- Szeretem a Hófehérkét meg a Hamupipõkét meg Csipkerózsikát, mert azok olyan lányokról szólnak és én nagyon szeretek ilyen szoknyában lenni meg cipõben. Olyan kislányosan, szeretem a lányos meséket.

- Szeretnék.

- Hogy megkeresünk egy olyan helyet, ahol be lehet menni a tévébe, van egy ajtó, ahol be lehet menni a tévébe és ott szerepelni. És ilyen csipkeruhát szeretnék fölvenni, amikor a tévében leszek.

- Volt tévében is meg van nekem könyvben is mindegyik, szinezõben is megvannak.

- Nézni, mert úgy mozognak azok a figurák, meg nemcsak a hangjuk olyan ahogy anya meséli, nem olyan anya hangja van, hanem igazi. Van amikor egyszer férfiasan van amikor nõies a hang. A törpék is fiúk, meg a Csipkerózsikában van királyfi.

- De látom. Mindig becsukom a szemem és próbálok arra gondolni, hogy mozognak ezek és nézem a képet és akkor megpróbálom az agyamból elõhozni, hogy mozognak ezek a figurák.

- Nem. Nem jobb, mert a tévében világosság van és ott meg olyan sötét és akkor is tévében jobban szeretem nézni mintha az agyamba is mozognak. Akkor is jobban szeretem a tévében nézni.

- Otthon nem szoktak mesélni, csak nagyon ritkán. Eszébe juttatom anyának, hogy reggel megígérted, hogy mesélsz. Van amikor az se tetszik, mert már nagyon álmos. Mert mindig rohangál, meg fõleg amikor hétfõ, mert akkor el kell vinni engem óvodába, utána Annát iskolába, utána haza kell jönni hozni az úszócuccot, utána elszaladni Annáért, hogy bevigye az uszodába. Uszodából értem kell, hogy jöjjön és anya este már nagyon fáradt, hogy meséljen nekem.

- De. Még a Szépséget is nagyon szeretem, az is megvan könyvben, a Szépség és a szörny. Anna azt mindennap végigolvasta nekem, minden este egy kicsi részt olvasott és akkor úgy végigolvasta egy napon és utána kezdte az Oroszlánkirályt. Azt én nem szeretem annyira.

- Majdnem mindig az van. Nagyon ritkán szoktak nekem olvasni.

- Azzal, hogy anya adott este puszit és én akkor el tudok aludni.

- De hiányoznak, de én nem gondoltam még erre, hogy én megkérjem anyát, hogy minden este meséljen nekem. Igaz már megkértem erre, de mindig elfelejti.

- De kitaláltam a pajkos kiscicát és akkor azt, hogy pajkos kiscica bement a pincébe és megevett mindent, megivott a bort és utána megrészegedett és észre se vette, hogy az utcán van és kergették a kóbor kutyák és akkor felmászott egy fára. Ezt meséltem egyszer. Hát az apukám egyszer olyat mesélt nekem, és õ találta ki az apukám, hogy ilyen kiscica volt, aki mindenkit kapkodott, mindent, az asztalról lelöki a kakaót, ezt mesélte egyszer az apukám és onnan találtam ki a pajkos kiscicát.

