A megengedő, a gyermekek igényeit központba helyező nevelés nem mindig egyszerű, de biztosak lehetünk benne, hogy megéri

Azt gondolom, hogy minden szülő szembesült már azzal, hogy a szemére vetették, bizony, elrontotta a gyermekét így, vagy úgy. Akár szemtől szemben éltük meg ezt, akár a médiából, valamilyen passzív-agresszív formában, akár kismamák között, mindig úgy érezhettük, mintha a föld alá süllyednénk, miközben szúrós tekintetek meredtek ránk mindenki felől. 

A megengedő, a gyermekek igényeit központba helyező nevelés nem mindig egyszerű, de biztosak lehetünk benne, hogy megéri

Igaz ez még akkor is, ha nem egyedül megyünk keresztül ezen a szülői mivoltunkban megszégyenítő szituáción. És ami nem azt jelenti, hogy az érzés, amit ilyenkor átélünk, nem borzasztóan irritáló is, mert az. Nagyon nehéz szülőnek lenni, amikor mindent, amit csinálsz, kritika ér. Különösen akkor, ha ez leginkább a gyermeked alapvető ellátását és az általad nyújtott szerető gondoskodást érinti.

Én arról az ítélkezésről beszélek, amikor azt teszik szóvá, hogy gyermekedet nem kéne túlzottan magadhoz ölelni, amikor altatni szeretnéd. „Mert tudod, az a baj ezzel, hogy túl ragaszkodó lesz az édesanyjához vagy az apukájához.” Hangzik a kioktatás. Vagy az, hogy:

„Megmondtuk, ne a baba kérésére szoptass, hanem három óránként, mert teljesen elrontod ezzel.” 

Vagy ha egy éjszaka alatt már ötödször kelünk fel a kicsihez, hogy álomba ringassuk, bizony, „az is mind rossz szokást alakít ki benne” – hangzik az okoskodás.

A megengedő, a gyermekek igényeit központba helyező nevelés nem mindig egyszerű, de biztosak lehetünk benne, hogy megéri

Még ha ez a fajta nevelés a szeretetünkből gyökerezik is és arra sarkall, hogy tegyünk meg gyermekünkért mindent, ami erőnkből telik, ennek követői akkor sem győzhetnek a klasszikus társadalmi normákkal és elvárásokkal szemben.

De mi lenne, ha csak egy kicsit is, de elmozdulnánk a megszokottól és egy felnőtt szemszögből néznénk és értenénk meg a dolgokat?

Amikor a felnőttek szomorúak és még néhány csepp könnyet is ejtenek, ilyenkor nagyon jó esik egy lágy érintés vagy egy ölelés a szeretett személytől. Azokon az éjszakákon, amikor álmatlanul forgolódunk, jó érzéssel tölt el a társunk közelsége, a tudat, hogy nem vagyunk egyedül. Vagy ha fájdalomra ébredünk és a láz padlóra küld minket, megnyugtató érzés, hogy van velünk valaki és gondoskodik rólunk, amíg jobban nem leszünk.

Ezek közül egyik viselkedést sem ítéljük el, mert felnőttől származnak. Miért vagyunk akkor ennyire kíméletlenek a gyerekekkel – az újszülöttekkel és a csecsemőkkel?

A megengedő, a gyermekek igényeit központba helyező nevelés nem mindig egyszerű, de biztosak lehetünk benne, hogy megéri

Nem hiszem, hogy ezek után el kellene ismételnem, de az egyetlen mód, ahogyan egy kisbaba kommunikálni tud, az a nyöszörgés és a sírás. Általában sejtjük, hogy mit szeretnének, és igen, a szüleik 99 százalékban jól is mérik fel, mire van szükségük a kicsiknek, de természetesen bolond lenne bárki is azt állítani, hogy mindentudó.

Ezt már olvastad? Ne dobd el a gyerek tejfogát, mert adott esetben megmentheti akár az életét is!

Azokban a pillanatokban, amikor bizonytalanság lesz úrrá rajtunk, és a szívünk majd megszakad gyermekünkért, tegyük az egyetlen dolgot, amit tehetünk: öleljük meg őket.

Zárjuk őket karjainkba, amíg nem enyhül hasfájásuk, szorítsuk őket még jobban magunkhoz, amikor a kibújni készülő fogacska fáj, és ringassuk őket álomba fáradt, táskás szemekkel tízszer is egy éjszaka, ha arra van szükségük.

