Nincs bevett szilveszteri szokásunk, minden évben kicsit máshogy telik. Az első, nagyon kisbabás időszakban is változatosan búcsúztattuk az óévet. Hol itthon, hármasban, hol egy osztrák panzióban ünnepeltünk, aztán szép lassan eljött a nagyszülős szilveszter ideje, mármint Zalánnak, mi meg mentünk bulizni. Aztán pár éve egy hirtelen ötlettől vezérelve, a barátnőméknél kötöttünk ki, akiknek két, Zalánnál kicsit idősebb gyerekük van. Amíg a lurkók elszórakoztatták egymást és önmagában már azt is mulatságosnak találták, hogy sokáig fent lehetnek, addig mi, szülők is roppant jól éreztük magunkat. Nem kell persze óriás bulira, hajnalig tartó táncra gondolni, inkább egy laza, nevetős estére, amikor volt végre időnk jót beszélgetni.

Két éve kifejezetten nem vágytam buliba, így pont kapóra jött, hogy Amerikában élő unokatestvérem hazalátogatott a kisfiával, Bennel, velük ráadásul általában csak nyáron találkozunk. Unokatestvérem szívesen ment volna társaságba, mi pedig felajánlottuk, hogy elterelgetjük a két srácot Szilveszterkor. Egy nagy közös sétával kezdtük késő délután a belvárosban. Zalán látva a rengeteg vidám, trombitáló, maszkos-parókás embert, hatalmasra nyílt, csillogó szemmel fordult hozzám: „Anya, én nem is tudtam, hogy ez a Szilveszter!”. Ezek után itthon folytattuk a murit, amelynek része volt az is, hogy ügyeskezű sógornőm kalózarcot pingált rájuk. Ez olyannyira bejött nekik, hogy másnap reggel újból meg kellett csinálni és végül Ben így is ment haza. Egyébként ezen az éjjelen vésődött a tudatomba örökre a „superhungry” kifejezés, amit Ben használt. Már fektettük le őket, amikor közölte, hogy ő bizony szuperéhes. Zalán étvágyából és abból kiindulva, hogy nemrég ettek, azt hittem hülyéskedik, és jóéjtpuszit nyomtam a buksijára. Kicsivel később a férjem ment be hozzájuk és szegény kiskölyök elpanaszolta, hogy ő szuperéhes, én meg nem adtam neki enni. Tisztára, mint egy gonosz mostoha… Alig hittem a szememnek, amikor éjjel 2-kor betolt néhány szál virslit, jó sok kenyérrel és leöblítette valami üdítővel. Talán Ben sem haragszik meg, ha az ő kifejezését felhasználva írom le a tapasztalatomat:  szupercukik voltak és nekem nagy élmény volt látni az örömüket. Ráadásul még a macskajaj sem keserítette meg az újév első napját.

Most Szilveszterkor aztán visszakanyarodtunk a pár évvel ezelőtti társasághoz: megint a barátnőmék láttak minket vendégül. Tudatosan készültünk erre mindannyian, az év közbeni és év végi hajrától kitikkadva nem vágytunk sem kisebb, sem nagyobb buliba. Ahogy pedig az elmúlt években többször megállapítottam, Zalán is akkor érzi igazán jól magát, ha neki is van társasága. Egy idő után rettentő unalmasak vagyunk, mi felnőttek.  A három fiú jól szórakozott a karácsonyra kapott távirányítós játékokkal, még arra sem kellett bíztatni őket, hogy menjenek kicsit ki a levegőre. Szerencsére a szomszédok jóvoltából bőven volt tüzijáték parádé, nekünk elég volt pár tekercs szerpentint, vicces parókákat és trombitákat beszerezni. Megint előkerült az arcfestő készlet is, ezúttal viszont egymást mázolták. Éjfél után pedig társasozással folytatódott a móka és együtt nyomták kicsik-nagyok.  A végén persze a gyerekeket alig lehetett lelőni, én már csak fél szemmel pislogtam a világba, amikor ők még javában folytatták volna a skalpgyűjtést az egyik játékkal.

Nekem valahogy így néz ki egy nem erőltetett, nem megjátszós szilveszteri buli, ahol már apróságokkal is lehet örömet szerezni és kapni. Kérdés, persze, hogy meddig tart az idilli állapot, és mikortól leszünk mi nemkívánatosak az ünnepléshez…