- Jelenleg gyesen vagyok. Immáron ötödik éve otthon vagyok a kislányaimmal, ez a néhány év jó néhány év errõl szól, hogy a gyerekeimmel vagyok. Tulajdonképpen az hozna egy nagy változást, hogyha egy kicsit többet tudnék magammal foglalkozni. Értem ez alatt azt, hogy esetleg elmehetnék egy kicsit egymagam sétálni, kicsit magamba fordulhatnék, elmehetnék tanulni, vagy elmehetnék a férjemmel esetleg egy hetes kirándulásra. Azt hiszem szerencsés természetem van, ami azt jelenti, hogy el tudom magamban fogadtatni, lerendezem magamban, hogy ezekkel a dolgokkal még várnom kell. És tudom, hogy azért el fog jönni az az idõ, amikor teljesülhetnek ezek az igazából nem is elérhetetlen vágyaim.

- De. Ez az. De bizonyos fokon ezt én elfogadom, persze természetesen elfojtása az érzéseknek, vágyaknak, de tudatosan ezen én túl tudom tenni magam.

- Nekem nagyon-nagy segítséget nyújtanak a gyerekeim, õk tényleg sok idõmet elveszik, de rengeteg pluszt is adnak az életembe, rengeteg erõt tudok meríteni belõlük. És a férjemmel is olyan a kapcsolatunk, hogy átvészeli ezt az élethelyzetet a párkapcsolatunk.

- Való igaz, hogy most vagyunk ennyi idõsek, amennyiek és lehet, hogy pár év múlva mások lesznek a vágyaim és akkor majd sajnálni fogom ezeket a vágyakat, amelyek beteljesületlenül maradtak, de azt hiszem, hogy én akkor azt fogom elfogadni, azt az adott pillanatot, ami akkor vár rám. Van realitása annak, hogy vége lesz ennek a bezártságomnak és egyszer valóban el fogunk tudni jutni, vagy el fogok tudni arra a pontra, hogy egyedül magam legyek, vagy a férjemmel.

- Alapvetõen az idõ, most még nagyon kötõdik hozzám a kisebbik kislányom. Nem olyan rég hagytuk abba a szoptatást, tehát még nagyon szoros a közöttünk lévõ testi és lelki kontaktus is és hát a nagylányomon látom, hogy azért idõvel szépen lassan leválunk egymásról, egy egészséges szülõ-gyerek kapcsolat fog kialakulni, ami megengedi azt, hogy a felnõttnek is legyen egy saját magánélete, magánszférája, amibe persze belefér az õ kis élete is. Én megpróbálom ezt a helyzetet úgy fölfogni, keresek benne kapaszkodókat. Tehát például én nagyon szeretek kézmûves foglalkozásokat csinálni a kislányaimmal. Most már a kicsi is imád gyurmázni, rajzolni és én ezt úgy fogom, hogy igen, most én is alkotok, persze, hát nem egy olyan munka vagy egy szép képzõmûvészeti alkotás, ami kijön a végén, de valamit teszünk közösen és ez nekem nagyon sokat jelent, tehát a velük való foglalkozás alatt is megpróbálok kapaszkodókat találni, ami segít abban, hogy átvészeljem, hát ez rossz szó, mert azért nem olyan rossz otthon lenni a két kisgyerekkel, de így pszichésen ez segítség. Való igaz, hogy sokszor, pláne mikor betegek vagyunk, akkor jobban, hangsúlyozottan érzem azt, hogy be vagyunk zárva, le se tudunk menni, magunk vagyunk, néha egy-egy nagymama eljön hozzánk, õk is betegek, nem tudnak jönni. Való igaz, hogy ez egy sziget jellege van.

- Alapvetõen szerintem pihenéssel és valahogy úgy, hogy ne legyen az, hogy mindig valamit tennem kell, tehát konkrétan ugrani kell azért, hogy a kicsi ne essen le az asztalról vagy a székrõl. Tehát hogy egy kicsit ne legyen az állandó koncentrálás, vészhelyzet figyelés, hanem egy kicsit úgy elpihenni, azt hiszem ez lenne a legfontosabb most. Ezen kívül szeretnék mondjuk egy könyvet szép nyugodtan egymagamban ülve olvasni, már nagyon rég volt, hogy egy könyvet mondjuk ne hónapokig, hetekig olvassak, hanem rövidebb idõ alatt befejezzek.

