A csodálatos pillanat, amikor nőből anyává váltam

A mai napig tisztán hallom, ahogy a születésed előtti este azt mondta a nővérke: "Kismama pihenjen, mert holnap sok erőre lesz szüksége!" De utáltam ezt a "kismama" megnevezést...​

És hogyan pihenhettem volna, amikor tudtam: egy éjszaka, és végre megpillantom azt a kisembert, akivel hosszú hónapok óta együtt dobban a szívünk?

A fizikai fájdalom emléke már kezd kikopni, de az a félelem, amit akkor átéltem, még a mai napig sokszor kísért. Nem volt könnyű utad erre a világra, és talán én még soha életemben nem rettegtem annyira semmitől, mint attól, hogy elveszítelek. Két elviselhetetlen fájás között elvonszoltam magam az ablakig, és mindkét szárnyát kicsaptam, hogy végre levegőhöz jussak. Ráborultam a párkányra, és akkor hirtelen úgy éreztem, elkábítottak. Bemászott az orromba a friss levegő, a virágok és április derekán a tavasz, az élet illata. Mintha megérkeztek volna az angyalok, kísérve az én angyalkám - akkor tudtam, hogy már közel vagy.

A csodálatos pillanat, amikor nőből anyává váltam

Hogy mikor lettem az anyukád? Nem, nem akkor, amikor megszülettél. Akkor még csak a gondviselőd lettem, de most elmesélem neked, hogy valójában mikor is lettem én az a nő, akit ma szeretgetsz, vagy akinek osztogatod a sajátos kis parancsaidat.

A születésed utáni este rosszul lettem a kimerültségtől, így hiába tiltakoztam, elvittek tőlem, hogy pihenhessek. Azt ígérték, mire felébredek, ott leszel mellettem. De amikor felébredtem, te nem voltál sehol! A szívem olyan erővel kalapált, hogy a testem zsibbadni kezdett. Miért nem hoztak vissza hozzám?! Azonnal tudni akartam, jól vagy-e, ezért elindultam érted. Többször meg kellett állnom, és egy örökkévalóságnak tűnt, mire odaértem, de látni akartalak. Ez az erő hajtott lépésről lépésre, mígnem elértem az ajtóig, aminek a túloldalán voltál...

Torkomban dobogó szívvel nyitottam be, de azonnal megnyugodtam, ahogy megláttalak, és odaléptem az én békésen alvó, rózsaszín plédbe bugyolált kis csomagomhoz. Óvatosan a karomba vettelek, és elindultam. Mielőbb vissza akartam érni a kórterembe, mert még mindig nagyon gyengének éreztem magam. Aggódtam, hogy cserbenhagy a testem, és bajod esik. Aludtál a karomban, én gyengéden szorítottalak magamhoz, közben figyeltem az arcod, a pisze orrocskád, sajnálkoztam a véraláfutásos buksid láttán.

A cikk forrása: she.hu

Tóth Zsuzsa , 2018. február 06.
 
 
 
Címkék:  

anyaság

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?