3 baba, 3 egyéniség


	3 baba, 3 egyéniség Az én történetemet nem nevezném hétköznapinak, talán elég, ha annyit mondok, hogy három hónapja hármas ikreink születtek. 2006 nyarán eldöntöttük, hogy babát szeretnénk és Karácsony elõtti napon pozitív is lett a terhességi teszt. Az ünnepek között voltam ultrahangon, ahol meg is erõsítették, hogy állapotos vagyok, de még nagyon kis idõs, kb. 5 hetes, ezért egy héttel késõbbre visszahívtak újabb ultrahang vizsgálatra. Ezen közölték, hogy „nagyon aranyosak”. Itt már a párom is ott volt, nagyon meglepõdtünk, de egyben nagyon örültünk is. Aztán két hét múlva ismét ultrahang kontrollra hívtak vissza és ott derült ki, hogy nem két, hanem három babát hordok a szívem alatt. Hidegzuhanyként ért. A döbbenettõl szóhoz sem tudtunk jutni a férjemmel. Nem tudta még senki rajtunk kívül a „dolgot”, de így már kénytelenek voltunk a munkahelyemen is megmondani, mivel közölte az orvos, hogy tovább nem dolgozhatok, pedig korábban irodában dolgoztam, de azt mondta, hogy ebben a helyzetben már bárminemû munka veszélyes lehet. Egyébként nem panaszkodhattam, mert elkerült az elsõ három hónapban szokásos rossz közérzet, émelygés, hányás. Az egész terhesség alatt kétszer, vagy háromszor voltam kívánós, így ezt a dolgot is megúsztam. Szóval, aznap, amikor megtudtuk bejelentettük mindenkinek, hogy mi a helyzet. Felmerült azért bennünk, hogy most mit csináljunk, annál is inkább, mert két gyereket terveztünk és bár elõtte építkeztünk, nem építettünk nagy házat és így már egybõl mondhatjuk úgy is, hogy kinõttük… De úgy döntöttünk, hogy inkább legyen három gyerekünk, mint egy se. 8 hetes koromtól így itthon voltam. Próbáltam lefoglalni magam. Amíg jól éreztem magam mindent ugyanúgy elláttam a háztartásban, mint korábban, eljártam sétálni, könyvtárba… stb. Aztán 12 hetes ultrahangon kiderült, hogy itt Miskolcon nem csinálják meg a tarkóredõ mérést, mert, hogy nem olyan egyszerû az három magzatnál, így le kellett mennünk Debrecenbe. Az út nagyon megviselt, alhasi fájdalmaim voltak. A nõgyógyászom megemelte a Magne B6 adagomat és a panaszok elmúltak. Olyan 16 hetes lehettem, amikor már minden ház körüli munka nehezemre esett, de szerencsére anyósom addigra felépült a mûtétjébõl és mivel egy portán lakunk átvette a feladatok nagy részét tõlem. 18 hetes koromban ismét Debrecenbe kellett mennem a nagy genetikai ultrahangra. Szerencsére nem találtak semmilyen eltérést. Ott tudtuk meg, hogy úgy néz ki „vegyes összetételû a kis csapat” a pocakomban. Sajnos nõgyógyászt is kellett váltanom, mivel nem szülhettem abban a kórházban, ahová korábban jártam, de a nõgyógyászom javasolt a másik kórházban egy orvost. Az az igazság, hogy nem olyan volt, mint a régi, de nem igazán volt választási lehetõségem. A debreceni lelettel kellett az új dokimhoz visszamennem, és mivel ismételten jelentkeztek az alhasi fájdalmak (amit, mint kiderült a méhnyak megrövidülése okozott), befektetett a kórházba, ez a 19. héten történt. Fogalmazzunk úgy, hogy nagyon zokon esett. Eleinte azt mondta a dokim, hogy majd egy-egy napra hazaenged, de nem engedett a szülésig egyszer sem haza. Akkor nagyon rossz volt nagyon, de most már azt mondom, hogy lehet, hogy igaza volt az orvosnak, mivel most hallottam egy ismerõstõl, hogy születtek volna másnak is hármas ikrek itt Miskolcon, de a nõ a 25. héten elvesztette a babákat. Ahogy bekerültem a kórházba, kezdtek elõjönni a problémák. Kiderült, hogy terhességi cukrom lett, elkezdett emelkedni a vérnyomásom, epekövet találtak. Szerencsére a cukromra elég volt a diéta, a vérnyomást sikerült gyógyszerrel normális szinten tartani, epekõvel, pedig sok ember él. Nagyon hosszú volt az a 13 hét a kórházban (a 32. héten szültem) és nagyon nem volt könnyû sem nekem, sem a páromnak, sõt az egész családnak sem. Az utolsó hét már nagyon nehéz volt, akkor már szabályszerû fizikai fájdalmaim voltak. És elkezdõdtek a szülés elõjelei… Szerdán éjszaka fájásom volt, szóltam a nõgyógyászomnak, hogy mi történt, megnézett és azt mondta, hogy elkezdtem kinyílni, szigorú fekvést írt elõ. (Korábban bármit csinálhattam, csak nem hagyhattam el a kórházat.) Végig nem tudtuk, hogy mik lesznek a babák, volt már olyan, hogy az ultrahangon azt mondták, hogy 2 fiú és egy lány lesz, olyan is, hogy egy fiú és két lány, sõt 3 lányt is mondtak. Végül 2007. június 29-én, pénteken reggel (hiába a szigorú fekvés) elfolyt az egyik babám magzatvize. Innentõl kezdve gyorsan lezajlottak az események. Tudtam, hogy egyértelmû, hogy császárral születnek meg a babák. 6-kor folyt el a magzatvizem, és már 7.15-kor jött is Dorottya, aki kirúgta a burkát 1420 grammal, aztán 7.16-kor Orsolya 1140 grammal, és végül 7.18-kor Botond 1220 grammal. Aztán a koraszülött osztályon töltöttünk még két hónapot, mire elérték a súlyhatárt és hazajöhettek. Elég nehéz velük, mert 3 baba, 3 egyéniség… de nagyon örülünk nekik! Hát ez az én kis történetem… J 2007. szeptember 28.