ÉLETED ELSŐ 100 NAPJA – EGY APA LEVELE A KISLÁNYÁNAK

Egy újszülött érkezése a családban igazi varázslat. Ám olyan gyorsan történnek az események, sebesen eltelnek a napok, és olyan elképesztő ütemben fejlődik a baba, hogy néha valóban nem árt, ha megállunk egy percre, rögzíteni a jelent, felfogni a bennünk kavargó érzéseket, és elképzelni a jövőt – ahogy teszi azt szerzőnk, Doffek Gábor, alias Frontember is.

Egyszerűen túl értékes pillanatok ezek ahhoz, hogy ne jegyezzek fel néhányat

Ugyanis olyan mennyiségű élmény, kép, emlék, esemény torlódik fel alig néhány év alatt, hogy azt az emberi agy részletesen képtelen feldolgozni. Nem értek hozzá, de úgy képzelem, egyfajta tudatalattivá válik ez az adatmennyiség, miközben olyan képekkel van tele, amikből nem állom meg, hogy néhányat legalább írásban meg ne örökítsek.

Már csak azért is, mert a legfontosabb pillanatokat nem lehet lefotózni.

Azt az érzést, amikor megnyugszol tíznaposan az ember kezében. Hogy egy ilyen apró emberke békére lel, és elalszik, azt nem lehet lefotózni.

Nem lehet visszaadni azt a pillantást sem, amit édesanyád kap, és csak ő, mert vele valami egészen egyedi a kapcsolatod. Amilyen csak egy van.

Ahogy a holt fáradt, de még érdeklődve nézelődő kis fejedet már nem tudod tartani, és az arcod rábillen anyád nyakára. Olyan sincs még egy.

Ahogy ébredés után először nézel körül, és szinte látni az arcodon azt a munkát, ahogy éppen szkenneled a környezetet. Veled megélni, ahogy kábé két hónapos korodtól elkezded felismerni a környezetedben lévő tárgyakat, embereket, helyzeteket.

Ahogy és amilyen tisztán tudsz reagálni, bármi is történjen körülötted.

Ahogy elkezded felismerni és használni a végtagjaidat. Ahogy először elmosolyodsz, és amikor rájössz, hogy te most épp mosolyogsz. Ezek odaragadnak a szüleid fejébe meg lelkébe.

Megtalálod a helyed a világban, és mindennap használod, amit előző nap tanultál

Szinte formátlannak tűnik az egészen friss újszülött önmagad ahhoz képest, ahová kivirultál alig 100 nap alatt. És igen, voltak kemény éjszakáink, sőt heteink, amikor igazából szédelegtünk összevissza a kialvatlanságtól. De csináltuk a dolgunkat, és még vigyorogtunk is közben, hogy „ez valóság, és ez most tényleg megtörténik”.

Olyan kapcsok alakultak ki és formálódtak érezhetővé a szüleiddel, a testvéreddel, a szűk családoddal, amelyek örökké ott lesznek neked és veled.

Te pedig 100 nap alatt megtanultál mosolyogni, megtanultad érteni, hogy ez itt egy család, megtanultad a nyugalmat, megtanultad az éhséget és a fáradtságot, megtanultad a vidámságot és a csendes bújást, megtanultál elaludni és kérni a szemeddel. Még mindig olyan pici vagy, de máris annyi mindent tudsz.

Annyiszor figyelem az arcodat, vajon mire gondolsz?

Min gondolkodhat vajon egy két-három hónapos baba, aki nem lát még kontúrokat, alig tudja megkülönböztetni az éjszakát a nappaltól, akinek még ösztönszerűen működik az élete 95 százalékban, akinek lényegében az édesanyja az egyetlen, teljesen fix pont az életében, ugyanakkor intelligens emberi lényként gondolatai, érzései vannak?

Vajon milyen nyelven fogalmazod meg magadnak a gondolataidat, ha egyáltalán megfogalmazod őket? Vagy csak afféle érzésként, erős késztetésként jönnek rád a gondolatok? Mennyire szeretném tudni! Olyan csodálatos lenne belehallgatni picit a fejedbe…

De nézni is elég ajándék. Figyelni, ahogy kialakulnak az első arckifejezéseid.

Ahogy hétről hétre cizelláltabban tudod kifejezni magad, és a szüleid, meg a világ tudtára adni bármit.

Ahogy élvezed, ha megértünk téged, vagy visszajelzel egy aprósággal, hogy te is értesz bennünket.

Ahogy kialakul ez a semmihez sem hasonlítható babanyelv, amiben még egy gügyögésnek éppen annyi szerepe van, mint egy pillantásnak, vagy egy önkéntelen kézmozdulatnak, és amelyek egyenként mennyi, de mennyi mondattal érnek fel!

 

A cikk további folytatása: wmn.hu

Doffek Gábor , 2018. augusztus 30.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?