Daniel, aki az osztályunkba jár, a vacsorát sóderpartinak hívja. Sódert ettek vacsorára? Kérdeztem egyszer. Mert szerintem ez a sóderparti olyan lükén hangzik. Prá, mondta Daniel. Húst eszünk és mindenki nyomhatja a sódert és senki sem mondja, hogy fogd be a szád, és mindig kipakolhatod, ami a szívedet nyomja, mondta Daniel és nevetett. Mégiscsak lükén hangzik, hogy sóderparti, de ami a szívemet nyomja, az már igen. Nálunk csak olyan közönséges vacsora van.

Az az igazság, hogy ami bennem történik, azt csak a legjobb barátaimnak, anyukámnak, apukámnak szoktam elmondani, másnak nem nagyon. Nem mondom azt, hogy na most akkor a titkaimról akarok veletek beszélni. Amikor úgy jön, akkor. Azt hiszem, hogy én nem vagyok annyira nyílt. Mindig úgy valahogy magamnak megtartom az ilyen dolgokat és csak akkor mondom el, amikor úgy érzem, hogy el lehet mondani, mert megértik azt, amit mondok.

Kislány: - Ugye anyukám, meg van egy nõvérem, akit én nagyon szeretek és neki is el tudom mondani és õ is nekem. Ami ugye a szívemet nyomja, azt nem mindig mondom el anyukámnak, mert látom rajta, hogy fáradt és nem akarom evvel terhelni. Úgyse tud annyira figyelni rám, mással van elfoglalva. Van egy kutyám és neki, vele szoktam beszélgetni.

Kislány: - A játékaimmal is szoktam, de inkább a kutyámmal, mert olyan érdekesen néz rám, mint hogyha igazából úgy meg is értené és átérezné az én bánatomat. Nekem is van egy ilyen kis mackóm, egy ilyen kis egész fehér és szoktam vele beszélgetni, mikor egyedül vagyok a szobában és valahogy úgy érzem, mintha mindig a szemei, mintha mondanának valamit és azért tudom neki elmondani azt, amit végülis másnak nem mondok el.

Kisfiú: - Hát a kutya érzi rajtam, hogy mikor van jó és mikor van rossz hangulatom és mikor olyan hét-nyolc óra körül este viszem le sétálni és már sötét van és ketten sétálunk, akkor bizony szoktam vele beszélgetni és teljesen megérti, amit mondok, úgy néz ki.

Kislány: - Szerintem ha az embernek valami nagy bánata van, akkor az egy olyan jó dolog, hogyha bármi, a kutyájának, macskájának elmondhatja és kibeszéli magából és már nincs olyan rossz hangulata.

Kisfiú: - Van egy kutyám, mármint egy ilyen játék kutyám és azzal, hogyha valaki megbántott vagy valami bajom van, akkor neki szoktam elmondani. Én nem látom a szemén, néha az orrán. De inkább úgy érzem, mintha mondanám, mert én magamban mondom magamnak, válaszolgatok, és ettõl olyan, mintha õ mondaná.

Kislány: - Én a kutyámmal úgy vagyok, hogy azért is nagyon szeretem, mert olyan hálás. Például amikor tudja, hogy rossz kedvem van, akkor megnyalogatja a kezem, odabújik hozzám és mikor meg jó kedvem van, akkor együtt viháncol velem. Szerintem az jó, hogyha az ember elmondhatja valakinek ami bántja, mert ha bármi olyan van amit el szeretne mondani. Mert nekem ha valami ilyen van és elmondom valakinek, akkor mindig úgy érzem, hogy megkönnyebbültem. És már nem olyan, nem fáj annyira.

Gergely: - Volt már olyan, hogy voltam valahol, tehát messzebb, nem az iskolában és mentem haza és egész hazafelé az úton formálgattam egy történetet, ami ott történt velem, de tényleg megtörtént és mondjuk nagyon vicces volt és azon gondolkodtam, hogy hazamegyek és milyen jó lesz, én most ezt így és így elõadom és mekkorát fognak rajta nevetni és hazamegyek, benyitok és kétszer fordul meg a kulcs és senki nincs otthon. Amikor meg hazajönnek, mondjuk két óra múlva, addigra meg már úgy lelohadt.

