Mártíranyák, lazuljatok le!

Ha mélyen magunkba nézünk, nyilván mindenki elismeri, hogy jól esik neki, ha valaki háláját fejezi ki vele szemben. De egyvalamit biztosan kijelenthetünk: az anyák bizony nincsenek túlzottan elhalmozva vele.

Legalábbis kicsiny ivadékaik felől nem sugárzik oly’ mértékben, mint némely anya szeretné. Persze a gyerekek esetében az életkor is meghatározza, mennyire fejezik ki, vagy éppen palástolják a szüleik iránt érzett hálájukat. Merthogy többnyire ők is éreznek ilyesmit.

Négy-ötéves korban, az ovis rajzocskák mind-mind köszönetnyilvánítás gyanánt készülnek. Tulajdonképpen ebben az időszakban kapjuk a legtöbb őszinte kedvességet gyermekeinktől. Ki ne hatódna meg egy cuki szívecskén, a közepébe írt felirattal: "Anyuci, imádlak! Köszönöm, hogy vagy nekem!"

Mártíranyák, lazuljatok le!
Forrás: iStockphoto/Yuganov Konstantin

Később, a kamaszkorban aztán a cuki helyett a ciki kerül a szótárba. Alapvetően minden ciki, ami az érzelmeket hivatott kifejezni. Legalábbis a pozitív érzelmeket. Még hogy hála! Ugyan már! Mi legyünk hálásak, hogy egyáltalán ők léteznek! És itt álljunk meg egy szóra! Ez talán furcsán hangzott, de valójában sok igazság van benne. Tulajdonképpen, mi okból születik meg egy gyermek? És főleg: ki akarja, hogy megszülessen? Természetesen mi, a szülők! Vagyis olyasmiért várunk el tőlük hálát, amit valójában mi idéztünk elő, mi vállaltunk magunkra. 

Sosem értettem azokat a mártíranyákat, akik reggel ötkor kelnek, elkészítenek tíz szendvicset, háztól iskolakapuig szállítják az öt gyermeküket, majd elrohannak dolgozni. Délután rohannak az öt gyerekért. Elszállítják őket különórákra, sportkörökre, a köztes időben hazarohannak, elmosogatnak, megfőznek, kitakarítanak, meghalnak, feltámadnak, és rohannak vissza a gyermekekért. Otthon kikérdezik a leckét, megírják közösen a házi feladatot, éjszaka vasalnak, regényt írnak, migrént enyhítenek, néha kicsit alszanak, és másnap minden kezdődik elölről. És nem ezt nem értem! Hiszen az anya úgy van kitalálva, hogy felkel, szendvicset készít, és főz is az imádott szörnyecskéire. Hanem azt, hogy mindezért miért követelik fennhangon az elismerést?

Mártíranyák, lazuljatok le!
Forrás: iStockphoto/MachineHeadz

Mártíranyu otthonában csattannak el az ehhez hasonló szólamok:

"Mert én mennyi mindent megteszek érted, édes fiam! Te meg milyen hálátlan vagy!"

"A lelkem is kidolgozom érted, Zsuzsika, te mégsem porszívóztad ki a nappalit!"

"Én mindig ott vagyok érted időben, te meg megint késtél, Zolika!"

És a gyerek bűnbánóan úgy csinál, mintha... Pedig egyik fülén be, a másikon ki, és piszokul unja már a sablonos szöveget. Rosszabb esetben pedig szép kis görcsökkel és szorongásokkal pakolják tele gyermekeik láthatatlan zsebeit, amik egész életükben csak húzzák őket lefelé. A rossz mintákat viszik tovább, az ő gyermekeik életét is nehezebbé téve.

Mártíranyák, lazuljatok le!
Forrás: iStockphoto/vadimguzhva

Szerintem egy szülő nem követelhet hálát azért, amit önként vállalt. Ha egészséges, szeretetteljes közegben neveli gyermekét, akkor a gyermekben önmagától kifejlődik ez az érzés. És ez kamaszkorban sem hal ki belőle, csak a lelkében dúló zűrzavarban időnként elfelejti kifejezni.

Ahonnan hiányzik a biztos érzelmi háttér - ellenben mártíranyu sirámait hallgathatja - ott a hálaérzet bizony nem nagyon alakul ki. Inkább sajnálat. Sajnáljuk anyánkat, akinek sanyarú élete megkeserítette a mi életünket, ami miatt önmagunkat legalább annyira sajnálhatjuk. És hálásak maximum a leendő házastársunknak leszünk, aki kimenekít mártíranyu bűvköréből, és megmutatja, hogy lehet máshogy, egészségesen is élni.

A cikk forrása: she.hu

Faragó Patrícia , 2017. szeptember 11.
 
 
 
Címkék:  

anyaság

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?