Nagy Attila olvasáskutató: - Nézze, sokan szülõk, pedagógusok és kutatók is szembeállítják ezt a két világot. El se tudja már azt képzelni, de én mikor elsõ osztályos voltam, akkor tintával ilyen hasított tollheggyel kellett dolgozni és az borzalmas volt, mert mindig valami szál került, szóval nem mondom végig. Egy egészen más technikai kultúra. Nekem ma még mindig egy gondolat megfogalmazásához papírra és tollra van szükségem és utána tudom a számítógépbe áttenni a saját szövegemet. Talán egy év múlva eljutok oda, hogy majd képes leszek fogalmazni is. Ugye a televíziónál 20 évvel ezelõtt tapasztaltuk azt, hogy a gyerekek egyre több idõt töltenek a televízió elõtt, egyre kevesebbet olvasnak és ez a folyamat ma is tart. Ma egy átlagos középiskolás napi három órát ül a televízió mellett és 13 percet tölt el önkéntesen olvasással. Na most bejött még ráadásul a számítógép is. Úgy tûnik a vizsgálati adatokból, hogy a számítógép térhódítása a tévézés idejét csökkenti. Na most ami nagyon szikáran és keményen bizonyítható a következõ. A napi másfél-két órát tévézõ gyerekek tudnak a legjobban olvasni. A négy órát vagy annál többet valamint a semmit nem tévézõ gyerekek egyformán rosszul olvasnak. Azaz a televízió válogatott, mérsékelt használata igenis ösztönöz, kíváncsivá tesz, újabb indítékokat adhat. Attenborough kézbevételéhez, Jókai kézbevételéhez, Lázár Ervin elolvasásához és sok minden máshoz. Meggyõzõdésem, hogy a számítógépet is meg kell tanítanunk a gyerekeink számára okosan felhasználni.

Nagy Attila: - Az elsõdleges ok, hogy a pszichológusi diplomám mellett vagy talán annál is fontosabb, a saját három gyermekünk nevelése során szerzett élmények tömege. Én a gyerekeimtõl legalább annyit, ha nem többet tanultam, mint amennyit az ötéves pszichológiai egyetemi tankönyvek és elõadásokból. Megtanultam többek között azt, mindennek megvan az ideje, amit az ember az egyhetes gyerekkel, a kétévessel, az ötévessel, a hatévessel, a 8 évessel megtehet, azt akkor kell megtennie. 12 éves korban nagyon nehezen vagy egyáltalán nem tudjuk pótolni, amit kétéves korban kellett volna megcsinálnom. 20 éves korban én már arra az önálló autonóm, a szabadságát nagyon erõs belsõ indulatú töltéssel kivívó felnõttnél én már nem tudok igazán eredményeket elérni. A nagyon korai élmények a fontosak és ezt tanítom, ezt írom, ezt mondom újra meg újra szülõknek, pedagógusoknak, könyvtárosoknak, keresztapáknak, nagyapáknak, tehát minden felnõttnek, akinek gyerek van a közelében, hogy iszonyatos a felelõsségünk abban, hogy tudniillik a világ az utolsó 40-50 évben úgy változott meg, hogy a gyereknek legjobb, ha csöndben van, ha nem zavar bennünket. Haza se érünk 6, 7, 8 óránál elõbb. Akkor a gyerekünkkel már ha törõdünk akkor leginkább csak arra marad idõ, hogy megkérdezzük, hogy na van-e sebed, amit be kell kötni van-e intõ amit alá kell írni. Az uzsonnád miért maradt a táskában, holnapra elszakadt a nadrágod akkor kapjál másikat, vacsorázz meg, fürödj meg, feküdj le, oltsd le a villanyt és ne nézd a krimit. Ezek hihetetlenül erõs kényszerek és ugyanakkor nagyon negatívan befolyásolják a késõbbi egészséges, érett, konfliktustûrõ, teherbíró személyiségek kialakulását. Tehát hogy a külsõ és belsõ konfliktusokkal megbirkózzanak a gyerekek, ehhez szeretetre, sok-sok ölbevevõ, ringató, mesélõ, éneklõ együttlétre, mély beszélgetésekre van szükség. Ezeket a beszélgetéseket pedig úgy nem lehet elkezdeni, hogy na gyere mond el, hogy mi bánt. A gyerekek nagyon nehezen tudják megfogalmazni. Egy óvodás nem tudja szavakba önteni még hogy miért kell neki most rohangálni és miért kell neki most toporzékolni meg sírni, de egy mese az elindítja ezt a folyamatot, hogy õt is megalázták. Itt most a boszorkány van meg a sárkány van akit le kell gyõzni és akkor a gyerek belénk kapaszkodik és megszakítja a mesét és rákérdez és a kérdéseibõl én egy idõ múlva pontosan értem, hogy mi az, ami õt bántja és pontosan értem, hogy miért kell tizedszer, huszadszor, harmincadszor ugyanazt a mesét elmondani. Mert még mindig nem oldódott meg az a nagy konfliktusa, az a nagy félelme, az a nagy görcs, az a nagy megaláztatás nem múlt el belõle, de ha tizedszer, huszadszor elmondom a mesét és a mese végén feloldódik, akkor kisimulva már szuszog, már alszik a mese utolsó szavai közben.

