Micónapló – Tovább…

Lányok! Asszonyok! Még ma kérjétek el a túróslepény és a mézes zserbó receptjét…

Meghalt a nagymamám. Elment Tata után örökre. Kimondom, leírom a szavakat, álltam az ágya mellett, a szívem mégsem hiszi. Vadul tiltakozik, a szavak pedig üresen konganak a fejemben. Az ember önvédelmi mechanizmusa nehezen kapcsol ki, mert abban a pillanatban, hogy a fájdalom rést talál a pajzson, olyan elviselhetetlen, hogy aktiválódik újra. Még mindig, valami morbid remény csalogat: ez nem is velem történik, ez az egész egy nagy-nagy tévedés, mindjárt előugranak a kandikamerások, és mondják, hogy ez csak kegyetlen tréfa…

Péntek reggel ragyogóan sütött a nap, és én vidáman indultam munkába. Gyerekek a férjem édesanyjánál tervezték tölteni a hétvégét, mi pedig Andrással, Micó születése óta először, kettesben készültünk elutazni az évfordulónk alkalmából. Visszaérve az értekezletről láttam, hogy Édesapám hívott, mikor visszahívtam, egyből így szólt bele: baj van… Szédülni kezdtem, bele egy feneketlen űrbe, és csak foszlányokat hallottam: elvitte a mentő, nem tudunk még semmit, nincs magánál…

Azonnal indultunk. András vezetett, én néztem ki az ablakon, az Alföld zöldbe borult, virágoztak a gyümölcsfák és a mezei virágok, én pedig nem értettem, hogy lehet ilyen gyönyörű idő, mikor az én nagymamám ilyen beteg. A kórházban kiderült, hogy a tizenkét évvel ezelőtti stroke, amiből csodával határos módon felgyógyult, láthatatlan, alattomos munkát végzett, lassan, de folyamatosan pusztította el az agysejteket. Szegény csak akkor lett rosszul, mikor ez a pusztulás elérte azt a kritikus szintet, amivel már fizikai képtelenség volt tovább létezni. Addig nem volt ideje arra, hogy leépüljön.

Ahogy beléptem a sürgősségi osztályra, láttam, hogy ott van mindenki: nagynénik, nagybácsik, az unokatestvéreim, édesapám, ő pedig feküdt az agyon, magatehetetlenül, törékenyen, és lélegeztették. Ha a látószögemből kikerült a lélegeztető gép csöve, akkor olyan volt, mintha aludna. Sima szemhéja rezzenéstelen, az arca kisimult, békés. Azt mondták, hogy nem fog már magához térni, nem lesz ennél jobb, néhány óra, talán néhány nap, és mindennek vége. Ahogy néztem a sziluettjét a lepedő alatt, most vettem észre, mennyire hasonlítok rá, széles váll, dús keblek, alma-alkat, vékony lábak. Mindez persze Tata magasságával kombinálva az én esetemben.

A nagynéném a karjaimban zokogott, és csak annyit mondott: berendeltük a mézes zserbót… Mire azt feleltem: tudod mi a jó? Hogy már mi is meg tudjuk sütni, és a mézes zserbó velünk marad. Igen - sírta -, de az már nem lesz ugyanaz. És valóban nem, semmi nem lesz ugyanaz. A világ, amiben Tata és Mama felnevelték és összetartották ezt a szép nagy családot, elszenvedte második elemi csapását is. Rajtunk múlik, mit viszünk tovább, és hogyan tudjuk a kincset őrizni. És ez félelemmel tölt el, tudunk-e az ajándékkal jól sáfárkodni…?

Aztán másnap mégiscsak jobban lett, megint erősebb volt, mint hitték. Önállóan lélegzett, ha a kezét fogtuk, megszorította a miénket, a pillája meg-megrebbent, nyitogatta a szemét. Mikor halkan, akár az újszülött gyermekemnek, a fülébe súgtam: itt vagyunk, vigyázunk rád, pihenj, akkor az arca megnyugodott, szemét lehunyta. Néztem a kezemben az öreg, bütykös, ráncos kezet, ami kislánykoromban milliószor kísért át a zebrán, most én kísértem őt. Az orvosok nem tudták megmondani, mennyit érzékel a jelenlétünkből. De én biztos voltam benne, mivel hiszek abban, hogy a lélek túlnő a testen, hogy ha nem is a biokémiai folyamatok szintjén, de érzékeli a jelenlétünket, tudja, hogy vele vagyunk. Megcsókoltam a halántékát, puha volt, finom meleg, szívtam be a hajának az illatát, és hazafele jövet a kezemnek még mindig mama-szaga volt… Úgy hagyott itt bennünket, ahogy a préselt virágot az illat, óvatosan, csendben, észrevétlenül.

A gyerekek észveszejtően hiányoztak, de nem mentünk egyből értük. Muszáj volt kialudnom magam, érzelmileg úgy elfáradtam, mintha három napig a tűző napon szántottam és kapáltam volna. Minden olyan gyorsan történt, időre volt szükségem, hogy rendezzem a soraimat. Másnap, mikor magamhoz öleltem őket, éreztem: a gyerekek egyetlen menedékként körülvesznek, betakarnak a jelenlétükkel, ösztönös szeretetük gyógyítja sajgó szívemet. És közben kissé követelőzőn és kegyetlenül, de egyértelműen ráirányítják a figyelmet arra, hogy az élet megy tovább. Enni kérnek, inni kérnek, beütik a térdüket, és minden módon jelzik: szükségük van rám. És jó, ha szükség van az emberre.

Ma reggel, mikor megkaptam a hírt, és arcon vágott a megváltoztathatatlan, Micóka idejött hozzám, beült az ölembe, és átkarolta a nyakam. Én gépiesen ringatni kezdtem. És az jutott eszembe, hogy vajon Mama is így ringatta az apukámat és a testvéreit? Vajon egyszer, ha az én időm jön el, engem is körülvesznek majd a gyerekek, az unokák, a menyek és vők, állnak az ágyam mellett, a számtalan boldog emléket felidézve, sírva-nevetve és azon gondolkoznak majd, hogy nélkülem szegényebb lesz a világ, és nekik kell vinni az örökségemet a vállukon, a szívükben, tovább, tovább, tovább…

Szofi

Szofi , 2014. március 25.
 
 
 

Babanet hozzászólások  
(6 hozzászólás) 

2014 03 25. 15:16
Szofi :( oszinte reszvetem
→ válasz erre
2014 03 25. 21:56
Köszönöm, hogy velem éreztek.. .
→ válasz erre
2014 03 26. 15:52
óóóó Szofi, nagyon sajnálom! Őszinte részvétem!
→ válasz erre
Összes hozzászólás (6) megtekintése »
Hozzászólás
Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?