„Szépségrutinom” a kórházban – egy gyerekkórházban „vendégeskedő” anyuka naplója

Bevallom, saját magamon nevettem kínomban, amikor benn, a gyerekkórház igencsak elhanyagolt mosdójában megfogalmazódott bennem ez a cím. Szinte láttam magam előtt a sorokat, ahogy dicsőítem azokat az anyákat, akik előre gondolkodva mindig tartanak otthon egy kórházi csomagot vész esetére. Mert, hogy nekem csak a sokadik kórház látogatás alkalmával sikerült egy alap-neszesszert magammal cipelnem, amitől pár napig, nem hogy újra nőnek, inkább csak embernek éreztem magamat.

A kisfiam az elmúlt hónapokban többször került kórházba egy tartós, ám szerencsére gyerekkori betegség miatt, én pedig természetesen vele tartottam, hiszen ma már biztosítják az édesanyáknak, hogy gyermekükkel tölthessék odabenn az éjszakákat. Gondolom nem árulok el nagy titkot azzal, ha leírom, hogy a kórházi körülmények még csak véletlenül sem vetekszenek akár egy lepukkant hostelével sem, annak ellenére, hogy itt is garantáltan többen vannak egy szobában és persze közös a wc is.

Higgyétek el, ha az ember tartósan nélkülözni kényszerül az otthona megszokott kényelmét, jobban teszi, ha humorral fogja fel a dolgot, és persze, ha minden kis plusznak megpróbál örülni, ami szembe jön: így lehet ezt túlélni. Nos, egy ilyen „túlélő-mutatvány” kellős közepén írtam a naplómba a most következő, szarkasztikus elemeket tartalmazó gondolatokat:

Első nap: Sterilizálj anya! – a szekrény esete Jolikával

A múltkori tartózkodás alatt nem volt szerencsém találkozni Joli nővérrel, aki ma az éjszakás a folyosónkon. Mivel most egy két ágyas szobát kaptunk, de ismét egyedül vagyunk benne, valamivel szűkösebb a hely, ezért pár cuccot a másik szekrényre is kénytelen voltam átpakolni (wc papír, zsepi, nedves törlőkendő). Jolika bevágtat este 11-kor (babám már alszik) és a következő dialógus zajlik le köztünk:

- Anya miért pakol mindkét szekrényre?

- Parancsol?

- Bármikor jöhet egy másik beteg, akinek kell a steril szekrény.

Hulla fáradt voltam, de röhögni még volt erőm:

- Bocsásson meg nővér, de ez a szekrény vagy 30 éve volt steril utoljára, tiszta is csak azután, hogy én ma délután letöröltem. De persze, ha jön valaki, örömmel lepakolok majd róla.

Jolika távozott. Remélem sterilizáló folyadékért.

Második nap: iszonyúan ragadok, de én ugyan nem fogok itt fürdeni!

Minden egyes nap kétszer jön a takarító nő minden szobába. Tudjátok mit csinál? Felmos egy nedves moppal, aztán áttörli egy szárazzal. És persze szentségel, ha közben valaki mégis bejön a szobába, amíg nem száradt fel. Ugyanakkor nem ismeri a szaniterek tisztításának jótékony hatásait, ez egészen biztos. A fürdőszoba (már amennyiben lehet így nevezni) úgy ragad, mint egy benyálazott haribo gumimaci, nem hogy fürdeni nem mersz, de a wc-be is legszívesebben lebegő pózból pisilnél bele, valahogyan felülről. Szóval hálám üldözze azt, aki kitalálta a nedves törlőkendőt, valamint a gyógyászati célra is használatos fürdőkesztyűt, amihez nem kell víz, csak az, hogy jól áttöröljem vele a testemet.

Harmadik nap: Smink? Az meg mi?

Ha valahol hivatalosan is szabad szarul kinéznie egy anyának, akkor az egy kórház, ezt most már biztosan tudom. A neszesszerembe a harmadik hosszabb látogatáskor már tudatosan nem tettem semmilyen arccsinosító terméket, mégpedig a következők miatt:

1: Ki a fenének van ideje/kedve/energiája sminkelni, amikor minden porcikájával azon van, hogy a gyermeke minél kevésbé érezze meg a kórházi tartózkodást?

2: A kórtermekben nincs tükör. A kórtermekhez tartozó mosdókban sincs tükör.

3: Örülsz, ha pisilni ki tudsz „kéredzkedni” az egyik nővértől, ha hajlandó addig figyelni a gyerekedre.

4: Minden nap végére olyan hulla fáradt vagy, hogy úgysem tudnád lemosni.

Szóval igen, a kórházban, ha tetszik, ha nem, a karikás szem a „trend”, mert a kutyát sem érdekli, hogy nézel ki. Kivétel ez alól az a nő, aki rendelésre érkezett egyik nap a gyerekével és amíg az orvosra vártak épp egy kis kézi tükörben próbálta visszaapplikálni a leszakadt műszempilláját – nem hazudok, egy gyufaszál segítségével! Az eszem megállt!

Negyedik nap: hű anyám, de bedezodoroztál!

Mondom magamnak a negyedik nap reggelén, amikor már 3 napja csak a cicamosdást gyakorlom és a legnagyobb luxusnak az számít számomra, hogy bekenhetem magam izzadásgátlóval. Ha engem kérdeztek, a kórházi italautomaták mellé kéne egy olyan automata is, amelyben a következőket lehetne kapni: izzadásgátló, mosdókesztyű, kézfertőtlenítő, folyékony szappan, wc papír (sosincs a wc-kben), fogkefe és fogkrém, nedves törlőkendő, általános hidratálókrém.

Ötödik nap: hidratálok, tehát vagyok...

Ez az a nap, amikor általában már otthonunkba szoktak bennünket bocsájtani, így hát úgy várom, mint a messiást. Ekkorra már vagy ezerszer elképzeltem, hogy hazaérve mit fogok enni (a kórházi étkezésről talán majd egy másik cikkben ejtek szót), és minimum hány órát áztatom majd magam a kádban. Ez utóbbit persze még sosem sikerült megvalósítanom, mert hazaérve is ugyanúgy millió dolgom volt a gyerek körül, ha nem több, mint addig a kórházban. Szó, ami szó, az ötödik nap reggelére már elég piszok-Pannának érzem magam, úgyhogy a szokásos reggeli mosdás után már nagyon vágyom valami pluszra. Ekkor előkerül a neszesszerem aljából egy hidratáló krém minta, ami valami csoda folytán valamilyen magazinból landolhatott ott, mert fogalmam sincs melyik üresjáratomban tehettem bele. Mindenesetre ez most már életmentő, és kicsit megint nőnek érzem tőle magamat: kenek is belőle mindenhova: karra, térdre, arcra, habár utóbbira csak oda illő kencét szoktam használni, most már minden mindegy.

Mire a férjem értünk jön, már úgy érzem magam, mint aki a saját levében kezd mumifikálódni, így hát jól jön a felmentő sereg, aki zuhanyozással kecsegtet. A kocsiban hazafelé megjegyzem, hogy első utam a fürdőbe vezet, mire megkapom, hogy „nyugi, nekem most is jó az illatod!” – örülök, hogy akkor talán mégsem vagyok irtó büdös.

 

 

B.F. , 2019. július 31.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?