- Hát lefekvés elõtt szoktunk esténként egy héten többször, hát nem mindennap és akkor én olvasok a gyerekeknek, illetve most már, hogy a nagylányunk ugye elvégezte az elsõt és megtanult szépen olvasni, most már elõfordul, hogy õ kezdi el a meseolvasást és ha elfárad akkor veszem én át.

- Hát egy konkrét célom nem volt az, hogy én most mindenféle nagy eszmei mondanivalókkal bocsátom õket így az esti lefekvés útjára, hanem csak azt gondoltam, hogy ez olyan meghitté teszi és úgy segít lecsendesedni egy meseolvasás este. Mert tapasztalatom szerint estére, egy kicsit elalvás elõtt úgy felpörög az élet, akkor lenne kedvük rohangálni és ez átsegít ahhoz, hogy akkor egy szép nyugodt lefekvés következzen, hogy könnyebb legyen elaludni, úgy hogy ezért kezdtünk el mesélni. Mi korábban rendszeresen énekeltünk neki, és amikor nagyobbak lettek akkor döntöttünk úgy, hogy akkor most már nem énekelünk meg nem együtt énekelünk, hanem akkor most már a meseolvasás az, ami segít nekünk elalvás elõtt.

- Elõször mindig önálló történetekkel kezdtünk, tehát inkább rövidebb népmeséket olvastunk és most már, hogy nagyobbak megcsináljuk azt, hogy hosszabb történeteket veszünk elõ mint a Bambit vagy a Lázár Ervin meséket vagy a Pompomot vagy ami úgy összefüggõ történet. És akkor olvasunk belõle egy kicsit és amikor úgy éreztük, hogy egy része lezárult és látjuk, hogy kezdõdne egy újabb szál a történetnek, akkor ott befejezzük és akkor amikor legközelebb elõvesszük másnap vagy két nap múlva, akkor megbeszéljük, hogy na itt tartottuk és onnan folytatjuk tovább.

- Hát sokszor azért még szükség van rá és nagyon szeretik ezeket a perceket, de azért elõ-elõfordul, hogy azt mondják, hogy õk inkább még most a játékot fejeznék be, vagy most ezt hadd nézzék még meg a tévében. És akkor kimarad az esti mese.

- Átváltoznak, odaülnek mellém. Ez már elve nagyon jó, hogy ekkor úgy összebújunk hármasban és akkor nagyon-nagyon figyelnek arra, hogy mirõl szól a mese és rákérdeznek. Ha valamit nem értenek, megbeszéljük, õk tovább is gondolják és akkor most hú vajon ez történik-e majd legközelebb.

- Volt, volt. Sajnos Lázár Ervin mese is volt olyan amit abbahagytunk mert reménytelen volt. Engem felnõttet is elborzasztott, hát még a gyerekeket. Most Tamási Áronban találtunk egy olyan mesét, hogy elolvastuk és azt mondtuk, hogy hú hát ennek se füle, se farka, értelmetlen volt, ennél még mi is jobbat találtunk volna ki. De azért nagyon ritka, szóval általában olyan meséket próbálok keresni amiket már gyerekkoromból én is ismertem, vagy nekem is mesélték vagy olvastam róla újságban, például ajánlották, könyvajánlóban, hogy ez tényleg nagyon jó és érdekes.

