Babanet: Szülés történet

Az elsõ terhességem ésszülésem...

Összességében mindkét terhességemboldog,...
...szép ésfizikailag sem nehéz idõszaka volt az életemnek. A szorongás az elsõnél sem voltbeteges, talán az indokoltnál kicsit jobban vigyáztam magamra, de eztmegtehettem, hisz nem dolgoztam. A külsõ szemlélõ azt is mondhatta volna, hogynagyon lusta vagyok. Elõször csináltam terhestornát, de az orvos azt mondta,hogy inkább ússzak, de azt se, nehogy fertõzést szedjek össze, szóval abbanmaradtunk, hogy elég, ha sétálgatok. Egyszerûen nem éreztem, hogy elnehezülök,hogy nehezebben mozgok, a kilencedik hónap végén is meg tudtam fogni alábujjamat, ha lehajoltam. Sokat énekeltem a babáimnak, simogattam õket, deolyan a kommunikációt, amilyenrõl néhány anya beszámol, mi nem folytattunk.(Például, ha nekem valamiért rosszkedvem volt, a magzat megvigasztalt volna.) Azelsõnél még nem voltam biztos benne, hogy az a pici lüktetés, amit érzek aztjelenti, hogy megmozdult a baba. A második pontosan 16 hetes korában mozdult megelõször. Különösen szép idõszak volt a második terhességem második fele. Akisfiam 93 januárjában született, a lányomat 96 februárra vártuk. Nagy tél voltabban az évben. Már november elején hóakadályok voltak, húsvétkor úgyszintén. Aszakdolgozatomat leadtam, az államvizsga igazából nem érdekelt, csak éskizárólag a gyerekeimmel foglalkoztam. Készülõdtem az egyikre és csodálatos voltez az idõszak a másikkal. Zolika szeptembertõl bölcsibe járt (idõnként),novembertõl a rossz idõ miatt az apja vitte és hozta. Amikor hazajött csak velejátszottam, rengeteget meséltem. Borzasztóan érdekelte a kistestvére, mostmekkora, mit csinál, hogy fog megszületni. Együtt nézegettük Sheila Kitzingerkönyvét, a Már élsz-t. (Az idillnek aztán vége szakadt. Sára születése utánnéhány héttel Zolikának volt egy borzalmas korszaka, amikor mindenkivel, deelsõsorban velem és édesanyámmal rettenetesen viselkedett. Szerencsére ez csaknéhány hétig tartott és ma úgy érzem, hogy igazán jó testvérek.) Sára nemcsakazért volt nagy ajándék, mert újra átéltem a gyermekvárást, a csecsemõkort,szóval mindazt az örömöt, amit egy gyermek adhat, hanem rájöttünk, hogy kétgyerek mennyire más, mint egy gyerek egyedül, hogy együttesen milyen csodálatosújfajta élményeket és örömöt tudnak adni.

A kötelezõ tanácsadás a terhesgondozóbanfutószalagon,...
...személyre szóló érdeklõdés nélkülzajlott. Az idõ rövid volt, aminek megvolt az az elõnye, hogy általában nemkellett sokat várni. Nem állítom, hogy ez volt a jellemzõ, de megtörtént, hogyamikor beléptem a vizsgálóba, a bent ülõk (mindig volt néhány nõ, akinek afunkcióját nem sikerült megfejtenem) anélkül, hogy rólam tudomást vettek volna,zavartalanul folytatták az egyik védõnõ húga szülésének megtárgyalását. Ilyesmiegy üzletben is megtörténik az emberrel, de akkor onnan azonnal ki szoktamfordulni. Ezt itt nem lehetett megtenni. Alapvetõen ezek a tanácsadások nemvoltak se jók, se rosszak. Én elfogadtam ezt is, a kötelezõ vizsgálatokat is, aszemélyes autonómiámat nem sértették. Azért annak örültem, hogy senkinek nemtûnt föl, hogy elmúltam 35 éves és nem küldtek el genetikai vizsgálatra. Aszemélyes érdeklõdés hiányát magyarázza talán, hogy a terhesgondozást végzõorvos is feltételezi, hogy szinte minden nõnek van választott orvosa.

A védõnõkrõl...
...- nekem volt három- általában jó véleményem volt. Nyilván a hely szelleme tette, de a hivatalostanácsadásokon ok is elég rutinszerûen tették a dolgukat. A látogatásokalkalmával aztán hosszan beszélgettünk és a személyes érdeklõdést tõlük kaptammeg. Õk is beszéltek a saját élményeikrõl, én nyugodtan beszélhettem a sajátkételyeimrõl, problémáimról. A terhesség alatt a védõnõ nem annyira szakember,mint tapasztalt asszonytárs, akivel lehet beszélgetni olyan dolgokról,amelyekrõl bizony nemcsak az orvossal, de idõ vagy érdeklõdés hiányában akörnyezettel sem lehet.

