Valóban megbocsátható, ha egy apa elhagyja a gyermekét?

A New York Times egy rovatának vezetője érdekes közvélemény-kutatásba kezdett. Azokat az eseteket vizsgálja, amikor az édesapák elhagyták gyermeküket, saját megfogalmazásuk szerint „kényszerből.”

De valójában létezhet olyan élethelyzet, hogy egy apa kénytelen magára hagyni a gyermekét?! Te el tudod képzelni, hogy anyaként valamilyen okból kifolyólag (természetesen nem a szélsőséges esetekre gondolok, amikor például egy halálos betegség okozta tragédia miatt kell másokra bíznod a gyermeked) lemondj a csemetédről?!

Valóban megbocsátható, ha egy apa elhagyja a gyermekét?

A kutatást végző David Brooks, maga is apa nélkül nőtt fel, így valószínűsíthetően a kutatásának célja az volt, hogy rádöbbentse a társadalmat az előzetes családtervezés fontosságára. Brooks rovatában sok szó esik arról, hogy egy ilyen döntés nem pillanatok műve, hanem hosszú hetek- hónapok tusája, ami számomra akkor is bicskanyitogató, hiszen mindnyájan jól tudjuk, hogy maga a gyermekvállalás/nevelés nem hónapokra, évekre, hanem egy egész életre szól! Brooks továbbá azt ecseteli, hogy a legtöbb olyan apa döntése mögött, aki elhagyta a lurkóját, a párkapcsolat megromlása és könnyebbnek tűnő döntésként egy újabb szerelem választása áll.

Olvasva az írásait, olyan érzésem támadt, mintha fel akarná menteni ezeket a férfiakat. Mintha a megfelelő indokot, okot keresné, amivel megmagyarázható a gyermeküket elhagyó apák magatartása. Persze félre értés ne essék, előfordul, hogy két ember megegyezik a közös csemete ellenére, hogy jobb lesz külön. Nem erre gondolok, hanem arra, hogy szülőnek lenni kemény munkával, rengeteg idővel jár – és van, akik erről (is) lemondanak: az újabb nagy ő megtalálásával egy újabb család alapítása és a régi eldobása is automatikusan együtt jár számukra. De ki fogja megtanítani a gyermeked fogat mosni, a bilit használni vagy biciklizni?!

Az én apám tökéletesen beleillik Brooks mintájába, hiszen halála előtt 4 feleséget „fogyasztott el”. A féltestvéreim listája elég hosszú, és a kapcsolatuk az apámmal, az enyémhez hasonló; szinte formális jellegű volt. Kicsit úgy érzem ennek fényében, mintha az apám számára a feleség/család/gyermek témakör egy üzleti befektetés lett volna: „most megpróbálkozom ezzel, aztán ha nem sikerül, akkor megyek tovább és az időm, energiám, pénzem másba fektetem bele.” Ma már nem haragszom rá, régen elengedtem, de a véleményem nem változott.

A kutatás kapcsán körbe néztem kis hazánkban is, és sajnos arra az elkeserítő következtetésre jutottam, hogy nálunk sem jobb a helyzet. Több pszichológiai magazin Magyarországot a „hiányzó apák országaként” emlegette, már évekkel ezelőtt, és ez a tendencia azóta sem látszik javulni.

            Azt hiszem, jókora szerepe van a csonka családok növekedő számában annak is, hogy mára már annyira természetessé és elfogadottá vált, hogy egy apa lemond a gyermekéről, hogy szinte csak legyintünk rá, ha ilyet hallunk a környezetünkben. De valóban jól van ez így?!

Panna , 2018. január 05.
 
 
 
Címkék:  

apaság

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?