- Próbálkoztunk már a lányokkal, hogy együtt mesét találjunk ki magunknak, de az volt a tapasztalat, hogy hát egyrészt saját magamnak nincs annyira nagy fantáziám, másrészt meg úgy bizonyos körben úgy állatok között vagy a saját életünk keretei között vagy az akkor olvasott meséhez kapcsolódtunk, úgy nem tudtunk úgy igazán elszakadni és elrettentõ nagy fantáziával mesét kitalálni úgy hogy ez úgy nálunk annyira nem vált be. Néhányszor próbálkoztunk vele, de inkább leírt meséket olvasunk.

- Nem este kezdeményezik a saját fantáziájú meséket, hanem a játékokban abszolút. Tehát ez nem este jön ki, hogy akkor most meseképpen ezt õk elmondják, hanem a játékokban kezdik el akkor azt játszani, amit éppen õk akkor úgy gondolnak és kitalálnak és akkor a játékban játsszák el azt a mesét, amit õk kitaláltak.

- Nálunk nem telik el úgy este, hogy lefekvés elõtt ne olvasnánk. A férjem is, én is nagyon szeretek és egymásnak adjuk vagy ajánljuk a könyveket, amiket olvasunk. Úgyhogy nagyon nagy könyvtárunk van és tényleg szinte nagyon ritka, amikor nem tudunk olvasni, mert nagyon fáradtak vagyunk vagy elhúzódik valamilyen program, úgyhogy amikor csak tehetjük olvasunk.

Tudom, énnekem is a kamasz koromban volt, hogy a könyvek érdekeltek és azon felül minden meghalt. 12 éves voltam amikor Buda Vár ostromát végigolvastam, úgy hogy volt mondjuk krízisélmény, és hát minden könyvûnk odaveszett mert kibombáztak. Nem ez az érdekes, de utána mentem a könyvtárba, mert már nem volt könyv és ismerõshöz akinél volt könyv. Fogtam a könyvet, elbújtam és a világon semmi nem érdekelt, pedig az egy elég mozgalmas világ volt. Szüleim nem csináltak ebbõl problémát, mert õk is nagyon olvasós emberek voltak, úgyhogy anyám nem a villát és a bútorokat meg a mit siratatta, hanem az ötezer könyvet.

- Nem, nem. Háborúban nagyon rendes emberek voltak.

- Hát igen, de akkor mindnyájan láttunk sok szörnyûséget, átléptünk a hullákon, meg megtanultunk már hamar elsõsegélyt nyújtani. Épp az unokám kérdezte, hét hétig a pincében voltatok? Hát mit tudtatok csinálni? Hát mondom féltünk fiam. Tényleg nehéz volt abba a kamaszodó korban, de azt tudom, hogy nekem a könyvek én ott egy olyan világot találtam. Igaz, hogy elõtte is szerettem olvasni nagyon, nálunk nem volt az, hogy ehhez vagy ahhoz a könyvhöz nem szabad nyúlni. Azt mondta anyám csak jó irodalom van, amit nem értek azt legfeljebb nem értem. A Káma Sutrától kézbe vehettem bármit, de a könyv a háború után varázsolt el. Akkor már kezdtem érteni a történelmet. Könyvekbe jó menekülni, mert ott is életet lát. Különbözõ életeket és azok a különbözõ életek elkezdik majd vonzani.

- Igen, elég sokat. Nem annyit mint én, a nagyobb lányom inkább, és az unokáim közül hát a legidõsebb az abszolút, tehát õ már ötödikes egyetemista és különben is már két éve külföldön van különbözõ ösztöndíjakkal, szóval õt abszolút a könyv és a tanulás, õt más nem is igen érdekli. A 13 éves lány unokám az szintén bebújik a sarokba egy könyvvel. Jó, õ azért nézi a tévét is meg minden. A másik 15 éves lány unokám az viszont egyáltalán nem hajlandó olvasni.

- Nem, nem. Ott voltak a könyvek, látták, hogy én olvasok és õk is olvastak.

- Persze, persze, hát anélkül nincs.

- Hát egyrészt amit az én nagymamám mesélt nekem annak idején.

- Fejbõl, fejbõl. Hát ugye nem maradtak mesekönyvek.

- Nemcsak muszáj volt, én szerettem mesélni. Én a mai napig szívesen mesélek.

