A szenvedés jutalma egy Kicsi Lény

A szenvedés jutalma egy Kicsi Lény

 

Mikor megtudtam, hogy végre babát várok, úsztam a boldogságban. Az utcán egyszer csak azt vettem észre, hogy visszamosolyognak rám az emberek. Mivel a családunkban gyakori volt a terhességi hányás, én is számíthattam rosszullétekre. De ami rám várt, arra nem voltam, nem is lehettem felkészülve.

Mikor megtudtam, hogy végre babát várok, úsztam a boldogságban. Az utcán egyszer csak azt vettem észre, hogy visszamosolyognak rám az emberek. Alig bírtam ki estig, amikor is elcsaltam férjemet egy kis vendéglőbe, és vacsora közben jelentettem be az örömhírt: kisbabánk lesz. Annyira átjárt ez az érzés, hogy hathetes létemre önkéntelenül is úgy mozogtam, mintha hathónapos pocakom lett volna. Kezdettől fogva beszélgettem Picurkával, ahogy elneveztük magunk között.
Ez a boldog állapot sajnos nem tartott sokáig.
Mivel a családunkban gyakori volt a terhességi hányás, én is számíthattam rosszullétekre. De ami rám várt, arra nem voltam, nem is lehettem felkészülve. Az első reggeli hányástól számított négy nap múlva már folyamatosan hánytam, semmilyen étel, semennyi folyadék nem maradt meg bennem. A kiszáradás veszélye miatt a helyi szülőotthonba kerültem. A kapott infúziók és gyógyszerek ellenére - az orvosok és nővérek meglepetésére - a hányásom nem csökkent, sőt tovább erősödött. Nem tudtam a párnáról felemelni a fejem anélkül, hogy a vesetálért nyúljak. Kétszer rángógörcsös rohamot is kaptam, amit az orvosok nem tudtak mivel magyarázni. Az éhezéstől és a kiszáradástól rövid időn belül a májam és a vesém olyan rossz állapotba került, hogy a 9. héten meg kellett szakítani a terhességet.
Az ezután következő hatalmas űrt és a lelkiismeret-furdalást, hogy a saját szervezetem furcsa viselkedése miatt nem születhetett meg a kisbabánk, nem kívánom senkinek. Ezt erősítette, hogy lépten-nyomon szembesülnöm kellett azzal a még ma is elterjedt vélekedéssel, hogy a túlzott terhességi hányást lelki okokkal kell magyarázni.
Az orvosom viszont azzal bocsátott útnak, hogy minden terhesség más, és a következővel már biztosan semmi gondom nem lesz.Én azért sejtettem, hogy ez nem megy majd ilyen egyszerűen. Így tetőtől talpig kivizsgáltattam magam, hátha találnak valamit, ami indokolná a túlzott mértékű hányást. Minden eredményem rendben volt. Emellett eljártam pszichológushoz is, akinek segítségével igyekeztem feldolgozni a kegyetlen élményeket. Próbáltam magyarázatot találni a velem történtekre, és megtudni: vajon mi fog történni a következő próbálkozáskor.
Az orvosok tanácstalanok voltak. Többen elmondták, hogy még nem találkoztak ilyen szélsőséges esettel. Később kiderült, hogy korántsem vagyok egyedül. Minél több anyukával és kismamával beszélgettem, annál több az enyémhez hasonlóan súlyos terhességi hányás történetével találkoztam. Szintén rövidebb-hosszabb idejű kórházi kezeléssel jártak, és néhány közülük szintén megszakítással vagy vetéléssel végződött.
A szakirodalomhoz fordultam, de magyar nyelvű anyagot sajnos nemigen találtam. Az interneten viszont rábukkantam egy amerikai alapítványra (http://hyperemesis.org), akik gyakorlati tanácsokat és lelki támogatást nyújtanak a túlzott mértékű terhességi hányásban szenvedők számára, valamint szakmai segítséget is az őket kezelő orvosok részére.
Közben eltelt másfél év, és én mindezekkel a tapasztalatokkal és családom támogatásával felvértezve felkészültem az újabb terhességre, a „nagy csatára” a szervezetemmel szemben.
A hányinger előbb figyelmeztetett arra, hogy ismét állapotos vagyok, mint ahogy a teszt kimutatta volna. A karácsonyi ünnepek és az ezredforduló már a lavór fölött találtak. Ingáztunk az egyik pesti kórházba infúzióra és haza. A kórház szülészete igen jóhírű, de hamar láthatóvá vált, hogy nincsen kellően felkészülve az enyémhez hasonló esetek ellátására.
Rádöbbentünk, hogy ez így nem mehet tovább, és az I. számú Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikához fordultunk. A véletlenen múlt, hogy a Terhes Osztályon későbbi orvosom vette fel a telefont, mégis ettől fogva mindent megtett azért, hogy ebből a különös terhességből megszülethessen egy egészséges kisbaba. Később kiderült, hogy ez egyáltalán nem könnyű feladat. Az osztályon dolgozó nővérek is kedvesen fogadtak, pedig nem hálás dolog egy állandóan hányó, infúziós állvánnyal közlekedő kismamát ápolni. De egyikünk sem gondolta, hogy közel két hónapig leszek majd a „vendégük”.
És jött a csöndes küzdelem. Hat hétig semmi nem maradt meg bennem. Napi három-négy liter infúziót kaptam, és a benne lévő cukron kellett hogy éljünk ketten: a babám és én. Annyira éheztem, hogy hajnalonta gazdagon megrakott süteményes tálakról, esküvői lakomákról álmodtam, felriadva viszont szaladnom kellett a mosdóhoz…
Férjem és édesanyám felváltva ültek az ágyam mellett, és próbálták tartani bennem a lelket. Nővérem minden látogatáskor újabb és újabb babaholmikkal lepett meg, mondván: lássam, mivégre szenvedek annyit. A végén jártányi erőm is alig maradt, és olyan belső fájdalmaim voltak, hogy úgy éreztem, szétszakadok. Mikor már 10 kilót fogytam, átvittek az intenzív osztályra, ahol speciális gyógyszereket és tápanyagokat is kaptam az infúzión keresztül.
Azért itt is szembe kellett néznem a „lelki okok elméletével”. Mikor a sok infúzió és gyógyszer ellenére sem javult az állapotom, többször elküldtek a kórház pszichológusához. Ő mindannyiszor megerősítette azt, amiben én biztos voltam: a hányásom nem pszichés eredetű. A levertségem nem oka, hanem következménye ennek a szörnyű állapotnak.
A legnyomasztóbb talán a kisbabánkért való aggódás volt: vajon az éhezés és a sok gyógyszer miatt nem sérül-e éppen kialakulóban lévő kis szervezete. Igyekeztek megnyugtatni hogy ő elveszi tőlem, amire szüksége van. És valóban, az eredmények szerint hétről hétre szépen fejlődött.
Mikor elérkezett a 13. hét, megtörtént az orvosom által várt hirtelen javulás, a hányások csökkentek, és el tudtam kezdeni enni. Én pedig úgy gondoltam, hogy mostantól degeszre eszem magam finomságokkal.
Sajnos nem így alakult. Húsvét körül, mikor már majdnem elmúltak a rosszullétek, a terheléses cukorvizsgálaton „megbuktam”. Jött a diéta, melyet eleinte kínlódással, de fegyelmezetten betartottam. De a diéta nem volt elég, reggelente Inzulint is kellett adnom magamnak. Mindemellett a lehető legtöbbet kellett híznom, hogy pótoljam az elveszett kilókat.
Ekkor már úgy éreztem, nem bírok el többet. Félő volt, hogy összeroppanok. De ahogy a rosszullétek elmúltak, belejöttem a diétába és kicsit felerősödtem, jöhetett a várakozással teli készülődés, a baba kelengyéjének elkészítése. Egy előnye azért volt a kényszerű önmegtartóztatásnak, mert többek állítása szerint kimondottan szép kismama lettem. Másokkal ellentétben én a terhesség vége felé éreztem magam a legjobban (semmi lábdagadás, semmi hátfájdalom). Kezdtem kimondottan élvezni az állapotomat. Beszélgettem a babámmal, meséltem neki a kinti világról és figyeltem, amint vidáman mocorgott odabenn. Férjemmel jókat kirándultunk és együtt készültünk a szülésre.

