vártuk ezt az alkalmat. Nagyon kiváncsiak voltunk rá, hogy ez milyen is lesz itt az óvodában, de nagyon kellemes volt.

R.: - Amíg az óvodában el nem indult ez az ünnep, otthon a családjukban szó volt-e errõl valaha is, hogy legyen apák napja az anyák napja mellett?

- Nem merült föl otthon nálunk ez az apák napja dolog. Hát nálunk mindennap gyereknap van tulajdonképpen, mert ugye õ van a központban.

R.: - És nem hiányzik az apák napja?

- Nem, azt hiszem nem hiányzik.

R.: - Miért nem?

- Nem hiányzik, mert ugye minden nap megkapom azt, amit szeretnék, tehát a gyerektõl. Szeretet, az öröm, a boldogság, ezt látni rajtuk és ez elég.

Én egy helikopterben rajzoltam le apát.

R.: - Miért pont helikopterben?

- Mert csak abba tudom.

R.: - De mért pont a helikopter jutott eszedbe?

- Hát, mert úgy gondoltam, hogy abban fog sikerülni és sikerült.

R.: - A te apukád milyen ember? Hogy néz ki? Mit csinál? Mit szeret?

- Hát helikoptermérnök. Nagyon sok alkatrészt hozott haza Szentendrérõl egy helikopter roncsból.

R.: - Mi a legjobb, amit apával lehet csinálni?

- Hát segíteni neki.

R.: - Miben szoktál?

- Szerelésben.

R.: - Apa, ha mérges akkor milyen?

- Hát egy picit bevörösödik és nagy taslikat ad.

R.: - És ilyenkor hogy rendezitek a dolgokat?

- Hát nehezen.

R.: - Ki megy kibékülni oda a másikhoz?

- Hát anya békítse le, mert amikor már nagyon sírunk, akkor anya békítse le.

R.: - Amikor apa egy cseppet sem mérges, cseppet sem ideges, hanem türelmes, és jó kedvû, humoros, akkor mit szokott veletek csinálni?

- Megkérdezzük, hogy elbringázunk Szentendrére, vagy Lupára. Lupán már voltunk egyébként és Szentendre elõtt is megálltunk.

R.: - Mi az a leghumorosabb dolog, amit apa veletek szokott csinálni?

- Hogy nagyon mérges.

R.: - Ez vicces, ez humoros? Én arra gondolok, hogy amit nagyon szeretsz, amikor õ csinálja veletek.

- ......csikiz.

R.: - És sokszor szokott titeket csikizni?

- Nem nagyon, de a vízbe szoktunk nagyokat játszani apával.

- Mi férfiak hajlunk az elvszerû megközelítésre. Német László egyenesen Õrültek címet szánta elõször Égetõ Eszter címû regényének, ahol a nõk mindig felépítenek, életteli jó dolgokat, s a férfiak mindig tönkre teszik ezeket. Bennünk van egy ilyen, hogy "de ha én megmondom", "de ha én kitûzöm", tessék el kell szenvedni, meg kell csinálni. Sajnos ez így nem hatékony. Sajnos be kell látnunk, hogy a nõi megközelítésmód a hatékony, amely beleéli magát a másik ember életkorába, helyzetébe, vágyaiba, szükségleteibe, és ahhoz igazítja rugalmasan, amit õ szeretne és ki is tud hozni a gyerekbõl.

R.: - Neked öt gyermeked van. A feleségeddel együtt már vagytok heten. Hányan vannak egy kosárlabda csapatban?

- Öten vannak a pályán és egyébként 12 ember írható be a jegyzõkönyvbe.

R.: - Jó hát akkor ti bõven kitesztek egy pályán lévõ kosárlabda csapatot. Hogy lehet összeszervezni ezt a teamet, mert ha itt nem mindenki tudja, hogy mi a dolga, akkor én azt gondolom, hogy nagyon nagy káosz támad.

- Hát a fõ tervezõ ebben a dologban a feleségem, õ szervezi össze a csapatot, mert hát õneki van több ideje erre, õ van otthon a gyerekekkel, de tényleg tervszerûen meg van tervezve minden perce a családnak, mert különben anarchia lenne, tehát minden be van osztva tulajdonképpen.

R.: - Sok testvérpárnál láttam azt, fõleg ahol ketten voltak testvérek, és két testvér között nagy volt a korkülönbség, hogy a nagyobb nem szeretett együtt menni a kisebbel, mert azt mondta, hogy kis pisis, most én megyek a barátaimmal, és csak hátráltat. És a nagyobb lány azt mondta, hogy én most nem tudok menni fiúzni, mert akkor jön a kis tesóm is, nem azt a mozit tudom megnézni vele, amit egyedül néznék. Nálatok ilyen nincs?

- Ezek az úgy nevezett generációs különbségek nálunk nem léteznek, tehát a 14 éves is tökéletesen jól eljátszik a négy évessel, tehát nem tudom mennyiben egyedi ez a mi családunknál, de tényleg fiú a lánnyal, a kicsi a naggyal nagyon szépen, egészségesen, kultúráltan eljátszik. Spontánnak is tekinthetõ ez a dolog, de azt hiszem, hogy egy ilyen szigorú rendezõi elv is van a dologban, aki én vagyok ........ a papa. Ebben a gyerekek felé irányuló szeretõ szigorban abszolút enyém az irányító szerep és azt hiszem elég szigorú is vagyok, de úgy látom, hogy a gyerekeim nem boldogtalanok ettõl a, hangsúlyozom szeretõ szigortól, tehát a gyerek pontosan tudja a határait, tudja a falakat, hogy meddig mehet el, és teljesen magabiztos, tehát amellett, hogy tudja a határait, van fölöttük egy teljesen jól érzékelhetõ védõbúra is, amit a gyerek érzékel, érez. Ez a búra a szeretet, a gondoskodás, a rájuk fordított sok idõ és emellett van a szigor, tehát nem egy ilyen kifele mutatott szigor, hogy a gyerekeimet pedánsnak és tüftingnek lássák, hanem a gyerek boldogsága érdekében. Tudja a határait, korlátait, és ami neki jár, azt megkapja a gyerek, mind anyagiakban, mind pedig, hát mondom a legfontosabbnak a szeretetet és a rájuk fordított idõt tartom.

R.: - Mit nevezel te szigornak? Nálad, vagy a ti családotokban mi a szigorúság? Hogyan nyilvánul ez meg?

- A szigorúság nálam azt jelenti, hogy bizonyos erkölcsi elvek alapján, bizonyos korlátokat támasztok a gyerekek felé és gyakorlatilag a szigor az abban nyilvánul meg, hogy amit ki mondok, azt be is tartatom a gyerekekkel. Nagyon keményen, precízen rendrakástól, elpakolástól kezdve a köszönésig. Kisgyerek korukban elsõdleges volt az, hogy mindenkinek szépen tudjanak köszönni. Most már, hogy iskolába járnak, itt belépett az, hogy a tekintély, tisztelet a tanár iránt, a felnõtt iránt, a másik embertársa, tehát az iskolatársa iránt. Megnyilvánul a szigor, hogy hogy beszélnek, tehát hogy mosdatlan szájjal nem beszélhetnek, és tehát a fõ elv az az, hogy amit szeretnék, hogy megvalósítsanak, azt naprakészen be is vasalom rajtuk. Ez a bevasalás szó tudom, hogy a mai világban ez nem szimpatikus, de még egyszer azt szeretném hangsúlyozni, hogy sem én, sem a környezetem nem látja boldogtalannak ettõl a gyerekeimet. Mikor az ember be akar tartatni valamit, akkor önmagával szemben is szigorúnak kell lennie, tehát valami féle önfegyelmet igényel ez a felnõttõl is, hiszen akkor milyen alapon követelné meg a gyerekektõl azt, hogy betartsák azt, amit a szülõ, vagy a felnõtt, vagy akárki közvetít feléjük, ilyen erkölcsi normákat.

R.: - Mit szoktál többet, büntetni, vagy jutalmazni?

- Ha nagyon muszáj, akkor meg szoktam õket büntetni. Jobb, természetesen eredményesebbnek érzem én is, hogyha jutalmazhatom õket. Itt a büntetés megnyilvánulhat abban, hogy amíg az adott kérés nincsen végrehajtva, addig semmi egyéb más tevékenységet nem csinálhat, tehát ez már egy fajta büntetés. Amíg az az ágy nincs beágyazva, a könyv nincs elrakva, a ruha nincs eltéve, tehát a büntetésnek ezt a fajtáját alkalmazom mondjuk a leggyakrabban. De bizony, hogyha mondjuk éppen egymást veszélyeztetik, mert olyan is van, hogy a kisgyereket akár az életükben veszélyeztetik, akkor bizony, sajnos meg kell büntetni õket.

R.: - Hatásos, vagy inkább a jó szó hatásos?

- Egyformán hatásos mind a kettõ. Én azt hiszem, hogy egy-egy ilyen kisebb fenyítés nem zárja ki azt, hogy szeretjük egymást, sõt olyan jól esik utána megbocsátani egymásnak.