- Hát a képeskönyveket nagyon szerették. Az egyik, hogy úgy mondjam a kettes számú unokámat nem érdekelték a könyvek.

- Igen, nagyon édes volt, és nagyon szeretett babázni meg minden, játszott mindenfélével és mikor mondtam, hogy mit meséljek neked? Köszönöm szépen ne mesélj. Az érdekli, hogy hogy volt mikor az anyu gyerek volt vagy mikor én gyerek voltam, milyen ruhákat viseltünk. Õt a valóság érdekli.

- Szerepjátékok, de okos kislány. A legkisebb, aki fiú az meg olyan, hogy a meseközben azt mondta, most verset mesélj és akkor verseket kellett neki mondani, például a János vitézt végig.

- Hát nemcsak este. Játék közben is. Itt építkezett például a földön ez a kisfiú, aki hát most már 12 éves és légy szíves közben mesélj. Artur nagy királyról olvastam neki, és este meg a magyar népmeséket, Benedek Elek, ami eszembe jutott.

- Nekem ez olyan természetes. Mesevilágba bele kell vinni a gyerekeket. Magam tapasztalata az, most is így öregen is, ki akarok lépni, amiben benne vagyok, kinyitom a könyvet, belépek egy világba. Egy másik világba ami ott van és akkor én ott is otthon vagyok, ott élek együtt élek. Errõl beszéltem mindegyikkel.

- Igen, hogy tudják, hogy énnekem csak a könyv. Én nem tartom olyan borzasztónak, hogy ha egy gyerek a könyvekbe menekül, mert abba látja igaza lehet, most úgy elgondolkodtam közben, hogy talán tényleg a háború szörnyûségei elöl utólag, de nem tudatosan.

- Én 1945-ben fertõzõ gyermekbénulásban megbetegedtem. Nagy családban nevelkedtem, öten voltunk gyerekek aztán négyen nevelkedtünk fel. Nõvérem ugyanebben a betegségben meghalt. Én járóképtelen voltam gyermekkoromban. Tolókocsival közlekedtem és én ennek ellenére iskolába jártam és ennek ellenére fociztam. Én voltam a kapus és ezt itt most mikrofonon keresztül esetleg hiteltelennek hangozhat, de nagyon sok mindenben én voltam a vezér. Egyszerûen azért mert egy kezdeményezõ, dinamikus gyerek voltam, de mindezek mellett azért nyilván a futkározásokból, a nagy kirándulásokból azért részben kimaradtam és a könyvekben megtaláltam azt a fantasztikus világot, ami engem egyenrangúvá tett a többiekkel. Egész egyszerûen azért mert idõnként olyanokat tudtam mondani az olvasmányélményeimen keresztül, amitõl a többieknek elakadta a szavuk. Winetout én olvastam legelõször. A Vadölõt én olvastam legelõször, tehát én tudtam, hogy kik azok a mohikánok és mi azt tomahawk és mi az a fejdísz. A verbális készséget is meg a tárgyi tudás, az élményeknek egy bizonyos szintje az rajtam keresztül közvetítõdött a gyerekcsapat számára és imígyen elfogadtak annak aminek. De ezt tényként kell mondanom, hogy valóban 12 éves koromtól kezdve minden korban a mai napig, immáron 59. évesen mindig volt választott tisztségem. Tehát nem hivatalom, hanem az az adott csoport valaminek éppen megválasztott és ez számomra az élet teljességének része és persze egy kicsit pótléka.

Nagy Attila: - 30. 28. és 24 évesek, két fiú egy leányka, de a leánykám is már asszony. Mindhárom gyermekünk a szülõk példáját követik és bölcsészek lettek. Hiába mondtam nekik, hogy a nagy üzlet most már a számítógép meg a bankvilág, meg a jog, de hát ezzel együtt természetesen én nagyon-nagyon büszke vagyok rájuk és nagyon várom, hogy az unokákat is megismerhessem és õket is ölbe véve nekik is mesélhessek.