A lelkem romokban, de a gyerek biztonságban van
Az apja egy félreeső vidéki kis falucska egyik erdőszéli házában lakik hatalmas kerttel, én meg jelenleg egy ugyan tágas, komfortos, de erkéllyel sem rendelkező panellakásban.
Amikor felfogtam, hogy súlyosabb járványhelyzet közeleg, és hogy ennek a helyzetnek sokkal nagyobb veszélye lesz az emberek reakciója, mint maga a betegség, meg kellett fontolnom, hogy hol legyen a kisfiam. Vehemensen váltakoztak bennem az állásfoglalások, hogy mi a prioritás, és mi lehet káros egy 3 éves kisfiú akár fizikai, akár lelki állapotára, figyelembe véve, hogy még csak ősz óta alakult ki a válás utáni új életrendünk, és sokat küzdöttem azért, hogy nálam legyen az állandó lakhelye.
Természetesen elmentem bevásárolni főzéshez, sütéshez valókat, és vettem joghurtot, gyümölcsöt, túró rudit, friss kenyér sütéséhez való alapanyagokat. Napirendet terveztem, hogyan fognak kinézni a lakásban töltendő napjaink, heteink. A korábban már alkalmazott benti mozgásos játékokat és foglalkoztatási lehetőségeket elkezdtem összeírni. Többször felhívtam a nővéremet, és gyártottuk az önigazolásokat arra, hogy miért kellene a fiamnak mindenképpen velem maradnia a vészhelyzet idején.
Majd egy nap (végtelenbe nyúló vívódások és álmatlan éjszakák után) felhívtam az apját és megkérdeztem, hogy képesek-e a párjával ellátni a kicsit, vigyázni rá, és szórakoztatni, ha kell hetekig is.
Egy csendes, eldugott, hatalmas kertesház az erdő szélén kontra a pániktól hangos, verekedő hajléktalanokkal teli budapesti utcák hangulata és egy zárt lakás lehetőségei... Talán nincs is kérdés, csak fájdalmas, szívszaggató helyes döntés, mert a szülőnek talán ez a legfontosabb dolga. Túllátni a saját érzéseitől színezett világon, és észrevenni egy másik lény saját kis nyiladozó világát, mert neki van egy sajátja. Az nem az enyém, és ő sem az enyém. Minden nap meg kell küzdenem azért, hogy jogom legyen hozzá.
Ha azt szeretném, hogy a fiamnak legyen esélye a lehetőségekhez mérten normális kapcsolatot kiépítenie az apjával - hamár nekünk, a szüleinek ez nem ment -, akkor nem maradhattunk a két hetente hétvégékben. Egy háromévessel ezt nem tehetem meg.
A válás mindent megváltoztat. Lehet, hogy sokan hiszik azt, hogy letudjuk, a gyerek nálam lesz és ennyi, de azért ez nem ilyen egyszerű. A gyerek élete, és a miénk is teljesen átalakul.
A válás után kialakult helyzet embertpróbáló. Kéthetente egy hétig nem anyának lenni kegyetlen érzés. Annyira azért nem vagyunk jóban az apjával, hogy naponta telefonálgassunk, sőt... Kéthetente 7 nap csend. Elpakolom a játékokat a helyükre, kimosok minden ruhát, takarót, cumisüveget. Katonás sorban állva várják, hogy a kisgazdájuk visszatérjen.
A legnehezebb az, hogy feleslegesnek érzem magam. Azokon a heteken úgy érzem, nem vagyok jó anya. Mások nevelik, mások etetik, mások óvják a fiamat, és én csak annyira lehetek anya, hogy a gyerek érdekében ezt megengedem. Próbálom lefoglalni magamat munkával, tanulással és szerencsés vagyok, mert az élettársam minden nap szeretve átölel, de mégis naponta meg kell válaszoljam magamnak a kérdést:
helyesen cselekszem-e?
A gyerekek ügyesebbek, mint mi, jobban bírják, alkalmazkodnak. Szerencsére kevesebbet látnak még a dolgok mögöttes hátteréből. Az én fiam is jól viseli a kétlakiságot, sőt, amikor változtatni próbáltunk, ragaszkodott az apás idejéhez. Joga van hozzá, és érthető.
Isten talán újabb próba elé helyezett a vírushelyzettel. Eljött az idő, és összepakolt kis sporttáskával, a frissen sütött kenyérkével az uzsis dobozban, "Tatikával" (az alvós plüs macival) és egy hatalmas mosollyal az arcán elengedtem. Én zokogtam, ő átölelt, és mosolyogva mondta, hogy
" nyugi, anya, visszajövök!"
Reggelente videótelefonon beszélünk pár percet. Egy ilyen kicsi gyereknél még ez is nagy dolog, hogy egy értelmes párbeszédet tud lefolytatni velünk. Elmeséli, hogy mit játszik, eszik, süt-e ott a nap. Hálás vagyok, hogy ilyen fejlett már, és ezért ezt a helyzetet most általa is könnyebb átvészelni. Ha hónapokig tart a krízishelyzet, biztos, hogy felváltva fogunk majd vigyázni rá, feltéve, ha Budapesten jobb lesz a helyzet, és ha nem korlátozzák az autóval vidékre járást.
Addig ezek az online találkozások tartják bennem a lelket.
PK, 2020. március 22.