- Azt hiszem az elsõ kislányomat, amikor vártam, akkor veszélyeztetett terhes voltam és akkor olyan több pihenésre voltam rákényszerítve, talán akkor. Illetve érdekes volt, hogy még a második kislányommal kényszerültem kórházba szülés elõtt és akkor is tudtam olvasgatni.

- Most, ahogy ebben a pillanatban magamba fordulok, azt mondom, hogy igen, mert egy betegséges idõszakot éltünk, élünk át, most már három-négy hete hol az egyikünk, hol a másikunk beteg, ilyenkor fogytán van az ember türelme és szeretne kiszabadulni. Az igazi szabadság, az egy kis jólesõ, egészséges magány lenne. Mondjuk ebbõl, ehhez a gyerekektõl is tudok tanulni, amikor egyedül elkezdenek játszani és mélyülten el tudnak bogarászni egy-egy játékkal vagy egy-egy falevéllel vagy egy hangyát figyelve, én is szívesen csinálnék ilyet, hogy leülni és akkor nézni, hogy úsznak a felhõk az égen, susognak a falevelek, úgyhogy most egy ilyent el tudnék képzelni. De közeledik a karácsony, ami erõt ad és segít abban, hogy most készülõdünk a karácsonyra, készítjük otthon a karácsonyi díszeket és ez úgy átsegít a mostani mélyponton. És ez az, hogy mindig van valami, mindig találunk valamit, amibe bele tudunk kapaszkodni és továbbviszi az élet folyamatát.

- Csinálunk süteményt, angyalkát papírból hajtogatunk, papírból csinálunk sok kört és akkor azt összerakjuk és akkor olyan, mint egy lánc.

- Rajzolni szoktunk olyan télapós rajzot és kitesszük az ablakba, meg a karácsonyfának feldíszítjük szépen majdnem a felét, de az alja se marad ki a fánál, sok-sok ajándék van és ünnepeljük Jézuskát, meg Télapót.

- Igen. Úgy szoktam csinálni, hogy ráírom, hogy például Lego robot.

- Úgy viszi el, hogy este megy az ablakon keresztül, átjön az ablakon és aztán elviszik. Szoktuk várni, mert akkor sok ajándékot kapunk és izgulunk, hogy mit kapunk, nem, hanem azért is, mert ez a szeretet ünnepe. Olyankor szeretjük egymást, jókedvünk van, meg örülünk, meg vidámak is vagyunk, meg olyankor nyugodt, meg nem veszekszik senki, meg nem foglalkozunk sem olyasmivel, hogy jön valami, hanem mindenki lenyugszik és akkor jókedvû.

- Olyankor nem veszekszünk, szeretjük egymást együtt énekeljük a karácsonyi dalokat, meg együtt vagyunk akkor végig.

- Nagyon jó érzés.

- Van, amikor hétköznapokkor is van ez, de annyira nem, mint karácsonykor.

- Hát még levélben van, amikor meg szokott emlékezni, de most már nem szokott jönni.

- Nem.

R.: - És mondjuk elmúlik egy születésnap vagy elmúlik egy karácsony, egy-két hónap múlva találkozol utána az apukáddal, nem kérdezed meg tõle, hogy apa miért nem küldtél nekem semmit karácsonyra?

- Hát ezen még nem gondolkoztam, hogy megkérdezzem tõle.

- Nem. Mert akkor nem jut eszembe.

- Amikor egyre nagyobb lett, tehát olyan kilenc-tízéves forma lett, akkor fölrakjuk a kis köténykét, konyha kötényt és akkor jön, kirántott hús panírozunk, burgonyát hámoz például, de fõleg a panírozást azt imádja.

- Nem. Õ általában eléggé segítõkész fiatalember, tényleg aranyos, fiú létére nagyon szeret a konyhában peszterkedni, tehát segít nekem hétköznapokon is, meg ilyenkor különösen.

- De szomorú, kétféleképpen is szomorú, ugyanis mégis az lenne normális, ha családban élnénk, tehát a férjem, illetve a gyermeknek apja is lenne, az lenne a természetes, ugyanakkor ha a szüleim itt ott lehetnének és akkor, illetve hát a férjem szülei. Tehát azt szeretné a fiam is biztosan, bár nem szoktunk errõl beszélni, meg az lenne a normális is, szeretnénk is, de hát nem így van. Nem tehetünk róla, ez van. Ezt úgy mi át, úgy mi egymásnak ketten vagyunk.

