Hibáztam - megbuktam anyaságból?

Tizenkét éve már, hogy anya vagyok. Valószínűleg nem a legtökéletesebb, nem a tankönyvi csodaanya, de mondjuk erre sosem törekedtem. Ettől függetlenül már a terhesség alatt is az volt az egyik legaggasztóbb kérdés számomra, hogy vajon jól fogom csinálni? És mi lesz, ha hibázok?

És hibáztam. Nem is egyszer az eltelt évek alatt. De azt hiszem, ezzel mindannyian így vagyunk. Volt, hogy többet kiabáltam a gyerekkel, volt, hogy türelmetlen voltam, volt olyan, hogy nem volt kedvem játszani vele, vagy nem tudtam megbocsátani neki hirtelen, és még sorolhatnám, azt hiszem, napestig minimum. De lehet, hogy inkább a hét végéig.

Az első hibáknál rettenetesen éreztem magam: hát milyen anya vagyok én, hogy ilyet teszek a gyerekemmel, aki egyébiránt a legfontosabb személyek egyike az életemben? Aztán rá kellett jönnöm, hogy sajnos, lesz még ilyen, valószínűleg rengeteg. És hogy nem lehet úgy felnevelni egy gyereket, hogy nonstop bűntudattal küzdök.

Közben, ha ő hibázik, akkor mindig elmondom neki – és komolyan is gondolom -, hogy hibázni szabad, nincs azzal baj. Csak tessék észrevenni, bocsánatot kérni, ha valakit megbántottál vele, megpróbálni kijavítani, aztán legközelebb több figyelmet fordítani arra, hogy ne kövesd el ismét. Én meg ostoroztam magam az elején, kvázi a bukásom megingathatatlan bizonyítékát láttam abban, ha egyszer is botlottam.

Úgyhogy változtatnom kellett. Magamon. Mert azt már előtte is láttam, hogy a szülők nemcsak úgy teremnek a bokor alján, hipp-hopp, egy szép nyári napon le is lehet szakajtani egy kosárnyi érett szülőt. Fityiszt. Szülővé válni komoly tanulás, sok változással, önneveléssel és tulajdonképpen soha, de soha nem lesz vége.

Nagy ráébredés volt az is, hogy egy hiba által nem ítélhetem meg magam egész emberként, a hiba nem a személyiségem minőségéről árulkodik, csak egy adott döntésem milyenségéről. Vagyis lehetek én még attól értékes ember, akár jó szülő is, hogy hibázom. Nem bukás, nem lebőgés ez és még azzal is megesik, akit a legtökéletesebbnek látunk. A kérdés az, hogy képes vagyok-e a hibámat a helyén kezelni – ez talán a legnehezebb -, és megtenni azokat a lépéseket, amiket a gyerektől is elvárok fordított helyzetben.

Vagyis belátni a hibámat, amit sosem késő megtenni, bocsánatot kérni – bizony, a gyerektől, és nem, tapasztalatom szerint nem leszel ettől kisebb a szemében, sőt! -, megpróbálni jóvátenni és nem elkövetni újra. És még egyet: megbocsátani magamnak is, hogy emberből vagyok, nem márványkőből. Amit lássuk be, nem baj, ha a gyerek is tud.

Jelentem, jó úton haladok. Sőt, most már látom a hibázás pozitív oldalát is: esélyt ad a változásra-változtatásra, vagyis a fejlődésre. Hogy jobb emberré, netán jobb szülővé válj. És megismerhettem a hibáimnak köszönhetően a megbocsátás igazi arcát is, azt az arcát, amikor én kérek bocsánatot a gyerektől, és a gyerek a maga tiszta, romlatlan módján, teljes szívvel, nulla maradvány tüskével el is fogadja azt, olyan felszabadító módon, hogy abból csak tanulni lehet.

Ti hogy álltok a hibázással a szülői pályafutásotok során?

Szilágyi Diána , 2012. szeptember 24.
 
