A gyerek üvölt, de csak nem jutok be vele a pelenkázó helyiségbe – mindennapos történet

Kora este, 5 óra körül gurulunk be az autópályán levő benzinkútra. A kicsi totál fáradt, már majdnem elaludt a kocsiban, - aminek nyilván örültünk volna így a kétórás út elején-, de a természet úgy dobta, hogy előtte még telerakta a pelust, így muszáj félreállni és tisztába tenni. Pechemre azt az opciót választom, hogy az igencsak megpakolt kocsiban most nem kezdem el átpelenkázni szegényt, hanem inkább bemegyek vele az első benzinkút mosdójába, ahol van külön kijelölt pelenkázóhelyiség. 

A mosdó előtt kígyózó sor, naná, hogy most érkezett egy turistákkal teli busz, így nyilván mindenki rohan pisilni. De hát nem gond, – gondolom magamban – mi úgyis csak a pelenkázóba megyünk, nekem nem kell elmennem.

Mire átérek a kicsivel a fotocellás ajtón, már látom mi a helyzet: a pelenkázó egyben van a mozgáskorlátozott wc-vel. Oké, nem para, biztos van valaki benn, kijön és már mehetünk is.

Már vagy 10 perce ott állok, eközben vadidegen nénik akarják letapogatni a gyerekem kezét, mondván, hogy „milyen kis cukorfalat”, meg „szép kis pofikája van”.

Elhúzom tőlük, egyrészt mert utálom, hogy kérdés nélkül megfogják a gyereket, másrészt pedig épp elég nyűgös így is, nem kell, hogy még megijedjen valamelyikőjüktől. Persze ez utóbbit már nem tudom megakadályozni, így a fiam elkezd sírni, potyognak a krokodilkönnyek, én nyugtatom és már nagyon várom, nyíljon az az ajtó, hogy haladhassunk és szépen visszaüljünk a kocsiba, aztán elinduljunk végre hazafelé.

Még két perc és végre nyílik is: kijön egy 40-es éveiben járó hölgy-, aki korántsem mozgáskorlátozott, magassarkúban feszít és megkönnyebbülten távozik. Nézek rá kérdően, de nem veszi észre. Elindulok az ajtó felé az üvöltő gyerekkel, amikor is egy huszonéves lány szintén célzottan oda tart, miközben előtte látta, hogy a picivel várakozok. Már majdnem bemegy, de rászólok:

„Ne haragudj, ugye nem gondolod komolyan, hogy bemész előttünk?”

 

„De nagyon kell már!” – vágja rá, rám pedig az ajtót.

Amikor újabb 5 perc után kijön csak annyit tudok neki mondani, hogy köszönöm a kedvességét és a gyerekemnek is nagyon kell, bár ő még nem tudja sem visszatartani, sem elmondani, mennyire rohadtul unja a sorbaállást. Erre persze motyog valamit, ami úgy hangzik, mint egy bocsánatkérés, de nem néz a szemembe. Bemegyünk, minden ragad, csupa mocsok. Már meg sem lepődöm. Megérte? Cseppet sem. Legközelebb inkább a kocsiban teszem tisztába, még ha kényelmetlen is.

B.F. , 2019. április 21.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?