Kislány: - A szülõk általában fáradtak meg minden. Még hogyha hagyják is, szóval úgy, hogy akkor leülnek hozzánk, akkor is lehet rajtuk érezni, hogy egyáltalán nincs ehhez kedvük. Legszívesebben lefeküdnének és aludnának vagy leülnének TV-t nézni és mégis van még dolguk. És olyankor az az érzése egy gyereknek, hogy inkább hagyom õket, hadd csinálják meg még a mai napi dolgukat és akkor hadd feküdjenek le minél hamarabb, pihenjék ki magukat és más nincs ott, csak a kutya. Nincsenek otthon, tehát késõn jönnek haza. Meg egyáltalán mikor hazajönnek, akkor is elmennek máshová. És akkor nincs más, akivel lehetne beszélgetni, csak vagy az ember sajátmagával vagy pedig valami állattal. És olyankor hát muszáj elmondani annak, mert más nincsen.

Kislány: - Hát én a testvéremmel, szüleimmel, mikor a rokonaim eljönnek akkor velük, nagyszüleimmel, meg a szomszéd lánnyal, barátnõmmel.

Kislány: - Igen. Van amikor õk jönnek hozzánk, van amikor mi megyünk hozzájuk.

Kislány: - Hát nem, csak úgy van amikor eljönnek, mi újság van. Meg hogy segítenek az anyukámnak.

Kislány: - Hogyha valamilyen ünnep van vagy hogyha szülinap vagy névnap van.

Kislány: - Hogy vagyunk, meg hogy mit fogunk csinálni a nyáron.

Kislány: - Anyukámmal meg az apukámmal.

Kislány: - Hát igen, õk tudnak nekem segíteni. És õk megértõek.

Kislány: - Hát, meg szoktam fogadni, próbálom azt csinálni, amit õk mondanak.

Kisfiú: - Hát azokkal is, meg az anyukámmal, apukámmal, mert azokkal vagyok a legtöbbet együtt.-

Kisfiú: - Barátaimmal az iskolában, az anyukámmal, apukámmal meg otthon.

Kisfiú: - Hétvégéken, meg amikor hazamegyek este, meg reggel induláskor.

Kisfiú: - Hát, van amikor tudunk.

Kisfiú: - Elhoznak.

Kisfiú: - Igen, szoktunk.

Kisfiú: - Igen, jobb.

Riportalany: - Hát olyan dolgokról nem, tehát ilyen fiús dolgokról nem szoktam vele beszélni, de szóval úgy, persze hogy szoktam vele beszélni, mert minden nyáron szoktam vele találkozni, velük találkozni.

Riportalany: - Körülbelül két hétig, de van egy nagymamám aki messzebb lakik és náluk csak öt napig, de szóval inkább annál szoktam nyaralni, aki ott az Északi-Középhegységben lakik.

Riportalany: - Hát igen, néha mikor úgy elkezd áradozni a régi életérõl, akkor hogy õ hogy játszott gyerekkorában, akkor én mondom, hogy hát én most már nem mit tudom fogócskát szoktam játszani, hanem tévézek vagy számítógépezek. De szóval inkább a régi dolgokról szokott mesélni és annyira nem a mostani dolgokról.

Riportalany: - Hát néha érdekel, néha nem. Tehát néha van kedvem meghallgatni, de szóval úgy általában nem igazán. Tehát lehet, hogy meghallgatom, de néha érdekes dolgokat is szokott mondani egyébként.

Kislány: - Engem anyukám mindenrõl megkérdez. Például akkor is megkérdezett, amikor egyáltalán nem is az én dolgom volt az például, hogy most elmenjen-e egy olyan helyre ahol többet kap csak több ideig kell, megkérdezett, én azt mondtam hogy nekem teljesen mindegy, döntsön õ és aztán kérdezte többször és aztán válaszoltam, de aztán mégse ment el oda.

Kisfiú: - Nekem is apukám kíváncsi a véleményemre, mindig megkérdezi, hogy mi a véleményem errõl vagy arról és ezt meg szoktuk beszélni általában és hogyha nekem van igazam és õ úgy érzi, hogy neki nincs, akkor azt úgy csinálja ahogy én akarom és õ pedig fordítva van, tehát nekem nincs igazam és neki van, akkor pedig az úgy van.