A szülés elõtt volt bennemszorongás,...
... de nem a várható fájdalomtól féltem. Aszülési beszámolókból a legszörnyûbbnek a magárahagyatottságot éreztem, afájdalmával, félelmével egyedül maradó asszonyt. A szülés körülményei közül alegfontosabbnak azt tartottam, hogy a férjem is velem legyen, ezért mentünk azelsõvel Pestre szülni, a Nyírõ Gyula Kórházba (1993, január). Nem azért akartam,hogy õ is jelen legyen, mert valami nagy közös élményre számítottam, amitõl mégközelebb kerülünk egymáshoz. Segítséget vártam tõle, támogatást, hogy ne legyekegyedül, hogy ebben a nagy elszemélytelenítõ intézményben valakinek fontoslegyen, hogy mi történik velem, velünk. És bizony úgy gondoltam, az õ jelenlétebiztonságot is jelent. Szóltak arról mendemondák, hogy másképp beszélnek azzal,akinek a férje is jelen van. Nem tudom, hogy a férjem maga is vágyott-e arra,hogy ott legyen a gyerekei születésénél, de természetes volt számára, hogy ebbenaz én kívánságom a döntõ.

A szülésrõl volt egy furcsaelképzelésem....
... Azt képzeltem, vagy inkább szerettemvolna, ha így lesz, hogy a szülés majd olyan lesz, mint a tátrai túráink voltak,ahogy megy az ember egyre följebb és minden lépés egyre nehezebb, de mindenlépéssel gyönyörûbb a táj és minden fáradtság ellenére gyönyörû az út. Aztán amegérkezés, a csúcs, a gyermek, a leírhatatlan szépség, a leírhatatlanboldogság. Nem egészen ilyen volt. Az orvosom azt mondta, hogy akkor menjünk be,ha tíz perces fájásaim vannak. Nekem viszont azonnal 4 perces fájásokkalkezdõdött és ostoba módon bementünk a kórházba. Egy kedves szülésznõ vett felhajnali ötkor, de az õ mûszakja lejárt, és aki utána következett nem nagyonnyerte meg a tetszésem. Minimális emberi reakciót se váltottam ki belõle, seegyüttérzést, amikor már nagyon fájt, se lelkesedést, amikor megindult a szülés,se a legcsekélyebb érdeklõdést, holott az egész mûszak alatt csak velem kellettfoglalkoznia, még vajúdó se jött. A munkájának a tárgya voltam csupán.Idõnkéntmegvizsgált, nézte a magzati szívhangot és mikor eljött az ideje a legkisebbérzelmi megnyilvánulás nélkül tette, amit kellett. Amikor beérkeztem, a kórházrendje szerint fel kellett húznom egy szakadt hálóinget és persze nem ehettem,nem ihattam. Kaptam ágyat, de a kórterembe a férjem természetesen nem jöhetettvolna be, sõt az osztályra se, vajúdó helyiség pedig nem volt. Így ha együttakartunk lenni, a szülészeti osztály és a szülõszobák közti folyosón kelletttöltenünk az idõt. Jöttek-mentek az orvosok, nõvérek, betegek, látogatók,tanulók és karbantartók és én ott sétáltam föl-le reggel 5 órától körülbelüldélután fél háromig. Kora reggel megvizsgált egy orvos, aztán már csak aszülésznõ hívott be egyszer-egyszer. A sétálgatástól borzasztóan elfáradtam, deolyan hangon mondták (az orvos és a szülésznõ), hogy csak sétálgasson, hogy úgyéreztem ez nemcsak tanács, hanem elvárás is. Én is tudtam persze, hogy a mozgásmeggyorsítja a vajúdást, de a második szülésem után azt is tudom, hogy pihentneklenni sokkal fontosabb. Ez az idõszak a férjem nélkül iszonyatos lett volna.Déltõl a fájások már nagyon erõsek voltak, és én holtfáradtan és engedelmesenróttam a kilométereket. Aztán kiderült, hogy az orvosomat nem érték el (vagy nemtartotta érdemesnek, hogy miattam bejöjjön). Az ügyeletes orvos ekkor úgyhatározott, hogy gyorsítsunk. Burokrepesztés, stb. és ettõl kezdve aszülõszobában voltam. A legáltalánosabb módon szültem: hanyatt fekve, gátmetszésstb. Nem tudom, hogy elvben volt-e lehetõség másra, választási lehetõségemsemmiben sem volt. Szerencsére nem voltam kikötve, így a szülõágyon kedvemreforgolódhattam. Papás szülõszobám volt, egyszemélyes és ha nem is lehetettotthonosnak nevezni, legalább nem éreztem, hogy közszemlére kitéve, egy nagyistállóban szülök. Ekkor követtem el azt a hibát, amiért aztán szégyelltemmagam, hogy megkérdeztem a szülésznõt, hogy nem lehet-e valamifájdalomcsillapítót adni. Durván azt felelte, hogy itt csak olyant lehet kapni,amitõl jobban fáj, olyant amitõl kevésbé, nem. Az igazi csalódás az volt, hogynem éltem át a gyermekem születésének pillanatát, amire pedig annyira készültem.Nagy megkönnyebbülést éreztem, amit hirtelen nem tudtam azonosítani, hogy most,most született meg. Állítólag megkérdeztem, hogy él-e. Nem hallottam, hogyfelsírt, nem vettem észre, hogy elvitték fürdetni, se azt, hogy a férjem iseltûnt vele együtt.

Számomra aszülés...
... fájdalmas és fáradtságos folyamat volt. Nemboldog mámorban éltem át, hanem, emlékszem ezt mondtam a szülõágyon, jaj,istenem, ennek soha nem lesz vége. De nem szerettem volna, és most seválasztanám, hogy fájdalom nélkül szüljek, pontosabban nem szerettem volna, hanem élhetem át a szülést, járjon akármilyen kínokkal.

A másodikszülésem...
... 96 februárjában a fehérvári kórházban egészmás volt, mint az elsõ, pedig tulajdonképpen hasonlóan zajlott. Itt se kérdeztektõlem semmit, nem szólhattam bele, hogy mi történjen velem, burokrepesztés,beöntés, borotválás, szülõágyon hanyatt fekve szülés, gátmetszés. A körülményekrészben rosszabbak voltak, részben emberibbek. Ahogy most megpróbálomvégiggondolni, hogy mi volt a különbség a kettõ között, az elsõnél inkább aszülésre készültem, a másodiknál a gyerekre. Az elsõnél féltem, hogy nem érünkfel Pestre, tél volt, de az autópályán egyébként is bármi történhet. Tartottam akórházi személyzettõl, a kórház ridegségétõl és saját magamtól is, hiszensokunkban benne él, hogy szüléskor, de általában a kórházban "jól kellviselkedni". A Nyírõ Gyulában aztán tényleg meg is dicsért az orvos, hogyrendesen viselkedtem. Az elsõ gyereknél nem voltam magabiztos anya, féltemattól, hogy majd nem értem meg a jelzéseit, nem tudom szoptatni, úgy képzeltem,hogy a háztartási dolgokban rám jellemzõ ügyetlenség jellemzi majd agyermekgondozási tevékenységemet is. (Például gyakoroltam egy babán, hogyan kellmegfordítani egy újszülöttet, hogyan kell pelenkázni. Azt a pelenkázási módotaztán, amit olyan szépen begyakoroltam, soha nem használtam.) A második babánálelõzõ nap tudtam, hogy másnap reggelre meglesz a gyerekem. Aznap CTG vizsgálatrabementünk a kórházba, és a doktornõ mondta, hogy éjjel õ lesz az ügyeletes. Azorvosoknak van valami praktikájuk, amivel siettetni tudják a szülésmegindulását. Én hallgatólagosan beleegyeztem ebbe és nem bántam meg. Csodálatosvolt ez a délután. Én éreztem, hogy most még szabadon jöhetek- mehetek, dereggelre meglesz a kisbabám, akit stressz és szorongás nélkül várok. Ezt adélutánt együtt töltötte a család. Elmentünk vásárolni egy szupermarketbe,összevásároltunk mindenféle fölösleges dolgot. Aztán vártunk. Este lefeküdtemaludni, 11 körül pedig arra ébredtem, hogy jönnek a fájások. Éjfél körül értünka kórházba, nyugodt voltam, legfeljebb valami boldog várakozás és feszültségvolt bennem. A fehérvári szülészet nem nevezhetõ ideálisnak. Az elsõ helyiségbenfelvették az adatokat, meg talán ruhatárként szolgált. Azt követte egy vizsgálószerûség. A helyiségek egymásba nyíltak, gyakorlatilag a nyilvánosság elõtttörténtek a vizsgálatok, burokrepesztés, borotválás, beöntés. Volt ugyan egyfüggöny, amit nem tudom, hogy mindig a legnagyobb gondossággal húztak-e el. Avizsgálót a vajúdó követte, egy ablaktalan, sötét, meglehetõsen barátságtalanhelyiség, ahol volt 3 ágy és más semmi. Végül a szülõszoba, ha jól emlékszem 4szülõággyal. Volt egy egyszemélyes szülõszoba is az apás szüléseknek, de mi ishárman szültünk egyszerre apásan, ketten természetesen a nagy szülõszobában.Amikor én szültem, hárman-négyen voltunk, de a szülésznõk azt mondták, hogyelõfordult, hogy egyszerre 9 no szült illetve vajúdott. Ilyenkor iszonyatoszsúfoltság lehet, különösen, ha még néhány hozzátartozó is van. Szóval aszülészeti részleg kialakítása korántsem volt elsõ osztályú, de a magacélszerûtlenségével is sokkal emberibb volt, mint a Nyírõ Gyulában. Velembarátságosak voltak a szülésznõk és a doktornõ is, az érzelmi támogatást pedig,ami szerintem borzasztóan fontos, megkaptam a férjemtõl. Most is megkérdezésemnélkül végezték el rajtam ugyanazokat a (feltételezem, hogy az orvos és aszülésznõ meggyõzõdése szerint szükséges) rutin mûveleteket, mégsem éreztemtárgynak magam. Ez talán nagyon apró emberi gesztusokon múlt. Elviccelõdtünkazon, hogy a férjemrõl elfelejtkeztünk, nem kapott ruhát, amivel a szülõszobábaléphet, a szülésznõ és a doktornõ is mondott néhány személyes szót, aszülésznõtõl kértem kést, hogy kettévágjam a citromomat. Teljesen jelentéktelendolgok. A második szülés gyorsan ment. Amikor beléptünk avajúdóba, az egyik ágyat a 3 közül éppen egy apa foglalta el, rosszul lettszegény. Kettõkor feltettek a szülõágyra és rám kapcsolták a CTG-t. Egyszerhallottam a rádióban, hogy egy kismama azt nyilatkozta, hogy milyen csodálatosvolt szülés közben hallgatni a gyermeke szívdobogását. Szerintem borzalmas volt.Akadályozott a mozgásban, szörnyen zakatolt és fõként egyetlen pillanatra semengedett ellazulni. Szerencsére 2 óra 55-re meglett a baba. Én biztonságbanéreztem magam, mert velem volt a férjem, aki közvetítette a szülésznõ felé, hogymár tolnom kell vagy hogy már látszik a baba feje és aki azután hívta adoktornõt. Szörnyû lehet kiszolgáltatva és mégis teljesen egyedül szülni. Késõbbbeszélgettünk azzal az anyával, akinek a férje rosszul lett. A férj azt mondta,hogy attól lett rosszul, hogy látta a feleségét szenvedni és teljesentehetetlennek érezte magát. Nem tudom, a férjem mit érzett, de nagyon jó, hogyvelem volt. Voltak idegesítõ, sõt bántó megnyilvánulásai, különösen azelsõszülésemkor. Õ mérte a fájások sûrûségét és mikor már nem volt erõm megszólalni,csak a szememmel jeleztem a kontrakciókat, megkérdezte, fáj. Aztán egyszerészrevettem, hogy ásított. Ez nagyon rosszul esett. Akkor nem figyeltem rá, dekésõbb dühített, hogy néha megismételte a doktornõ utasításait. Nem, nemszültünk mi együtt. Én szültem, egyedül, de õ ott volt és segített. Amikor aszülést megelõzõ nap bementünk a kórházba, behoztak egy nõt, aki 24 hetesenelcsúszott és elfolyt a magzatvize (nemhiába féltem én a csúszós utaktól).Lerakták a szerencsétlent egy székre, mint egy zsákot a nõgyógyászati ambulanciafolyosóján. Mivel éppen váltás volt, sokáig senki tudomást sem vett róla. Ottült szegény egyedül a személyes tragédiájával. Egy másik anyával együtt voltunka szülõszobán. Én már megszültem és figyeltem õt. Látszott, hogy iszonyúanszenved. A szülésznõk, nõvérek az együttérzés legcsekélyebb jele nélküljárkáltak körülötte. Késõbb az állította, hogy órákon át tolófájásai voltak, nemtették föl a szülõágyra, és nem szóltak az orvosának. Miután végre megérkezettaz orvosa, öt perc alatt meglett a baba. Egy másik asszony azt mesélte, hogyhalálfélelme támadt (a harmadik gyereke volt) és az orvosba (nem választottorvos volt) kapaszkodott, hogy ne hagyja magára. Nagyon fontosnak érzem, hogy azúj egészségügyi törvény a nõ jogává teszi, hogy egy általa választott személyvele legyen a szülésnél.

Mindkét szülésemnél éreztem,...
...hogy ahelyett hogy minden erõmmel próbálnám világra segíteni a gyermekemet, asaját testem ellen is küzdeni kell. Például amikor a szülésznõ utasított, hogyne toljak, miközben hatalmas erõ kényszerít arra, hogy toljak. Nem tudommegítélni, hogy azért nem volt szabad nyomnom, mert még nem volt ott az orvos,vagy mert még nem tágultam ki eléggé. Ha ez utóbbi az igaz, akkor bizony atermészet elég célszerûtlen ezen a területen és nem tudom, hogyan szült annakidején az õsasszony vagy hogyan hozzák világra kicsinyeiket az állatok, hiszenezt a elemi erõvel feltörõ ingert csak tudatosan lehet elfojtani. Nagyon zavaróvolt, ahogy már említettem, sõt természetellenes a szíjjal leszorított hasam aCTG vizsgálathoz. És bár a szégyent tudatosan elutasítottam, de a belénkplántált gátlások miatt mégis szégyennel töltött el, hogy hangok törtek felbelõlem. (Az elsõ szülésemkor "rendesen viselkedtem", hang nélkül szültem.) Amásodik alkalommal, talán az emberibb környezet miatt, és fõként, mert agyermekvárás örömével mentem a kórházba és nem engedtem, hogy a kulturálisgátlások teljesen elnyomják a testem ösztönös jelzésit, szóval hangok szakadtakki belõlem. Ez nem kiabálás volt és nem is a fájdalomtól, hiszen akkor már neméreztem fájdalmat. Nem tudom, hogy hangzott kívülrõl, hisztizésnek vagyfájdalmas kiabálásnak. A doktornõ rám szólt, nem durván, inkább kedvesen, hogyhang nélkül. Én meg engedelmesen megpróbáltam elfojtani ezeket az ösztönösenfeltörni akaró hangokat. Nem tudom, hogy mennyire sikerült. Késõbb az egyik anyaiszonyatosan üvöltött, jól hallottuk, pedig a kórterem elég messze volt aszülõszobától. (Szörnyû lehetett ezt hallgatni az apának, aki kint várakozott ahallban, amit csak egy üvegfal választott el a szülõszobától.) Akkor az egyikszobatárs anya megjegyezte, hogy õ egy hang nélkül szült és biztosan én is. Elégintelligensnek tartott ahhoz, hogy uralkodni tudjak magamon. Nem vallottam be,hogy nem teljesen így volt.

A szülést közvetlenül követõ idõszak...
... hasonló volt mindkét kórházban. Én furcsaönkívületi állapotba kerültem, nem nagyon tudom felidézni a gyermekeimszületését követõ néhány percet. A babákat éppen csak egy pillanatra mutattákmeg, aztán elvitték fürdetni, öltöztetni, utána még egy pillanatra megmutattákés csak órákkal késõbb láttam õket viszont. Nagyon sajnálom, hogy így történt ésõszinte irigységgel szoktam olvasni az együtt töltött elsõ órákról szólóbeszámolókat, de nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy valami végzetes kár értevolna a gyermekemet vagy a kapcsolatunkat. Ha ezt elfogadnám, másodosztályúanyává fokoznám le magam. Így vagyok a szoptatással is. Én 4 illetve 7 hónaposkorig szoptattam. Az elsõnél elkövettem azt a hibát, tudatlanságból, hogy amikormár kevés volt a tejem, mesterségesen is elkezdtem táplálni a fiam, ahelyett,hogy sûrûbben szoptattam volna. De a lányomat is csak 7 hónapos koráig tudtamszoptatni, pedig mindig igény szerint szoptattam, éjjel is és fõleg én nagyonszerettem szoptatni. Sok anya ezzel a "teljesítménnyel" is boldog lett volna, ésmivel ez nem sikerült, esetleg rossz anyának érezte magát.

