Uram, nem adná át a kismamának a helyet? – jelenet a villamoson a legnagyobb tömegben

Talán csak az én pech-szériám, de mióta várandós vagyok, nem túl sok előzékenységgel találkoztam. Nem mintha eleinte szükségem lett volna a segítségre, vagy úgymond a kivételezésre, de azért már a korai terhességben is jól esik az embernek a figyelmesség: ha például előre engedik a pénztárnál, ha látják, hogy szépen kerekedik a hasa. Az eddigi 8 hónap alatt, ha összeszámolom, két kezemen elfér azon esetek száma, amikor valaki is az állapotomra hivatkozva kedves volt hozzám. És tudjátok mi a durva? Hogy ezen kedves gesztusok mindegyike kizárólag nőktől érkezett felém.

Egy kisgyerekes anyuka maga elé engedett a drogériában, pedig épp én akartam neki szólni, hogy menjen csak előre, hiszen láttam, hogy kezd nyűgösködni a kisgyerek. Erre azt felelte: „Nem, nem! Én tudom, milyen az kismamaként sorba állni!” – igazán jól esett. A lakberendezési áruházban, az önkiszolgáló polcnál egy nő segített rátolni a kocsimra a lapra szerelt bútort, mert a mellettem pár méterre ácsorgó férfi levegőnek nézett. Persze tudom, minek megyek terhesen egyedül ilyen helyre...azóta nem is teszem. Pár hete a vérvételnél két idős hölgy maga elé engedett, hogy ne kelljen tovább várnom az átadós ablaknál és még erélyesen hátra is szóltak a sor végén hőbörgőkre, hogy „a terhes kismamának jár az elsőbbség, ne kiabáljanak!”. Legalább háromszor megköszöntem, mert már ekkor is elég nehezen vonszoltam magam.

Ami viszont roppant elkeserítő, hogy még a tömegközlekedési eszközökön sem figyelnek egymásra ily módon az emberek: bedugott fülű fiatalok és fitt középkorúak gubbasztanak a metrón és a villamoson, fejüket lehajtva, tekintetüket erősen az okos kütyüjükre meresztve. Olyan, mintha ott sem lennének, legalábbis úgy érzi a kívülálló, hogy azt kívánják: szűnjék meg körülöttük minden és mindenki, ne kelljen senkivel interakcióba kerülni.

Így esett hát meg, hogy már legalább 5 megálló óta kapaszkodtam állva a villamoson és a tekintetem senkijével nem tudott összetalálkozni azt kérlelve: „ajánld fel nekem a helyed, ha nem nehezebb terhed!”

Egyszer csak egy rekedtes hang megszólalt a hátam mögött: „fiatalasszony, nem akar leülni?” – kérdezte egy 70 feletti, hajlott hátú néni. Nekem a tisztelet mindig előrébb való volt az idősekkel szemben, mint a kényelem és megköszönve kértem, hogy maradjon csak ülve. Bizonyára látta az arcomon a nyúzottságot, amit a sajgó derékfájás és a hőség együttese okozott, és mint aki teljesen felpaprikázott üzemmódba kapcsol, rákiabált a vele szembe ülő 40-es férfiemberre: „Uram! Nem adná át véletlenül a kismamának a helyet? Vagy fiatalok, valamelyikőjük? Szégyen gyalázat, amit művelnek! Egy magamféle öregasszonynak kell felállni, mert maguk ilyen kényelmesek?”

Úgy hangzott ez, mint egy kedves, ám nagyon is komoly dorgálás a nagyitól, pont mint amikor az engedélye ellenére csinálsz valami meggondolatlan butaságot. A férfi összekapta magát és felállt, mellette kettővel még egy fiatal srác is vette a fáradtságot és felemelkedett. Leültem a férfi helyére, ha nem tettem volna, biztos én is kaptam volna a fejemre, így csak biccentettem egy köszönömöt a borostás pasinak és dobtam egy mosolyt a néninek. A pasas elszégyelhette magát, mert odébb somfordált egy ajtóval, hogy ne legyen a közelünkben, a srác pedig üresen hagyta a helyet és már állva kapaszkodva újra a képernyőre meredt. Végre kicsit megpihenhettem az ülésen,- ami az a lehajtós fajta, ahova ki van téve a babakocsis matrica, de persze mindig mások foglalják el-, és hazafelé zötykölődve azon agyaltam, vajon idáig hogy jutottunk el.

B.F. , 2018. június 28.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?