Kislány: - Nálunk mindenben kíváncsiak, az én meg a hét éves tesóm véleményére is. És ha esetleg azt állítjuk hogy nem, akkor megpróbálják nekünk bebizonyítani, hogy az nem úgy van és a végén mindig be szoktuk látni, hogy tényleg akkor igent kellett volna arra válaszolni.

Kisfiú: - Hát néha kérdeznek, de gyakrabban van úgy, hogy én úgy magamtól hallom a rádióban valamit, és elkezdem mondani és van amikor azt mondják, vagy el kezdenek velem vitatkozni vagy azt mondják, hogy te nem is tudsz semmit, csak úgy mondod és most hallgass már el, mert semmi értelme amit mondasz és nem tudom megmagyarázni, hogy nincs igazad, mert annyira értelmetlen.

Kislány: - Az én apukám azért nem szokta megkérdezni a véleményemet, mert az én szüleim nem is élnek együtt, úgyhogy, csak úgy néha találkozom vele, mert sokáig dolgozik. De anyukámmal, hát mint már mondtam úgy vagyok mint a barátnõk. Nálunk olyan jó a légkör, minthogyha nem is az anyukám lenne, hanem inkább egy olyan nagy barátnõ.

Kislány: - Talán több, mert nem olyan, például valamit elmondok, azért nem olyan kínos, mint amilyen titok.

Kislány: - Apukám nekem kint dolgozik Bécsben és csak hétvégén van itthon. Hét közben anyukám végül is meghallgatja a véleményemet, ha mondok neki valamit és ha olyan, akkor tanácsot ad, de mondjuk ez nem mindig van. Nekem van egy tizenhat éves testvérem és hétvégén amikor õk beszélgetnek valamit és kérdezik a nõvéremet, hogy õ mit gondol errõl, apukámat, anyukámat és hallom hogy engem, vagy az én véleményemre viszont senki sem kíváncsi, hogy nekem végül is tetszik-e úgy a dolog. És ha megkérdezem, hogy jó és az nem érdekel titeket, hogy én mit szólok hozzá, akkor végül is mondják, hogy de, de, hogy te mit szeretnél? És akkor én megmondom, de hogyha nem úgy van, ahogy õk mondják, akkor úgyse olyan lesz, mert én vagyok a legkisebb.

Kislány: - Idõnként lehet, idõnként nem. Mert ha én olyan hangulatban vagyok, hogy azt vártam, hogy végre valakinek elmondhassam, akkor elmondom. És ha õt is érdekli, akkor még tovább mondom. Az nekem végül is jól esik, hogyha megkérdezik, hogy kíváncsiak rá vagy akarnak segíteni nekem. Nekem anyukámnak nem akkor van lelkiismeretfurdalása, hogy, én úgy érzem legalábbis, mikor nem beszélget velem, hanem akkor, mikor mondjuk megsért valamiért és akkor látja, hogy utána ilyen durcás vagyok, meg nem tetszik semmi, meg nem akarok semmit se csinálni. Hogy akkor megcsinálok valami házimunkát, de azt is csak úgy ímmel-ámmal, akkor olyan lelkiismeretfurdalása van és akkor menjünk el sétálni, akkor már olyan más hozzám.

Kislány: - Sajnos nagyon sok helyen van olyan például, ha vendégek jönnek, hogy ugyanazokat kérdezik. Hogy tanulsz a suliban, milyen nagyot nõttél, jé, már hatodikos vagy. Látszik, hogy semmi kedvük megkérdezni, csak úgy hát ezt illik.

Kisfiú: - Azt a kérdést szeretem nagyon, amikor megyünk le vidéki rokonainkhoz, hogy hát megjöttetek?

Kisfiú: - Az hogy mekkorát nõttél, ez nem mindig olyan sablonszöveg, mert van amikor tényleg rég látott, meg tényleg karjában ringatott és tényleg csodálkozik, hogy milyet nõttem és ezt meg lehet különbözetni.

Kislány: - Hát szokta nyomni például az, hogy érdekes hogy nekem olyan furcsa, a más gyerekek, hogy együtt mennek a szülõk mindenhova, elkísérik õket, meg minden. És ez nekem olyan furcsa, hogy az én szüleim nincsenek együtt.

