Te vagy az mama? Peer Krisztina gyermekpszichológus, meseterapeuta írása

Pár napja még voltam boltban, és már érezhető volt, ahogyan az emberek méregetik egymást, csend volt és teli polcok. Se maszk, se kesztyű.
Tegnap a férjem ment el vásárolni, mert a nagyobbik fiam túróstésztáért könyörög napok óta, és a szalonna a nagy előkészületek során elmaradt. Maszkban és kesztyűben indult el. Kérdeztem, nem fura-e felvenni? De, az. Ő is ugyanazt érezte. Amit szerintem most mindannyian érzünk, amikor meglátjuk egymást.

És mit éreznek vajon a gyerekek?

Honnan tudjuk meg, hogy ők mennyire aggódnak vagy éppen szoronganak a járványtól? Vagy attól, hogy látnak minket aggódni? Vagy éppen attól, hogy nem láthatják azokat az embereket, akik számukra nagyon fontosak. A nagyszüleiket.

A legkisebb fiam 3 éves, számára elég elvont mindaz, ami most történik. Nem vagyunk betegek, de járvány van, és nem mehetünk oviba, ahova eddig csak akkor nem ment, ha valóban beteg volt. A kezdetekben így is értelmezte: beteg vagyok, ezért nem mehetek oviba, csak ha meggyógyulok.

Nem, te nem vagy beteg, csak nem szeretnénk, hogy az legyél! Meg azt sem szeretnénk, hogy mások azok legyenek! Beszélünk a vírusról, miközben látja, mind egészségesek vagyunk és jól vagyunk. Testileg. Mert azt is látja, hogy lélekben nem mindig vagyunk egyben, hogy néha kiabálunk és elhallgattatjuk őket, mert másra figyelünk. Meg szeretnénk nélkülük is beszélni dolgokat, de közben folyton körülöttünk vannak. Mert ők is érzik azt, amit mi érzünk.

A nagyok jobban értik, kérdeznek, beszélünk róla, megnéztük a legtöbb gyerekeknek készült videót. Nem találkoznak a barátaikkal, esténként chat-elnek, vagy online játszanak egymással, skype előtt barkóbáznak vagy éppen rajzban üzennek egymásnak. Leülnek és meghallgatják a nagymama meséjét vagy eléneklik az aznapra feladott angol dalt.

De a kicsi, ő még napok után is azt kérdezte, megyünk-e aznap oviba, ugye nem kell ott aludnia, hurrá, mikor nyit ki már az ovi. Öt nap után már szívesen ment volna, de nem tud, ezért szorogosan mutogatom neki a videókat és üzeneteket, amiket az óvó nénik küldenek. Sokat játszunk, túrjuk a földet és gilisztázunk. Mániákusan képes a köveket felforgatni és zokogni, ha ebben nem tudunk segíteni, mert a kő egy termetes szikla. Véget nem érő fosztogatás a mienk.

Az elmúlt két hétben kétszer látta a nagymamáját, akivel korábban naponta találkozott. Két alkalommal hozott anyám több napra való ebédet, a kerítésen kívül lerakta, a gyerekek meg mint a böriben, lógtak a rácson. A legnagyobb egy idő után futkosott a kertben körbe-körbe, a középső csak állt és bambult, egyik sem beszélt és a tőlük megszokott módon nem cseverészett, látszott rajtuk, nekik is szokatlan ez a helyzet. A legkisebb pedig mindkét alkalommal alig akart kijönni, sírt, hogy menjünk be.

Nagy kínnal válaszolt a mama kérdéseire, végül anyám kreativitásán múlott, hogy fogócskáztak egyet a kerítésen innen és túl. Ezzel kizökkentette őt, és lelkesen indult, hogy megmutassa a nagymamájának, mennyi gilisztát ásott a reggeli sétája során, amit mind betett a hátsó konyhakertbe, mert várja a rigókat. Meg akarja etetni őket. Anyám a kerítésen kívül követte.
 

Ez volt az a pillanat, amikor én is elsírtam magam. Anyám állt a hátsó kapu mögött a földúton, maszkkal az arcán, a fiam pedig nem érti, miért nem jön be a mama. Azaz, hogy részben érti csak. Pillanatokig, de újra és újra elfelejti a bevésett mondatokat, amik egy ennyi idős gyereknek rettentő távoliak.

Nem maradt hát más hátra, mint hogy dühös sírásba törjön ki, mert a gilisztákat elvitték a rigók, és zokogjon azon, hogy két napja nekiesett a lépcsőnek és beütötte a térdét, és hogy az éjszaka újra felkeljen riadtan és megkérdezze tőlem: