Nagyjából tíz éve, még bőven Zalán születése előtt történt, hogy beleszerettem Finduszba, a zöld csíkos nadrágos macskába. 

Zalán nagyjából 3-4 éves lehetett, amikor mosolyogva figyeltük a futását: kicsit kacsázott, kicsit rendezetlen volt, de persze szülői szemmel nagyon aranyos. Gondoltuk, hogy erre megoldást kell találni, de még nem tudtuk, mi lehet az.

Ez az iromány az immunerősítésről szól(na.) No de mit írjon az anyuka, akinek ez olyannyira nem jött össze, hogy a gyermeke az iskola első hetének végére benáthásodott, néhány nappal  később pedig e sorok írója is követte példáját? 

Gyerekkoromban nagyon szerencsésnek számítottam, lévén, hogy a nagynéném fogorvos volt, így nem kellett félnem az iskolai fogászati vizsgálatokon. (Ettől függetlenül paráztam, gondolom szolidaritásból.) 

Barátnőm ma reggel mesélt arról, hogy állnak az ovis beszoktatással: túl az első héten, még mindig óriási sírások vannak reggel és este... Ezután szaladt is, hogy minél hamarabb elindítsa a napot, és eljussanak a „kis polip lefejtéséig”. 

Büdösbogár-effektus. Valami ilyesmit produkált Zalán, amikor néhány héttel ezelőtt felpróbálta a vadonatúj iskolatáskáját, persze dugig pakolva a tanszerekkel, és hanyatt vágódott a nappaliban, keze-lába meg kalimpált az ég felé. 

Igazán szerencsésnek mondhatom magam, mert amikor ezeket a sorokat írom, épp egy smaragdzöld alpesi tavat látok, a háttérben a fenyvestől sötétlő hegyorommal. A nagy hőséget megelégelve ugyanis a zsúfolt tengerpart helyett inkább a hegyek felé vettük az irányt. Csomagolás szempontjából pedig végül is mindegy, hogy túrabakancsot pakolunk-e be, vagy strandcuccot. 

Éljen a változatosság! Most például azért, mert nem a hallgatóimat, hanem az olvasókat köszönthetem.