Riportalany: - Igen, szoktunk, könyvekrõl szoktunk beszélgetni, meg suliról, tanárokról, mindenfélérõl. Szóval anyuval tulajdonképpen mindenrõl beszélgetek és még a Bálinttal szoktam így viszonylag többet beszélgetni itthon úgy a családban. Nahát még õ ilyen nagyobb. És velem meg inkább a suliról szoktunk meg így a környékbeli emberekrõl meg az osztálytársainkról, tanárokról.

Riportalany: - Hát jók, van amikor így anyuval így általában az szokott lenni, hogy elõször így teljes egyetértésben beszélgetünk, aztán így a végén ilyen nagyon-nagyon elkezdtünk vitázni, aztán van, amikor már tökre összeveszünk a végén, üvöltözünk egymással. Meg van, amikor meg így tök jól egyetértünk és akkor így megbeszéljük a dolgot egymással és akkor így örülünk neki.

Riportalany: - Hú, most nem tudok példát mondani, mert szóval ezek ilyen nagyon árnyalt dolgok, nem tudnék most így példát mondani, az az igazság.

Riportalany: - Hát arra is nehéz. Tulajdonképpen bármin tudunk egyetérteni meg nem egyetérteni. Szóval nagyon nehéz erre példát mondani.

Riportalany: - Mind a kettõt, csak azt nem szeretem, hogy mindig ilyen nagyon hevesen belevetjük magunkat a vitákba és mindig véresen összeveszünk. Utána persze kibékülünk meg minden, csak így nagyon nem tudunk egymással így vitatkozni.

Riportalany: - Jók. Szóval mindenképpen jók, csak van amikor elfajulnak.

Riportalany: - Hát akkor megsértõdünk, anyu elküld engem a szobámba, én ott bezárkózok, fölhangosítom a rádiót, utána kibékülünk. Szóval nem úgy békülünk ki, hogy most bocsánatot kérünk egymástól, hanem annyi, aztán úgy elfelejtjük a dolgot.

Riportalany: - Persze, igen. Szóval azért nagyon hiányozna, hogyha nem beszélgetnénk.

Riportalany: - Azért mindent nem. Van, amit az ember a haverjaival beszél meg.

Riportalany: - Hát, nem tudom. Most az Esztivel dumáltunk tegnap, itt volt a barátnõm és vele beszélgettünk az iskoláról, tehát az osztályunkról. Amit anyuval nem tudnék megbeszélni, mert õ nincs ott és nem látja.

Riportalany: - Persze, igen, ilyen is van. Hogyha beszélgetünk, akkor ezek a dolgok mindig így keverednek egymással. Bármirõl tudunk beszélgetni végül is.

Riportalany: - Nem tudom. Szerintem azért nem mindenkinek olyan a kapcsolata az anyukájával, mint nekem. Szóval nekünk azért eléggé speciális. Errõl is a múltkor beszélgettünk anyuval, hogy mi jobban vagyunk ilyen barátnõk, mint anya-gyerek, szóval nem mindenkinek ilyen közeli a kapcsolata az anyukájával, ami nem feltétlen rossz, sõt biztos hogy nem rossz, csak nekünk azért ilyen speciális. Én úgy beszélgetek anyuval, mint ahogy a barátnõimmel. Nem hiszem hogy a barátnõim úgy tudnak beszélgetni az anyukájukkal, ahogy mit tudom én velem, például.

Riportalany: - Mostanában nem nagyon, mert mostanában egyre rosszabb. Régebben tudtam, de most már nem annyira.

Riportalany: - Hát azt nem tudom megmagyarázni, a múltkor akartam vele beszélni róla és így jól összevesztünk. Szóval inkább az volt, hogy megbántódtam és ott hagytam.

Riportalany: - Hát azzal, hogy azt mondta, hogy kár hogy nem csinált másik gyereket helyettünk, mert akkor nem kéne velünk rendezni a kapcsolatát, meg nem kéne velünk szenvedni, valami ilyesmi volt a lényege. Szóval ez így eléggé jól esett, pont amikor beszélni akartam vele, hogy rendezzük a kapcsolatunkat meg minden, hogy ne legyünk egymással ilyen bunkók meg ilyen semlegesek. És akkor ilyet szólt az elején. De biztos nem gondolta komolyan, csak nagyon rosszul esett. Szerintem már õ is megbánta. Végül is úgy gondoltam, hogy ilyet akkor se lenne szabad mondania, hogyha egy bolond kocsmatöltelék lenne, de hát nem az. Egyetemet végzett, intelligens, ember, szóval azért esett pláne rosszul. Úgy érzem hogy átvert eléggé, mert hogy kiskoromban eljátszotta azt, hogy mekkora jó apa, meg így a kisgyerekeim meg úgy, és most ez egy kicsit pofáraesés volt.

