Az ovis beszoktatás margójára

Barátnőm ma reggel mesélt arról, hogy állnak az ovis beszoktatással: túl az első héten, még mindig óriási sírások vannak reggel és este... Ezután szaladt is, hogy minél hamarabb elindítsa a napot, és eljussanak a „kis polip lefejtéséig”. 

Lehet, hogy furcsa, de az én fiam nem változott 8 karú polippá a beszoktatásnál. Igaz, hogy mi nagyon korán kezdtünk közösségbe járni, Zalán talán másfél éves volt, amikor heti 3 napot már bölcsödében töltött. Utólag visszanézve a kezdeti időszak nem volt vészes, bár nekem előtte nagyon rosszul hangzott…

Az első nap csak ültem a játszószobában, figyeltem a gyerekeket, a dadusokat - mit, hogyan csinálnak. A második nap kezdtem tevékenyen részt venni a munkájukban, mert hülyén éreztem magam, hogy csak ülök, miközben ők húsz gyerekkel foglalkoznak. Fogtam a nagy dömpert és elkezdtem benne tologatni a lurkókat, akik persze nagyon élvezték. Nem sokkal később Ica néni szólt, nem biztos, hogy Zalánnak ez jól esik, féltékeny lehet… Maradt tehát a pakolás, segítség a terítéseknél, asztal-leszedésnél. Végül eltelt az első hét, és a másodikat is átvészeltem: ekkor már hátul, egy külön szobában ücsörögtem, olvastam, miközben sejtettem, hogy Zalánnak egyáltalán semmi baja. A feketeleves úgy egy év múlva következett. Azóta sem tudom, mi váltotta ki, valószínűleg én bizonytalanodtam el, lettem tele lelkiismeret-furdalással, mindenesetre reggelente én is bőgve hagytam el a bölcsit, az udvaron pedig a fiam sírt utánam. Hiába tudtam, hogy a műsor csak addig tart, amíg látótávolságon belül vagyok és amíg érzékeli, hogy hatni tud rám – így is majd’ megszakadt a szívem. Végül ez a keserves időszak is pont annyi ideig tartott, mint egy beszoktatás, két hét alatt valahogy lecsillapodtak a kedélyek. Amennyire emlékszem, az segített, hogy én megnyugodtam, és így már Zalánnal is könnyebb volt elfogadtatni, hogy ez a dolgok rendje.

(képünk illusztráció)

Később, már az oviban, az egyik csoporttárs édesanyját egyenesen csodáltam: egy ragaszkodó, érzékeny kislány anyukájaként neki bizony nem két hétig tartott a beszoktatás. Minden egyes hosszabb szünet, betegség után kezdték elölről az egészet. Sokszor nem vártam ki a reggeli búcsúzkodásuk végét, de tudom, hogy az anyuka soha nem veszítette el a türelmét.

Visszatérve a mi két, sírós hetünkre: én örülök neki. Mert ez megmutatta, hogy minden rendben a fiam érzelmi fejlődésében. Ha nem is pont akkor és úgy, de kiderült, hogy ugyanúgy működik, mint a többi gyerek, és én sem maradtam ki abból az élményből, milyen „polipmamának” lenni. Még pár év és ezt is visszasírom, amikor a gyerek az „anyunevicceljmárnegyeremellettem” mondattal pattint majd le maga mellől…

Vágó Piros , 2015. szeptember 09.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?