Az teljesen egyértelmû, hogy a kórházban eltöltöttidõ...
...sokkal kellemesebb volt a fehérvári kórházban, minta Nyírõ Gyulában. Pesten volt ugyan rooming-in, de nem kérdezték meg, hogy énhova szeretnék menni. Persze küzdhettem volna azért, hogy költöztessenek át ababás szobába (azt sem tudtam, van-e ott szabad ágy), de akkor igyekeztem minélkevesebb problémát okozni, így maradtam ott, ahova raktak. A babákat 3 óránkénthozták szoptatni reggel 6 és este 9 között. Már az elsõ alkalommal acsecsemõs nõvér szó nélkül letette az ágyamra a fiamat, és elment. Azelsõ dolog, ami afiamon feltûnt, a kisujja volt, pont úgy görbült, mint az apjáé. A nõvér nemkérdezte, kell-e segítség a szoptatáshoz. Kiderült, hogy fekve nem tudtamszoptatni, ülni pedig a gátseb miatt volt borzasztó. A kisfiam a szoptatásokjelentõs részét átaludta. Az az igazság, hogy a fiam tulajdonképpen idegen volt,amikor hazahoztuk. Nem ismertem a jelzéseit, akkor láttam elõször meztelenül,amikor jöttünk haza. Kérdeztem a csecsemõs nõvéreket, mennyit szopik. Nem voltválasz. Kértem, hadd legyek ott egy fürdetésnél. Nem lehet. Nekünk anyáknak nemvolt szabad a szoptatások között a gyermekek közelébe menni. Én mégismegpróbáltam, de alig dugtam be az orrom nem is a babaszobába, hanem a mellettelévõ, nõvérek számára kijelölt helyiségbe, felháborodottan zavartak ki, hogy mégmegfertõzöm a babákat. Ebben a helyiségben egyébként a nõvérek dohányoztak, de adohányfüst, ellentétben az anyjukkal, szerencsére nem árt a piciknek. Ezt azidõszakot megnehezítette aszoptatási nehézségektõl való félelem. Én azzal a tudattal próbáltam szoptatni,hogy az anyai nagymamám sem tudott szoptatni (öt gyermeke volt), édesanyám semszoptatott (négy gyerek), egyik nõvéremnek úgy begyulladt a melle, hogy felkellett vágni, a másik nõvérem egy hónapon keresztül járt a Bakács térre, aholúgy kellett kifejni. Az egyetlen tanács, vagy inkább parancs, amit a kórházban aszoptatással kapcsolatban kaptunk, hogy tessék fejni. És én fejtem,gyakorlatilag megállás nélkül egész nap. Ennek ellenére kõkeménnyé vált amellem, amit végül géppel próbáltak kifejni. Szerencsére az utolsó nap megindulta tejem és itthon kiderült, hogy a kisfiam nagyon ügyesen szopik, akkor, amikorõ akar. Semmi szükség nem volt a hirtelen összevásárolt elektromos és egyébmellszívókra. Általában nem éreztem a csecsemõs nõvérek részérõl semsegítõkészséget, sem együttérzést, sem biztatást, legfeljebb azt, hogyfelsõbbrendû lényként figyelik az ügyetlenkedõ kismamát, hogy milyen anya az,aki még ezt se tudja. Az igazsághoz tartozik, hogy az "anyás" nõvérek közöttvoltak segítõkész nõvérek, de nekem, aki a szülés után 10 perccel már teljesenjól és erõsnek éreztem magam, az õ segítségükre nem nagyon volt szükségem.