 
 

Babanet hozzászólások  
(4 hozzászólás) 

2012 09 25. 22:19
Kedves Dia:)! A címben előforduló kérdés-bevallom őszintén-a bennem felmerülő sok-sok kérdés közül az ami a leggyakrabban foglalkoztat engem is már lassan 3 éve...Mindenesetre azóta megpróbálok én is tanulni a hibáimból (pl.: azt hiszem már többször képes voltam bocsánatot kérni a lányomtól,ha úgy éreztem, valamit nem jól csináltam-és minden alkalommal megkaptam Tőle a "feloldozást"), és remélem, hamarosan én is mondhatom a cikkben szintén előforduló mondatot: "Jelentem, jó úton haladok.":)))))))
→ válasz erre
2012 09 27. 03:22
Én is nagyon egyetértek azzal, hogy a gyereket egyenrangú félként kell kezelni, és a hibáinkat megvallani elôtte. Ami miatt viszont gyakrabban érzem magam rosszul, az az, hogy nem mindig tudom nekik megadni azt az idôt és figyelmet, amit igényelnének. Sokszor nagyon nehéz összehangolnom a saját munkámat a velük való foglalkozással, és emiatt lelkiismeret furdalásom van. Na azért nem súlyos a helyzet, csak kicsit maximalista vagyok önmagammal szemben.
→ válasz erre
2012 11 08. 15:41
Kedves Dia!
Nagyon megérintett amit írtál és azonnal nekilátok én is a változtatásnak.Kamaszodik a nagylányom(11 éves)imádom.De mostanában elég lustácska és sokszor kell rápirítsak,mindig mondom neki én is voltam gyermek és elmesélem neki,hogy milyen emlékeim vannak,mit csináltam (pl.:én is vágtam fejeket anyám háta mögött.),mert ugyanis rajtakaptam a lányom,de persze nevetésbe torkollott az egész :).Tudom magamról ha fáradtabb vagyok én is türelmetlenül reagálok dolgokra és illene bocsánatot kérnem és ezentúl meg is teszem,pláne hogy kismama vagyok és most kell közelebb kerüljek hozzá nehogy baj legyen ha meglesz a kis tesó és esetleg többet foglalkozok majd vele mint a nagy lánykámmal.Persze azt már mondtam neki,hogy nagy szükségem van rá és lesz is,hogy segítsen,persze apróságokra gondolok csak hogy ne érezze azt hogy most ő nélkülözve van.Szóval mától minden más lesz.
→ válasz erre
2012 11 08. 17:15
dia
@ildibaby80: A kiskamaszkornak megvan a maga bája - ugyanúgy, ahogy a dackorszaknak is: szerintem élvezet nézni, ahogy kinyílik a gyerek csipája, ahogy próbál önérdekérvényesíteni, és ahogy lavírozik az igazság és igazságtalanság között. Még akkor is élvezet, ha mindezt sajnos rajtunk gyakorolja, és időnként a falat kaparjuk tőle, akár a plafonról lelógva.:)

Szerintem a humor nagyon fontos a gyereknevelésben - egy-egy összenevetés nagyobb kooperációra tudja rávenni a gyereket, mint bármilyen fenyítés. Az is nagyon fontos, hogy ne csak a gyerek bízzon benned, hanem te is a gyerekben - akármilyen rosszaságot, hülyeséget csinál, tuti, hogy attól még alapvetően ő egy igazi kisangyal, egy igazi jóság, csak épp néha rosszul dönt. De még az is előfordulhat, hogy a saját logikája szerint az sem rossz, csak mi nem értjük.:)

Nehéz úgy venni az akadályokat, ha közben hulla vagy és tombolnak benned a hormonok, de egy-egy összenevetés után ezt el is mondhatod neki, meg fogja érteni. Hidd el, biztosan jól csinálod a dolgot, ennyi hiba nem is hiba, úgyhogy ne görcsölj rá.

Egy nap alatt biztos semmi sem változik végérvényesen, de nincs is rá szükség.:) Csak nyugi, ne bántsd se magad, se őt, inkább élvezzétek, hogy vagytok egymásnak.:)
→ válasz erre
Hozzászólás
Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?