Az egyszülős családoknak a koronavírus extra félelmet és terhet jelent

Ezen a héten a WHO hivatalosan is bejelentette a koronavírus (COVID-19) járvány tényét világszerte. 

Mint a legtöbb szülő, próbálom megemészteni, mit is jelent ez és aggódom, hogyan hathat szeretteimre. Mint a legtöbb szülő, próbálom a határvonalat meghúzni pánik és felkészültség között – hogy legyen otthon fertőtlenítő, de ne annyi, hogy raktárrá változzon lakásunk.

Legtöbbször, ahogy más szülők is, körültekintéssel nézem a híreket, kivárok, remélve, hogy előbb-utóbb a vírus terjedése mérséklődni fog, és hogy a pusztító előrejelzések sosem válnak valóra.

De én mégsem vagyok olyan, mint a legtöbb szülő. Mert egyedül vagyok, fiatal özvegyként, és ez azt jelenti, hogy minden napom át van itatva gyásszal, özvegységem tudatával és az igazsággal, amit megélek: hogy bármelyikünk élete egyetlen pillanat alatt megváltozhat, hogy néha a dolgok, amik másokkal történnek, tulajdonképpen velünk is ugyanúgy megtörténhetnének, és hogy nincsen garancia arra, hogy „boldogan élünk, amíg meg nem halunk”, akármennyire is szeretnénk.

Épp ingadozom a készültségi állapot és a pánik között, magányosan. Nézem a híreket és olvasom a majdnem állandósult riadókészültségről anélkül, hogy egy társsal megvitathatnám ezzel kapcsolatos érzéseimet, lenne, aki megnyugtatna, hogy túlreagálom ezt az egészet vagy biztosítana, hogy nem számít semmi, minden rendben lesz.

Az egyszülős családoknak a koronavírus extra félelmet és terhet jelent

Ellentétben a szülők többségével, akiknek van társuk, aki segíti, pótolja őket vészhelyzet esetén, én rettegek, hogy mi történik, ha lebetegszem – ki vigyáz majd gyermekeimre, ki szalad el egy liter tejért, ha elfogy, ki intézi a mosást, békít ki őket vita esetén, ki kíséri figyelemmel, minden számla ki van-e fizetve időben. És bár mindent átgondolva ez egyelőre csak egy feltételezett aggodalom, de még akkor is, ha a háztartásunkban nem lesz senki se beteg, hogyan ne őrüljön abba bele az ember, hogy egyedül csinálja végig a karantént, egy másik felnőtt társasága nélkül?

Fogalmam sincs róla, és ez a nem tudás megrémít.

Egyedüli szülőként szembe nézni egy világjárvánnyal, gyakran az az érzésem, mintha magányosan állnék két gyermekem előtt, védve őket a cunamitól, és rettegve attól, hogy keresztül száguld rajtunk, a kicsi életünkön, amit nagy nehezen összetákoltunk, miután egyszer már a szemünk előtt hullott darabokra.

Képtelen vagyok segíteni, de hiszem, hogy azt a meghatározhatatlan, sorsfordító valamit mind egy kicsit veszélyesebbnek érezzük, mintha a férjem még velünk lenne. Hogy azt a biztonságot sem érezzük, amit korábban, mert egyedül vagyunk nélküle –, mert számomra, az „én” gyakran túl kicsinek és bizonytalannak tűnik – és így próbálom védeni két gyermekemet a világtól, amely néha úgy tűnik, hogy hajszál híján összeomlik a bizonytalanság súlya alatt.  Mert könnyebb volna bátornak lenni bármi is jön, ha nem lennék magamban, ha nem tudnám, hogy néha még a legrosszabb is megtörténhet, és a rémálom valósággá válhat, hogy a szív sokkal törékenyebb, mint azt valaha is elképzeltem, hogy a lélegzés abban a pillanatban megáll, amikor az élet véget ér.

Ez az egész, amit érzek fatalistának és pesszimistának tűnhet, de semmiképpen sem az a út, ahogy általában az egyszülős családot, a fiatal özvegységet vagy az életet szeretném megközelíteni a veszteség után. Ez ugyanis azt jelentené, hogy utat találok aggodalmaim felismerésére, hangot adok a bizonytalanságoknak és egyúttal veszek egy nagy lélegzetet és önbizalmat nyerek.

Megbízni magamban, mint egyedülálló szülő. Hinni benne, hogy gyerekeim tudni fogják majd, mit tegyenek vészhelyzet esetén… vagy legalább az tudják, hogyan ne égessék le a házat, ha minden igyekezetem ellenére sem tudok ott lenni.

Bízni a terveimben. Bízni, hogy megfelelően előkészítettem mindent, ha túl beteg leszek ahhoz, hogy otthon maradhassak, hogy a vésztervem, amit a gyerekeknek készítettem, működni fog. És ha közepesen leszek beteg, van elég nem romló élelmünk a házban, hogy ne éhezzünk, és elég könnyen elérhető étel, hogy a gyerekeknek ne kelljen várni addig, amíg kivánszorgok az ágyamból, hogy lesz elég félretett ételünk létezni, és bízni benne, hogy az elkövetkező időszakra sikeresen beállítottam az automatikus utalást a Netflix-re. (Igen, egy másik képzelt aggodalmam, de egyedülálló szülőként a Netflix ennyire fontos.)

Bízni az igazságban, hogy eddig is átvészeltük a nehéz időket. Bízom benne, mert már egyszer szembe néztem a bizonytalansággal, amikor kicsinek és jelentéktelennek éreztem magam és állva maradtam, pedig minden összeomlott körülöttem és én csetlettem-botlottam.

Ezek mind nem teszik könnyűvé az egyedülálló szülőknek, különösen a fiatal özvegyeknek a helyzetet, mert minden háztartás – a kétszülős háztartásokat értjük ez alatt – a saját problémáival küzd, szenved esténként a saját aggodalmaitól. Az igazság, hogy senki sem tudja, mit hoznak az elkövetkező hetek számunkra, az aggodalom minden családban jelen van, és mi tesszük a tőlünk telhető legtöbbet, hogy megértsük a híreket és megvédjük szeretteinket.

Talán egyszerűnek tűnik azt mondani, hogy ezekben a pillanatokban, amikor a legtehetetlenebbnek érezzük magunkat, ahogy nézzük a világjárvány terjedését a veszélyt jelző táblákat, de álljunk meg egy pillanatra, hogy emlékeztessük magunkat arra, hogy mind igyekszünk megtenni a tőlünk telhető legtöbbet, hogy mindannyiunk története egyedi, és mindannyiunknak szüksége van egy kis extra könyörületességre, egy kicsivel több empátiára.

Mert lehet, hogy azt érezzük, magunk vagyunk, valójában nem vagyunk egyedül. 

 

A fotó és a cikk forrása: Scary Mommy

 

 

 

 

2020. március 20.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?
XMi bántja a gyerek lelkét? - Teakiadó