Fehérváron fél rooming-in rendszervolt,...
... azaz reggel 6-tól este fél 11, 11-ig velünkvoltak a babák, kivéve a látogatási idõt, ami egy óra volt. Éjszakára elvittékõket, de aki akart, éjszaka is szoptathatott. (Heten voltunk egy kórteremben,mindenki akart.) A babákat mi pelenkáztuk, de nem mi fürdettük, és természetesenmindenki akkor szoptatott, amikor akart. Ha az anya még gyenge volt, nyugodtanszólhatott a nõvéreknek, hogy gondozzák a picit. A nõvérek között volt ilyen is,olyan is. Volt aki úgy fogta meg a kicsiket, mint egy zsákot, akibõl hiányzottminden kedvesség az anyával és minden gyengédség a babával szemben. Egyszerkértem az egyik nõvértõl egy plusz pelenkát (négyet kaptunk egy napra). Ezt akeretet bizony könnyen túllépi egy újszülött. Nem is nekem válaszolt, csakelmenõben megjegyezte, hogy takarékoskodjunk a pelenkával, és valami olyanmegjegyzést tett, hogy a kismamák szeretik hazalopkodni a pelenkát. De azegészségügyben szerzett legszebb emberi tapasztalatom is ehhez az öt naphozfûzõdik, pontosabban Kati nõvérhez. Kedves arcú, dundi nõvér volt, mindenmûszakját azzal kezdte, hogy bejött, megkérdezte nincs-e valami problémánk,kedvesen próbált segíteni nekünk és szeretettel bánt a gyermekeinkkel. De nemõ volt az egyetlen, volt még néhány nagyon aranyos nõvér, akikhez bármivellehetett fordulni, segítettek a gondozásban, ha kértük, lemérték hogy mennyitszopott a baba, tanácsot adtak, és amit anyaként nagyon fontos volt látni,szeretettel fogták meg a babákat. Az elsõ gyermeknél szerzett tapasztalatokalapján Kati nõvért kértem meg, hogy segítsen fejni. Õ ajánlotta, hogy kérjek az"anyás" nõvértõl oxitocin injekciót. Meg is kaptam, "Na mi van, nem tudnakszoptatni a kismamák" megjegyzés kíséretében. (Egyébként ezen kívül erre anõvérre sem lehetett semmi panaszom.) Az orvos késõbb jóváhagyta ezt, sõt mégelõírt néhány adag injekciót. Feltételezem, hogy nem mindenki helyeselnészakmailag ezt a megoldást, nekem segített és sikerült négy hónapig kizárólaganyatejjel táplálni a kislányomat, még teát sem kapott, pedig két és fél hónaposkorában egy hétre kórházba került. A nõvérek szinte cinkosaim voltak abban, hogyidõben hazavihessem a lányom (tartani lehetett attól, hogy besárgul) és õszinteörömmel újságolták, hogy egy nap alatt milyen sokat gyarapodott. Énalapvetõenemberinek és segítõnek éreztem a környezetet. Voltak persze kellemetlen vagybántó megnyilvánulások is, de nem ezek voltak a jellemzõek vagy én olyanlelkiállapotban voltam, hogy nem ezeket éreztem annak. Akadtak szinte komikusesetek is. Például az a segédápolónõ vagy takarítónõ, aki nagyon sértõdött képetvágott és gúnyos megjegyzést tett, amiért én éppen pelenkáztam, amikorõ bejötta pelenkázót fertõtleníteni. De hát az a neveletlen kölyök pont akkor kakilt. Agyermekorvos nem nagyon tetszett. Minden kérdést úgy tekintett, mint ami az oszaktudását vonja kétségbe. Rajta éreztem az a szemléletet, hogy a"beteg" arravaló, hogy az utasításokat végrehajtsa, a többi nem rá tartozik. Amikorhazamentünk, teljes volt a lányom és köztem az összhang. Nagyon nyugodt kisbabavolt, szinte soha nem sírt. Éjszaka is csak diszkréten jelezte, hogy éhes,szopás után aludt tovább.

Leírom, bár nem ide tartozik,...
...a legszörnyûbb élményemet, mert nagyon jellemzõ arra, mennyire tartjatiszteletben vagy tartja fontosnak egy kórház, egy fõorvos a korai anya-gyerekkapcsolatot. A kislányom 2 és fél hónaposan asztmás lefolyású hörghuruttalkórházba került. Jártam be hozzá szoptatni, a szoptatások közötti idõt általábanegy padon töltöttem. Egyszer a kislányom nem tudott azonnal szopni, köhögött,tele volt az orra, nyugtatgattam, dajkáltam, míg végül elkezdett enni. Valóigaz, hogy körülbelül 40 perce ott voltam, a nõvér szó szerint leszakította aszopó gyereket a mellemrõl, azzal, hogy 20 percig tart a szoptatás.

Én nem vettem részt szülésre felkészítõtanfolyamon....
... Olyan napra esett, amikor nem tudtamelmenni és anyák elbeszéléseibõl sincs tapasztalatom errõl. Ezek a tanfolyamokbiztosan nagyon hasznosak lehetnek és sok nõnek segítenek, de nekem, akinek voltnegatív tapasztalatom például a relaxálás megtanulhatóságáról, maga a kifejezés(szülésre felkészítõ tanfolyam) és a szakkönyvek azt sugallták, hogy a szülésmegtanulható és szüléskor a nõ tulajdonképpen vizsgázik. A legáltalánosabb nézetmellett, azaz hogy a szülés nagy szenvedéssel járó folyamat, megjelentek olyanszülés leírások, amelyekben a szülés csodálatos élmény, amelyben még a fájdalomis szép és a szülésélmény milyensége valahogy az anyaság fokmérõje is. Az énszülésem nem ilyen volt és ez csalódást okozott.

