Micónapló - Amikor fáj az élet

Néha csak úgy fáj az élet. Mindenkinek vannak negatív korszakai, talán éppen azért, hogy a pozitívat értékelni tudjuk. Velem, hála Istennek, ritkán fordul elő, talán nem is voltam ennyire fura hangulatban, mióta a fiúk megszületettek. De most, valahogy semmi nem akar jól alakulni, minden félresikerül, én pedig nagyon könnyen nekikeseredek.

Nem tudok erre konkrét magyarázatot adni, hiszen semmi tragédia nem történt, nagy nehézségek sincsenek, mégis, amik vannak, azok fájdalmasabban érintenek, mint máskor. Egy félrecsúszott megjegyzés, vagy rosszul megválasztott cselekedett bőven elég ahhoz, hogy úgy érezzem, az elvárások túl magasra tornyosulnak, mondhatni összecsapnak a hullámok a fejem felett, miközben a legtöbb ember körülöttem természetesnek veszi, hogy én erős és stramm vagyok, én úgyis mindent kibírok, én majd kisujjból kirázom. Mert általában ez így is van. Nekem nem gond tíz dolgot intézni egy nap alatt, mindent észben tartani, az apróságokra is gondolni, a magam és a környezetemben lévők életét vezetni.

Aztán egyszer csak valami mégis történik. Elfáradok, belefáradok. És azt látom, hogy körülöttem az emberek, főleg a kisgyerekes anyák, nos, ők nem éppen így élnek, hanem sokkal kényelmesebben, lazábban, a családjukra, férjükre, a sorsa, véletlenre, ki mire hagyatkozva. Sorra kapom az olyan pofonokat, melyekből kiderül, hogy csak én akarok mindennek és mindenkinek kedvezni és megfelelni, visszafelé ugyanezen a csatornán pedig nem túl sok jön.

Még azt is tudom, hogy ez egy ördögi kör. Hiszen én választottam magamnak a dinamikus, pörgős életet, én alakítottam ki magamról az erős, mindent kibíró, vicces, kemény nő mintaképét, akit nem lehet megtörni. Néha mégse jó. A testvérem mondta: az emberek úgy reagálnak rád, amihez hozzászoktatod őket. És az én környezetem ahhoz van szokva, hogy majd én megoldom. Nem kell segítség, nem kell megértés, még türelem se, mert mire kettőt pislantunk, minden el van intézve. De most szeretnék én is semmit se csinálni, miközben a dolgok maguktól megoldódnak, vagy a férjem, vagy a barátaim, vagy bárki megoldja helyettem, miközben én a fejemre húzok egy takarót.

A lelkiállapotomon az élet se sokat segít. Tegnap például a kocsinak az oldalát végigkarmolta egy tilosban álló teherautó fém sarka, mint a jéghegy a Titanicot. Elejétől a végéig. Közvetlenül egy óriási kereszteződésen áthaladva, váratlanul foglalta el a sávomat a tragacs, mikor már semmit sem tudtam tenni, csak választani: az álló teherautónak vagy a másik sávban mozgó személyautónak koccanok neki. És, mint kiderült, a jelen hatályos jogszabályok alapján ez az én hibám, én vagyok 100%-ban az okozó, ezért ha rendőrt hívok, akkor még engem fognak feljelenteni. Ezen a ponton már konkrétan sírva fakadtam. Az utcán.

És mindezt persze aközben, hogy a harmincöt fokban Micókát hurcibáltam a postáról a Vaskapu utcába, vagy a Vaskapu utcából a postára, ugyanis ezt az utat összesen oda-vissza legalább háromszor meg kell tenni ahhoz, hogy az ember soron kívül erkölcsi bizonyítványt csináltathasson a külföldön élő testvérének. És akkor a hiteles fordításról még szó sem esett.

De ma már azon is majdnem elbőgtem magam, hogy a férjem apává válásának ötödik évében is képes a bodyt fordítva feladni a gyerekre…

Közben már nekem is elegem van a Szofi önsajnáló rádió műsorából, ezért igyekeztem egyrészt a pozitív dolgokra koncentrálni: Micónak már hét foga van, nem kell többet Dévényeshez mennünk, és sikeresen elhagytuk a napközbeni szopit is. Másrészt próbálok a saját családfámból erőt meríteni. Anyukám komoly, elvhű, erős nő, erről már sokat írtam. Az Ő édesanyja, Nagyi, szintén. Szóval azt hiszem, adott volt számomra a női minta a családban.

A nyarakat Nagyinál töltöttük Mohácson, aki 32 évesen lett özvegy, egyedül nevelte fel az anyukámat és az öccsét, és az unokák megszületése után bennünk látta élete fő örömét. Nagyi „faszagyerek” volt, ha értitek, mire célzok. Testnevelés-biológia szakos tanárként, kiváló fizikumnak örvendett, tőle tanultam úszni, fejest ugrani, biciklizni, kézen állni, cigánykerekezni. A madarak és virágok nevével kezdve, a fák és a bokrok azonosításán keresztül a bogarakon át, a bazalt orgonákig mindent ő tanított a természetről.

Reggel, mikor felébredtem, ő már ébren volt, ráhajtotta a szekrényajtót az üvegre, hogy ne zavarja meg az álmom, miközben csendben készülődött. A kislábosban már forrt a kakaó, meleg, édes illat szállt a kicsi lakásban, és én vidáman néztem az új, izgalmas nap elébe. Az volt a legjobb, mikor Nagyi bevitt az iskolába, és néha a szigora és következetessége mellett még azt is megengedte, hogy a gyerekek színházasdit játszanak óvodás önmagammal, kezdve a Hamupipőkével a Csipkerózsikán át, de még a Rómeó és Júlia is belefért.

Mivel Nagyi gyógytornász is volt, gyakran mentünk a kórház alagsorába a kincsekkel, gumiszalagokkal, labdákkal, görgőkkel és zsámolyokkal teli gyógytorna-terembe, ami éppen szemben volt a konyhával. Marika néni Maci kávéval várt engem, és mindig jutott egy szelet rizsfelfújt vagy sütemény a cserfes kislánynak. Nagyi tehát másfél állásban dolgozott, egyedül élt, magának teremtett elő mindent, amit elért, és végeláthatatlanul nyaraltatott és tanított bennünket hosszú, forró, Duna parti nyarakon át.

A múlt hétvégén Mohácson voltam. A Nagyikám nagyon sovány, kidagadnak a kézfején az erek, és a szeme a távolba néz, mikor ötödször teszi fel ugyanazt a kérdést. Én türelmes vagyok, ötödször is válaszolok, sétálok vele, elballagunk a gyerekekkel a játszóra, vagy kimegyünk a Papához a temetőbe, leülünk kicsit az Anyukámék teraszán. Remélem, hogy ilyenkor tud örülni egy kicsit.

Látom, hogy Csani néha idegesíti, mert a kisfiam bátor, és vakmerő, Nagyi pedig állandóan rászól, hogy ne másszon fel, ne poroljon, ne ugráljon, ne hangoskodjon. De Micókával teljesen más a helyzet. Micót a dédi mindig meg tudja nevettetni. Sőt, ha emlékeztek, leírtam, hogy rá kacagott életében először. Most is, elég, ha csettintget az ujjával, vagy gumilabdát pattogtat, a kék, huncut, ábrándos gyermekszemek és a zöld, eres, sokat látott tekintet összefonódik a göndör gyermekkacagás közepette. Kapcsolat van köztük. Mindig is gondoltam, hogy Micó terápiás gyerek, mert mindenki boldogabb lesz, aki látja, vagy aki a karjába veszi. Nagyira ez talán fokozottan igaz.

Nem tudom, mit akartam ebből kihozni. Talán, azt, hogy ha az erős nők is ide jutnak, akkor kár strapálni magam? Vagy hogy lám, érdemes élni, mert még a zavarodott mamikáknak is van örömük az életben, még akkor is, amikor már egészen elveszettnek tűnnek? Nem tudom. De örökké hálás leszek a Nagymamámnak és Micókámnak azért, amit tőlük kapok.

Mikor újra kiderül felettem az ég, azt majd annak köszönhetem, hogy – többek között – ők vannak nekem.

Szofi

Szofi , 2013. június 18.
 
 
 

Babanet hozzászólások  
(3 hozzászólás) 

2013 06 18. 14:41
Szia Szofi,
botcsinalta pszichomokuskent azt mondanam, hogy kimerultel es pihenesre van szukseged. Nem tudnal valami nyugis helyre elutazni par napra a ferjed es a gyerekek nelkul? Mondjuk egy wellness hetvegere egy jobarattal vagy akar egyedul? Vegigolvasva a fenti kepet, amit eddig kialakitottal magadrol es az elvarasokat, amiknek ugy erzed, kotelesseged megfelelni, en csak azon csodalkozom, hogy eddig nem roppantal bele.
Attol meg lehetsz eros, kemeny, vagany csaj, hogy neha nemet mondasz es nem valtod meg mindenkinek a vilagot. A maximalizmus atka...meg a media sugallta elerhetetlen szuperno-ideal, ami egyesiti magaban a mindig boldog, odaado, tokeletes, energikus feleseget, anyat, karrieristat, baratot es haziassonyt...a vilag legszemetebb hazugsaga.
Ne akarj szuperno lenni, nekem speciel sokkal jobban tetszik az a csupasziv, erzo emberi leny, akit az irasaid tukroznek.
Es a ferjed csak hadd adja ra forditva a bodyt a gyerekre, amig te vegre feltoltodsz egy kicsit.
→ válasz erre
2013 06 18. 19:36
Ez egy szimpatikus írás, Szofi.
Jogodban áll esendőnek lenni :-), olykor-olykor, dehát ezt HR-esként úgyis tudod :-). Gyere és ventilláld ki az érzelmeidet, amikor csak akarsz, lelkes olvasótáborod vár itt.
→ válasz erre
2013 06 18. 21:57
Szia!
Mindenkinek vannak ilyen időszakai, ezeket túl kell élni... vészelni és egyszer csak kisüt újra a nap.
Szerintem - az írásaidból ezt szűrtem le - Te nem az a típus vagy, aki szereti, ha valaki más old meg helyette akármit is. Szerintem mire megjelent ez az írásod már túl is tetted magad az egészen.
És a Te párod legalább csak fordítva adja a gyerekre a bodyt... az enyém nem ismeri az előkét és ha nagyritkán enni ad a gyerkőcnek tuti hogy valami olyat, aminek a foltját semmi sem veszi ki...
→ válasz erre
Hozzászólás
Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?