Szávai Géza író: - Én amúgy is egy nagyon gyerekszeretõ környezetbõl származom, ugye a Székelyföldrõl, ahol nagyapáink generációja, kilenc-tízen voltak testvérek. Ott a gyerekhez valahogy úgy viszonyulnak, mint mondjuk Japánban, ahogy viszonyulnak a gyerekekhez, tehát a gyerek az valami szent. Vagy a közelebbrõl egy másik nációt, nemzetiséget említsek ugye, szociológusok mondják, hogy a cigányok gyerek ... viszonya egészen más, bensõségesebb és feltétlenebb szeretettel viszonyulnak a gyerekeikhez, mint a mi szûkebb környezetünkben élõ nemzetiségek, tehát én egy ilyen cigányszerû szerelmetes papaként viszonyultam egyetlen gyerekemhez. És lévén, hogy épp csak nem én fõztem, de én ilyen szabadabb idõbeosztással rendelkezõ szerkesztõként otthon dolgoztam, a feleségem pedig intenzíven tanított, tehát Eszterrel én voltam legtöbbet és az számomra, annak rendje és módja szerint intellektuális élményt jelentett egy kisgyermek tudatának a megnyilvánulása és én ezt a szellemi élményt akartam, hogy úgy mondjam közzé tenni és másokat is e szellemi élmény megszerzésére buzdítani.

R.: - Az ragadt meg a fejemben, hogy egy más kultúrában, mint egy a miénk itt Budapesten, a gyereknevelés egy hallatlan férfias dolog. A mi kultúránkban itt, itt a gyereknevelés a köztudatban úgy él, hogy az egy nõies dolog, nevelni a gyereket, otthon maradni vele, vigyázni rá, beszélgetni vele, játszani vele.

Szávai Géza író: - Ez így van!

R.: - Miért van ez?

Szávai Géza író: - Többféle magyarázata van. Van egy abszolút általános magyarázata, mely szerint az erõ, meg egyáltalán a biztonság ez egy ferfiúi attribútum, és azt ilyen természetesnek fogadnám el, még a, hogy is szokták ezt mondani a nõi, nem egyenjogúság, hanem a nõi túljogúságért harcoló hölgyek manapság, ettõl függetlenül vannak olyan igazságok, amit megkerülni nem lehet. Én még nem láttam 80 esztendõs balerinát és nem láttam 14 esztendõs folyamregényíró szerzõt. Tehát ezeket azért rögzíteni kell, és ez meghatározza a cselekvéseink, a lehetõségeink körét. Na most akkor, amikor valóban egy gyerek, aki annyi mindennek van kitéve ebben a világban és védelemre szorul, megvédheti az édesanyja. De nézzünk szét a világban, milyen annak a gyereknek, akit az édesanyja véd meg, vagy milyen annak a gyereknek az önértékelése, akit az édesapja, nem hogy véd, hanem odafigyelõ tekintete óv, vagy a nagypapának és így tovább. Na most ezt nem úgy értettem, a természeti közelségében, az élet túlságosan átideologizált formái nélkül élõ emberek közösségében ez abszolút természetes. Tehát nem azt mondom, hogy a férfi pisilteti a gyereket, az a mama feladata, tehát a feladatok köre, a biológia által meghatározott, ki nem kerülhetõ lehetõségek rendjén igenis döntõ, hiszen nem a mama fogja emelgetni a köveket, hanem a papa, bárhol, Afrikában, de New Yorkban is, úgy hogy ezt megkerülni nem lehet. Tehát aki megemeli a követ, most ugye szimbolikusan, annak van picinke több ereje, akkor ilyen egyszerû az élet, akkor ebbõl következõen picivel több hatalma, picivel több tekintélye, neki ezzel jól kell élnie, nem visszaélnie és ahogy ezt megteszi, az már önmagában egy minta és egy rendszer ........ a gyerek belenéz. Tehát nem azt mondom, hogy Japánban, vagy a Székelyföldön jaj de nagyon neveli a férfi a gyerekét, nem! Óvó tekintete alatt nõnek, sorjáznak fel a gyerekek és ez hihetetlenül fontos számára. Azt pedig szociológusok írták le, hogy sérült felnött lesz az, akár kislány, akár kisfiú, aki nem, hogy is mondjam, apa közelségében szocializálódik és nevelkedik. Egyrészt anya nélkül nincs gyerek, ugye, ezt tudjuk és ez számunkra borzasztóan egyértelmû, de apa nélkül sem szabadna gyereknek lenni, mert akkor a kislánynak a nõi identitása késõbben ennek hiányában sérülhet,a fiúnak pedig a férfiúi identitása.

 


 

Szakértõink
  e-mail

 

X
EZT MÁR OLVASTAD?