Bármennyire fontosak is...
... azobjektív körülmények, a szülés élményét jelentõs részben magunk alakítjuk.Nálunk a családban soha nem beszéltünk arról, hogy mit érzett anyám, miközbenvajúdott velünk, voltak-e kételyei, megingásai a nehéz órák alatt, boldog volt-evagy csalódott, amikor elõször a kezébe vett bennünket, felszabadult volt azelsõ perctõl vagy szorongott. És soha nem beszéltem errõl a nõvéreimmel sem. Aszülésrõl egyetlen módon esett szó: a mi születésünk története és a nõvéreimszülésének története is tanmese volt arról, hogy egy intelligens nõfegyelmezetten viselkedik szülés közben, a fájdalmat, mint a szülés természetesvelejáróját elfogadja és hang nélkül tûri. Idõsebb nõvérem születésérõl azttudtuk, hogy anyám 48 órán keresztül vajúdott egyetlen szó nélkül. Az orvos márfogót akart alkalmazni, de anyám ezt nem engedte, végül kinyomták belõle agyereket. A saját születésemrõl azt tudom, hogy harmadik gyerekként viszonylagkönnyen születtem. Anyám körül minden no jajgatott, csak õ nem, és már majdnemkint voltam, amikor tudomást vettek róla. Meg is kérdezte az orvos vagy aszülésznõ, hogy maga miért nem jajgatott. A nõvérem csak összeszorította afogát, de meg se nyikkant, amikor az orvos kiszakította belõle a leválni nemakaró méhlepényt. A másik nõvérem még a szülésznõnek is megjegyezte, hogy azértnem kellene úgy ordítani, ahogy néhány szülõnõ teszi. (Erre az volt a válasz,hogy nincs mindenkinek olyan könnyû szülése, mint neki.) Amikor a nõvérem könnyûszülést kívánt, anyám felháborodottan tiltakozott, hogy ne könnyû, hanemnormális legyen a szülés.

Anyám soha...
... egyetlen szóval nemkérdezett a szüléseimrõl. Tudom, hogy izgult értem. Elhiszem, hogy le se hunytaa szemét Sára születésének éjszakáján. Amikor a férjem elmondta neki, hogylátogatáskor 20 perc után visszamentem a kórterembe, mert gyengének éreztemmagam, kétségbeesetten berohant a kórházba, hogy biztosan valami nagy baj van.De soha nem érezte szükségét, hogy beszéljen a saját belsõ élményeirõl, hogymint legilletékesebb, anya a lányának átadja az õsi asszonyi tudást, segítséget,biztatást adjon. Nem szerettem volna, ha ott van a szülésemkor. A nõvéreim sekérdezték, hogy zajlott a szülés. És én se õket. Igaz, akkoriban nekem ezfájdalmas téma volt, mert mi csak küzdöttünk azért, hogy gyerekünk legyen. Hakésõbb beszélgettünk, részletkérdések kerültek szóba. Ugyanazon a szülõágyonszültünk; ki volt az az orvos, akitõl mindenki rettegett; õ kapott infúziót, énnem és ehhez hasonlók.

Ha újszülöttnézõbe mentünk...
...vagy minket látogattak meg a szülésrõl alig esett szó, sõt az anyáról is alig. Ababáról olyan sok praktikus dolgot meg lehet beszélni: mennyit eszik, mennyitkakil, mikor alszik, mikor sír. A nõk persze általában szeretnek beszélni aszülésükrõl, de ha a szülés szóba kerül, leginkább a szülés tényszerûlefolyásáról, a kórházi körülményekrõl, és fõként a borzalmakról van szó. Azérzelmekrõl, belsõ élményekrõl nagyon nehéz beszélni. Azt hiszem, sok nõbenreked bent kimondatlanul a szülés élménye.

Én a férjemmel beszéltem...
... ezekrõl az élményekrõl, a csalódásról, ami az elsõ szülés után elfogott, aszégyenrõl, amire ugyan tudtam, hogy nincs okom, de mégis éreztem. A védõnõ,akivel jól el lehetett beszélgetni a szülés elõtti érzésekrõl, a szülés utánszakemberré vált, aki a gyermekgondozásban adott tanácsokat. Egyáltalán nemvalamifajta féltékenység munkált bennem, hogy a szülésig az anya van aközéppontban, szülés után ezt a helyet egyértelmûen a gyerek foglalja el. Az nemjó megoldás, hogy aki nagyon szeretné kiönteni a lelkét, hát menjenpszichológushoz. Szeretném, ha egyszer a lányomat érdekelné, hogyan születettõ és a bátyja, mit éreztem akkor és számomra az anyaság egyik csúcsa lenne, ha énlehetnék az õ dúlája.

Incze Gabriella