Igaz történet! Ezért ne add fel, ha babát szeretnél!

A várandósság a világ legcsodálatosabb dolga, ami gyakran tartogat meglepetéseket. Olykor nehéz pillanatokat is: például nekem sem volt könnyű, amikor Zalánt vártam. A végére azonban szerencsére minden jól alakult és ma már egy gyönyörű hét éves kisfiú édesanyja vagyok. Amikor viszont még alig volt pár hete a hasamban, jól ránk ijesztett. Bevérzett a magzat, ami lehet akár annak is a jele, hogy épp le akar válni a méh faláról. Úgyhogy majd’ egy hónapnyi szigorú fekvés következett. A rádióban a főnökeim és a kollégáim egy szép emlékű reggeli műsorban nagyon megértőek voltak, fekhettem kedvemre.

Akinek volt már "muszáj-pihenője", tudja, hogy ez egyáltalán nem olyan mókás, mint amilyennek hangzik. Nekem nagyon szigorúan azt mondta az orvos, hogy csak a mosdóba mehetek ki. Slussz. (Ezt én annyiban fejeltem meg, hogy enni-inni is kijártam - csak hogy legyen miért kimenni.) Szerencsémre mindez télen történt és nem fájdították a szívem a langyos tavaszi szellők, madárcsipogással fűszerezve. (Bezzeg anyukám velem a hasában nem pár hetet töltött fekve, neki több mint 2 hónap jutott, ráadásul kórházban, nyár elején - szóval igazán nem szólhattam egy szót sem.) Nem először kerültem hasonló helyzetbe. Több évvel Zalán születése előtt estem először teherbe, mire azonban elfogadtam a változást, a „másállapotot”, addigra véget is ért. Valahol az első trimeszter vége felé jártunk már, amikor spontán elment a baba. Nyilván ezután több hónapnyi szünet jött, mielőtt újra próbálkozhattunk volna. Addigra az is kiderült, hogy a megtapadáshoz szükséges hormonból nem termelek eleget, pótoljuk tehát mesterségesen.  A türelmi idő leteltével újból sikerült teherbe esnem. Az ember ilyenkor majd kiugrik a bőréből, hogy elmondja a hírt a családnak, de mi igyekeztünk kivárni a 12. hetet. Végül nem bírtuk és a 10. héten megosztottuk az örömhírt. Nem kellett volna sietni, mert ez a magzat is elment. Újabb 6 hónap szünetet írtak elő. Itt viszont csaltam kicsit: nem vártam, csak hármat, mert tudtam, hogy a hormonszintem egész jó, és éreztem, hogy sikerülni fog. Igazam lett. Zalán megfogant, és már csak pár hét fekvést kellett beiktatni, hogy aztán egy zökkenőmentes terhességem legyen. Tényleg szerencsém volt, mert nem kínoztak rosszullétek, sem evési rohamok. (Na jó, bevallom, utóbbi egyszer igen. A rádióból tűztünk el a Lehel piacra, lángost venni, mert a kismama azt óhajtott napindítónak. Mondtam én, hogy megértőek voltak a kollégák…) Egy gyengébb terhességi cukorbetegség sem tudta elvenni a kedvem a babavárástól és végül is egészen az utolsó napig rohangáltam, ügyet intéztem és készültem.

Mindezt nem ijesztgetésből írtam le ilyen részletesen. Miután elmeséltem a sztorim a baráti körben, kiderült, hogy ezek egész gyakran előfordulnak. Csak valahogy a nők a saját kudarcukként élik meg és nem beszélnek róla. Pedig nekem sokat segített volna azokban a hetekben, hónapokban, ha tudom, hogy nem vagyok egyedül a problémámmal.  Tudom, hogy sok nő ennél komolyabb traumán és orvosi kezelések garmadán esik át. De talán az én sikerem is adhat erőt nekik, Nektek a folytatáshoz. 

Vágó Piros , 2015. november 09.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?