- Hát a fiam már elõre kijelentette, sok mindent mondott, tehát tulajdonképpen lista van, ha én azt meg tudnám venni, szeretném, de nem tudom, úgy azért próbáltam válogatni, hogy mit gondol. Most már egy-két apróságot, hasznos is legyen, tehát vettem neki egy aranyos kis sapkát, vettem neki egy Pikachu sorozat megy a Minimaxon, na most fiúknál ez nagyon õrület, kis Pokémonok nem tudom, hát ilyen édes kis szõrmókok, amik különbözõ formában játékboltokban, különbözõ 250 forinttól több ezerig lehet kapni beszélõ, vihogó állatkák. Hát én már tegnap egyet megvettem neki és még olyan dolgokat veszek neki, ami ajándék ugyan, de használni is tudja a gyermek. Pokemonós pulóver, pokemonós sapka, mást nem vettem, mert hát ez is elég drága volt. Szóval ez se, ezerhatszáz forint egy kis figura, egy kis Pokemon figura, ez körülbelül egy öklömnyi nagyságú és nem beszél.

- Hát mondjuk ilyen látványosan nem már, de azért õ igen. Mert tudom, mert elõtte, amikor elmondja nekem minden hónapban változik, már nyáron õ elkezdi, hogy ezt szeretném, meg ezt. Egy hónap múlva anya mégse, ezt, mást vegyél nekem. Te tudod mit? Aztán azt szeretné, ha mindent, persze, mint minden gyerek erre vágyik, de hát sajnos az ember pénztárcája véges.

- A felnõttek alszanak, közben a Tündér összeszedi az ajándékokat, hozzák nekik a boltba, amikor már mindenki alszik.

- Szerintem nem úgy, hanem úgy, hogy ott fenn van egy bolt, ott fenn a mennyben és abban veszi, csak Jézuskák élnek, Mikulások, meg Tündérek, az ajándékokat veszik és akkor, amikor reggel felébrednek a felnõttek, akkor majd oda adja nekik és a felnõttek meg odaadják a saját, vagyis a felnõtteknek, az iskolásoknak és a gyerekeknek, meg az öregeknek. Több, mint száz Mikulás van több, mint száz Jézuska és több, mint Tündérke.

- Hát azért, mert hogyha a Mikulás elmegy például kínai országba, Kínába és egy gyerek ír neki egy kínai gyerek, hogy mit szeretne karácsonyra, egy kínai betû van oda írva és a Mikulás nem tud kínaiul, akkor hogy vigye?

- Igen, de nem tud olvasni úgy, csak a magyar Mikulás, az magyar nyelven tud, német Mikulás németül tud.

- Igen.

- Nincs több Jézuskából, annyi ugyanannyi van, mint a Mikulásból és a Tündérbõl is ugyanannyi.

- Igen. Meg hogy akkor gyorsabban haladjanak az ajándékok, hogy gyorsabban megkapják a gyerekek, meg a felnõttek.

- Nálunk a Jézuska mítosz az sokáig megvolt, én elõbb tudtam ugye, mint az öcsém, és sokáig úgy volt, hogy a kis szobában vártuk becsukott ajtót mögött, jött apu a csengõvel, csengetett és akkor be lehetett menni a nagyszobába, az ajándékokat megnézni. Manapság már ez inkább úgy van, hogy elõre kiválasztjuk, hogy kinek, mit veszünk, most már nincs igazán meglepetés hangulata a dolognak.

- Hát ez így van most már, hogy nagyobbak vagyunk, ugye az igényeink most kialakultak és már nincs annyira ez a meglepõdés benne a dologban.

- Ezt a hangulat, ez megvan benne, csak ugye tudom, hogy mi van a fa alatt, tehát ez a meglepõdés nincs benne, de a hangulat az megvan még most is.

- Számomra is jó volt, hogy a Jézuska hozta, meg jó volt, hogy mindig mikor az ajándékok ott voltak a fa alatt, akkor elõtte, mielõtt bementünk mindig csengetett a Jézuska.

- Én már azóta tudom, hogy nem a Jézuska csengetett, de az olyan jó volt. Olyan különleges volt, hogy kiskoromban még azt hittem, hogy tényleg ott van a Jézuska és õ csönget. Csak sajnos sose láthattam.