Ezek egyike sem rossz cselekedet, sőt, ezeket minden szülőnek meg kéne tennie – mert a gyermekeknek ezekre van szükségük ahhoz, hogy kialakuljon egy egészséges, tartós, szeretetteljes kötődés a szüleikkel. A kicsik szükséglete szülei iránti nem ismer határokat (mondta egy édesanya, aki minden egyes órában fent van ötéves kisfiával). Sosem hagyjuk magukra kicsi gyerekeinket, amikor szükségük van vállainkra, hogy belekapaszkodhassanak, és bármennyire hihetetlen, de gyorsan elszalad ez az idő.

Ezek közül egyik viselkedést sem ítéljük el, mert felnőttől származnak. Miért vagyunk akkor ennyire kíméletlenek a gyerekekkel – az újszülöttekkel és a csecsemőkkel?

De szabályozhatjuk-e ezt a szükségletet gyermekünk érdekében?

Nincsen semmilyen varázsszám, hogy melyik az az életkor, amikor a gyermekek szüleik iránti szükséglete megszűnne, sem arra, hogy mikor érzik majd a gyerekek azt, hogy már túl nagyok ahhoz, hogy a szüleik számukra túlzó gondoskodását „elviseljék”.

A kisgyerekek még nem képesek irányítani érzelmeiket, de még a felnőttek is időről időre megküzdenek ezzel a problémával.

Hosszú évek munkája megtanítani gyerekeinknek eligazodni ebben a hatalmas és bonyolult világban, amely meglehetősen félelmetes lehet még a legbátrabbaknak is. Szülőként az a feladatunk, hogy segítsük, támogassuk őket ebben az ismeretlenben, nem pedig, hogy azt mondjuk nekik: „Sajnálom, ez most már a te feladatod, hogy megoldd.”

Hogyan tanítjuk meg élni gyerekeket ebben a kemény világban ezzel az elfogadó, megengedő, szeretgető neveléssel, hozzáállással?

Minden kisgyerek egyedi, hozzájuk pedig a legkülönbözőbb édesanyák és édesapák párosulnak. Mi, szülők más és más módon neveljük gyermekeinket, mely sokféleség együttesen alkotja a nagy egészet, azt, hogy generációk nőnek fel egymás után. És tulajdonképpen ez sokféleség adja a világunk szépségét is.

Ezt már olvastad? 3 kedvenc gyerekreggelim, amik mindig, minden helyzetben beválnak

Ezzel együtt nem kellene ennyire nem el- és befogadónak lennünk a világ legértékesebb kis teremtményeivel, a gyerekekkel. Mert társadalmunk nem hagy teret az ő saját érzéseiknek, bizonytalanságaiknak, félelmeiknek és szükségleteiknek.

Én leszek az első, aki elismeri, hogy bizony nem olyan vidám dolog felkelni sokadszor is az éjszaka közepén egy síró kisbaba hangjára. De ahogy nem örömteli ez nekem, ugyanúgy nem mulatságos ez a kicsinek sem. De ugye senki sem szeretné, hogy addig kiabáljanak, amíg a torkuk száraz és véreres nem lesz tőle? Senki sem szereti azt sem, ha nem, esetleg félreértik és ezért magára hagyják. És pedig az újszülöttekre éppúgy igaz.

Ezek közül egyik viselkedést sem ítéljük el, mert felnőttől származnak. Miért vagyunk akkor ennyire kíméletlenek a gyerekekkel – az újszülöttekkel és a csecsemőkkel?

Azt érzem, néha visítanék, hogy: „viccelsz velem???” amikor az egyik ötéves gyerekem az éjszaka közepén addig hisztizik, amíg nem viszek neki még egy italt. Aztán eszembe jut, hogy mennyiszer teszek én is vizet a bögrémbe a nap folyamán, és hogy tulajdonképpen csak milyen kis erőfeszítésembe kerül, hogy még egyszer újra töltsem neki a Frozen2-s kulcsát.

Ezek azok a dolgok, amiket én mind megteszek gyermekeimnek, más szülő ezekre viszont azt mondja, hogy „na, ez azért már túlzás”. De nem bánom, amiért ezt a nevelési utat választottam. Ha másért nem, mert amikor majd visszatekintek életemnek erre a rövid, tünékeny időszakára, amit a gyerekeimmel tölthettem, nem bűntudattal és megbánással szeretnék visszagondolni rá. Hiszem, hogy sosem fogsz úgy tekinteni majd ezekre az évekre, hogy bárcsak kevesebbet lettem volna velük vagy, hogy ne gondoskodtam volna róluk ennyire körültekintően.

Mert ugyan a megengedő, a gyermekek igényeit központba helyező nevelés nem a legegyszerűbb út, amit választhatunk, viszont nem hibázhatunk vele nagyot, mert hosszú távon mindenképp megéri.

 

B.Zs. , 2020. március 16.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?
XMi bántja a gyerek lelkét? - Teakiadó