- Látom te sem vagy egy Celine Dion...szegény gyerek! – Tessék? Hát bocs, hogy énekelek neki!

A minap egy főiskolai csoporttársam volt nálunk látogatóban. Náluk 3 gyerek van, egy nagylány és két fiúcska, akik ikrek. Mindig is csodáltam azokat a nőket, akik látszólag szépen tudnak sok gyereket nevelni, és végül is azt hiszem ez a barátnőm is közéjük tartozik. Bár tény, hogy néha vannak olyan „ki ha én nem” megnyilvánulásai, amikkel egészen elkedvtelenít a más anyákkal való interakciótól, de ezeket eddig mindig elnéztem neki valahogy, hiszen ő biztosan tudja, miről beszél ennyi gyerekkel. Nos, ezentúl ez már nem lesz így. A mostani találkozásunk alkalmával ugyanis akarva-akaratlanul is beszólt nekem és én ezt eléggé magamra vettem, vagy legalábbis legbelül sértve éreztem magam. 

Az én kisbabám most 5 hónapos és én nagyon sokat beszélek hozzá. Mindig mindent elmagyarázok, hogy mit fogunk most éppen csinálni, és persze énekelgetek is neki. Próbálom feleleveníteni azokat a dalokat-énekeket-mondókákat, amiket én is hallottam és tudtam gyerekként, amiket anyukám és a nagyim dúdoltak nekem. Mindig is szerettem énekelni, noha tisztában vagyok vele, hogy a hangom nem valami különleges – így inkább megtartom magamnak a kocsiban való tomboláshoz, a zuhany alatti énekléshez és ezért nem jelentkezem egyik zenés tehetségkutató műsorba sem.

De azért annyira mégsem borzalmas az énekhangom, hogy a gyerekem ne tudná elhallgatni. Szerintem. Akkor is énekeltem a kicsinek pelenkázás közben, amikor ez a barátnőm nálunk járt. Azt hiszem épp egy Halász Judit dal volt porondon, amikor egyszer csak félbeszakított egy mélyről jövő röhögéssel:

- Na látom te sem vagy egy Celine Dion!...Jesszusom, szegény gyerek! – mondta.

És nem úgy mondta, hogy ez a kis humorosnak szánt beszólás annyira viccesen hatott volna. Aztán hozzátette, hogy az ő hangja is szar, ezért ő sosem énekelt a gyerekeknek, mert ő maga sem szeretne ilyen hamis énekhangot hallgatni, a gyerek ugyebár pedig még ellenkezni sem tud.

Igazából annyira meglepett ez a megnyilvánulás, hogy csak annyit tudtam mondani, hogy „aha, hát szerintem azért látszólag örül neki, ha énekelgetek...”. Aztán inkább csak magamban forrongtam. És nem is csak forrongtam, de miután elment, önvizsgálatot tartottam. Talán tényleg pocsék a hangom és legalább mások előtt nem kéne „villogni” vele? Ezután akárhányszor dalra fakadtam volna a kislányomnak, elfogott belül ez az apró, de egyáltalán nem jelentéktelen szégyenérzet: attól, hogy más előtt énekeltem és az leminősítette; és attól is, hogy ezek után már tényleg nem tudok majd olyan fesztelenül énekelni, mint azelőtt, mert kaptam egy kritikát? Nos, ez utóbbi talán a nagyobb szégyen: ezt éreztem.

Aztán egy-két hónappal később elvittem a kislányomat egy zenés foglalkozásra az egyik helyi könyvesboltba, ahol az anyukák az ölükben fogták a kicsiket, mondókáztak nekik és persze énekeltek is. A foglalkozást vezető nagymama korú hölgy a következő gondolattal indította a „műsort":

„-  Soha ne foglalkozzatok vele, ha nem tiszta a hangoktok! Egyedül az a fontos, hogy a baba is és ti is jól érezzétek magatokat, és együtt szórakozzatok. Egy gyereknek mindig az édesanyja hangja a legszebb, még akkor is, ha hamisan énekel, ezt ne feledjétek! Hiszen a ti hangotokat hallja kilenc hónapon át, amíg a pocakban van és ez a hang fogja minden alkalommal megnyugtatni is, ha bármi gondja van. Énekeljetek, dúdoljatok neki, meglátjátok, hogy mindig mosolyogni fog!”

Ettől a monológtól új erőre kaptam, és szinte teljesen ki is törlődött a fejemből ez a kellemetlen emlék a csoporttársammal. Azért legszívesebben az orra alá dörgöltem volna ezeket a mondatokat, de most már inkább csak azt gondolom, hogy kár, hogy az ő gyerekei emiatt a fura gondolkodásmód miatt szegényebbek egy élménnyel, amit az anyjuk nyújthatott volna nekik.

 

(Olvasónk, Eszti története.)

 

B.F. , 2019. március 29.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?