- Vásárlás közben nézelõdött a polcon és azt mondta, hogy ezt is szeretné, azt is szeretné a játékok közül levenni. Mondtam neki, hogy nyugodtan írjál a Mikulásnak, megkapod, mert úgy is én vagyok a Mikulás. Mire õ nagy szemeket meresztett és azt mondta, hogy tényleg te vagy?

- Borzasztó erõsen hinni akarta, hogy létezik a Mikulás, valójában, ami miatt nem volt ez részemrõl puszta elszólás az az, hogy az osztálytársai már határozottan ugratni kezdték emiatt, hogy õ még tavaly is kifejtette, hogy bizony a Mikulás és a Jézuska létezik, csak hinni kell benne. És már-már összesúgtak a háta mögött és élcelõdtek rajta és úgy döntöttem, hogy kicsit most már akkor ez irányban beszélgetünk arról, hogy a legfontosabb az ünnepben a szeretet, az együttlét, a harmónia a családtagok között és hát az ajándék, az tulajdonképpen az õ számukra nagyon fontos, de hát valljuk be õszintén, hogy egy járulékos kelléke az ünnepnek.

- Azt gondolom részben látszat, mert valójában mindnyájan kis mikulások és Jézuskák vagyunk, amikor szülõk vagyunk. Csodavárásról van szó, egy olyanfajta idõszakról, amit ugye az advent már megelõz azzal a készülõdés, amit nagyon kellemes együtt töltött estében, a karácsonyfa illatában, a kisült kalács illatában és néhány ajándékban ölt testet, de valójában mindnyájan tudjuk, hogy az egész dolog teljesen másról szól és teljesen más alapján hagyományozódott az emberiségre és az emberekre. Ki, hogy szervezi, tervezi meg magának, élheti át tulajdonképpen mindenkoron ugyanazt a gondolatot. És én azt gondolom, hogy amikor mondjuk a kisgyerek azt mondja, hogy a Mikulás, meg a Jézuska létezik, csak egyedül hinni kell benne, akkor egy nagy okosságot mond, mert tulajdonképpen a dolog ilyen módon mûködik. És hát így viszont nem nehéz fenntartani ezt a látszatot vagy rituálét, mert azt gondolom, hogy ezzel tulajdonképpen csak megõrizzük azt, amit az emberiség több ezer éven keresztül, kétezer éven keresztül hisz és gondol és hát ezt valamilyen módon a mai ember is megpróbálja az otthonában megmutatni.

- Pontosan így igaz. Tulajdonképpen az egész ünnepben a várakozás, ami a gyerekeket is a leginkább izgalomban tartja. Én úgy vettem észre a nagyobb gyerekünkön is, meg a kisebben is, hogy az az idõszak a legcsodálatosabb a számukra, amikor várakoznak. Nálunk ez úgy zajlott korábban is, hogy ugyan még a nagyobb is belemegy a játékba, hogy levelet ír a Jézuskának, de korábban ugye miután szentül hitték, megírták a levelet, kitették az ablakba. Az ablakban a levél ott maradt három-négy napig, õk minden este megtekintették és rendkívül izgultak, hogy elvitte-e már a Jézuska. Amikor végre kivettük az ablakból és hát elhelyeztük egy fiók mélyén, akkor õk másnap csatakiáltással rohantak hozzánk, hogy bizony elvitte a Jézuska. Ez volt a legelsõ lépés. Ezután egy pár napra rá megjelentek eldugott helyeken fiókjukban, uzsonnájukban, ágyukon este szaloncukrok, apró kis csokoládé, amikrõl már õk tudták, hogy ezt bizony az angyalka szórta. Tehát ez volt a várakozás következõ lépése. Azután elõkerült az adventi naptár, amikor mindennap egy-egy ablakot kinyitva egy-egy kis édességet elfogyasztottak és hát valójában a szentestéhez érve, már olyan fokozott várakozásban voltak, hogy igazából akármit is tehettünk volna a fa alá, ez a lelkiállapot, ez a várás, ez számukra olyan fantasztikus volt, hogy tulajdonképpen már mindennek örültek, ami a fa alatt volt legyen az kisebb vagy nagyobb ajándék.

(Ingmar Bergman: Laterna magica - részlet)