Riportalany: - Nem, szerintem nem fogok vele beszélni, hanem ilyen diplomatikusan elintézem az ügyet, hogy udvarias leszek vele, meglátogatom, de nem fogok vele így próbálkozni, de nem igényelem azt se, hogy õ legyen az apám.

Riportalany: - Hát nem nagyon szoktunk egymással beszélni.

Riportalany: - Nem tudom megmondani.

Riportalany: - Nem annyira, nem tudom. Hiányzik végül is, de az az igazság, hogy apa dolog, ez valahogy nálam úgy kisiklott vagy nem tudom.

Riportalany: - Nem, abszolút nem hiányzik, nem hiányzik nekem

Ingmar Bergman - Vasárnapi gyerekek

Apa elõrehajol, rákönyököl a combjára és összekulcsolja kezét. Figyelmesen nézi a fiát. Ha apa beszélget valakivel, bárki legyen is az, egyenesen a szemébe néz és figyelmesen hallgatja. Apa miért nem szeretsz velünk lenni --ban? Nem nagyon szeretem --t, ennyi az egész. Anyát és a gyerekeimet szeretem, --t nem. És miért nem szereti apa a --t? Bezártnak érzem itt magam. Nem tudom érted-e mire gondolok? Nem. Nem vagyok a magam ura. Nem én döntöm el a dolgokat. Nagyanya dönti el? Talán így is lehet mondani. Ezért gyûlöli apa nagyanyát? Gyûlölöm. Apa leheletnyi mosolyra húzza száját és összekulcsolt kezét nézi. Dag szerint apa és nagyanya gyûlöli egymást. Nagyanya és én sok mindenben másként gondolkodunk, igen, szinte mindenben. És ezért dühösek vagyunk, ezt meg kell értened. Igen. Néha ezt nagyon nehéz elviselni. Különösen nyaranta. Ilyenkor túlságosan közel lakunk egymáshoz és ezért könnyen összekülönbözünk. Télen egyszerûbb az élet, amikor nagyanya Uksalában van, mi meg Stockholmban. Én szeretem nagyanyát. Ezután is szeresd a nagyanyádat. Õ is szeret téged. Te is szereted õt. Ez így van rendjén. Apa örülne, ha nagyanya meghalna? Hogy mondhatsz ilyet? Miért örülnék? Egyrészt tudom, hogy te és anya és Dag és még nagyon sokan szomorúak lennének, másrészt az ember ilyesmire nem is gondol. Töpreng. Ez most nagy erõfeszítést igényel és fontos is. Azon kívül nem mindennapi dolog, hogy apának van ideje beszélgetni. Vigyáznia kell. Lehet, mondja Pu szomorúan. Én mégis sokaknak azt kívánom, hogy haljanak meg és legyen belõlük történelem. Emma néninek és Dagnak és, az egészen más, szakítja félbe apa. Nem gondolsz rá, hogy mit jelent a halál. Csak elragad a képzeleted, de nem kívánod komolyan, amit kívánsz. Ha néha arra gondolok, hogy anya meghalt, akkor szomorú vagyok. Néha talán azt is kívánod, hogy apád meghaljon? Amikor nagyon dühös vagy például? Apa mosolyog, a szája és a szeme is, hangjában nincs semmi fenyegetés. Ez tehát most igazi beszélgetés, gondolja Pu, beszélgetni vagy eszmét cserélni, Pu egyébként nagyanyával szokott néha esténként Uksalában, amikor a karácsonyi szünidõt nála töltik. Anyának és apának soha nincs ideje beszélgetésre. Soha nem kívántam, hogy apa meghaljon, hazudja Pu ártatlan képpel. Apa megveregeti Pu arcát és továbbra is mosolyog. Ne haragudj rám Pu, de néha olyan butaságokat tudsz kérdezni. Pu egyetértõen bólogat és viszonozza apa mosolyát.

Bemondó: - A mûsort Bánsági Ildikó, Csutoros Gergely, Mohácsi Edit, Szabó Éva és Horváth Ida készítette.