Ami megintcsak nem úgy alakult, ahogy szerettük volna.
A 38. hetes ultrahang vizsgálaton egyszer csak kiderült, hogy a babámnak súlyos mértékű vesetágulata van. Hirtelen felgyorsultak körülöttünk az események. Császármetszéssel mihamarabb a világra kell segíteni szegénykémet - mondták - és lehet, hogy meg is kell műteni.
Így másnap reggel meg is született a kisfiunk, Levente. Pici volt, törékeny és kétségbeesett. Jól ráillett a neve, ami az utónévkönyv szerint levőcskét, kicsi lényt jelent. Azonnal át kellett szállítani az egyik gyermekkórházba. De egy pár pillanatra azért odahozták hozzám, és odaérintették az arcocskáját az arcomhoz. Sohasem fogom elfelejteni bőrének puhaságát és a sértődött kis képét, amiért idő előtt kiemelték jó meleg vackából. Szerencsére műtétre nem került sor, mert az állapota gyorsan javult. Két hét múlva már haza is hozhattuk a kórházból.
Azóta öt év telt el, Ő már óvodás „nagyfiú” (képek róla a fotóalbumban - H Levente  www.babanet.hu/album/main.php?album=10038 ). Még ma is erősen bennem él annak a pár hónapnak a lidércnyomása. Mégis, ha hozzám bújik és átöleljük egymást, érzem, hogy minden átélt szenvedés eltörpül a boldogságunk mellett.
Örök hálával tartozom az orvosomnak és a Baross utcai klinika Terhes és Intenzív osztályán dolgozóknak kitartó ápolásukért, de mindenek felett férjemnek és édesanyámnak, akik velem együtt küzdötték végig azt a kilenc hónapot.
 

2006.10.04.