Micónapló - Életképek

Az elmúlt két hét rendkívül aktívan telt számomra, elsősorban az öt hónapos Micó első karácsonyára való felkészülés miatt. Életképeket szeretnék veletek megosztani, melyek hűen jellemezték az elmúlt két hét eseményeit.

Micó összerezzen Csanád éles kiáltására, mikor csöngetnek. A Mikulás áll az ajtóban. Személyesen. És bájos segítője, olyan álarcban, amitől majdnem elfog a szakadó röhögés. Csani véresen komoly, tiszta gyermekhangon énekli el neki a Télapó itt van c. örök érvényű ópuszt, Micó kerek szemmel bámulja a műsort, mi meg Andrással összekacsintunk, szívünkben meleg hálával barátaink iránt, akik ekkora élménnyel ajándékozták meg a gyermekeinket, és kár lenne tagadni - minket is.

A konyhában pakolom ki a sütőrámák, tojások, lisztek, por-, barna-, kristály-, és vaníliáscukrok végeláthatatlan áradatát, mikor éktelen visongás és röhögés üti meg a fülemet. Berohanok, reménykedve, hogy kisebbik fiam még életben van, és azt látom, hogy Csanád a kanapén ugrál visongva körbe-körbe, Micó pedig a játszószőnyeg alól kukkolva hangosan kacag rajta. Ezen aztán Csani is nevet, kiáltozik, hogy „nevessél, Micóka, nevessél, Micóka!”, és kezdi az ugrálást elölről, Micó pedig gurgulázva kacag megint. Én meg csak nézem őket, az ajtófélfának dőlök, és végtelenül hálás vagyok Istennek.

Az új, iszonyatosan jóképű és botrányosan fiatal fogorvosom rám nevet, és azt mondja: végeztünk, fél év múlva kontroll. Kellemes ünnepeket, motyogom, és a kezébe nyomok egy szaloncukrot, aminek örül, mint egy gyerek, viszonzásul fogkrém minták közt kotorászik, és én csak két dologra tudok gondolni, mégpedig hogy azonnali hatállyal össze kell házasítanom a húgommal, és hogy Micó már biztosan éhes.

Ragyog rám a hajléktalan bácsi arca, akinek Csanád odaajándékozta az egyik csokimikulását hazajövet az oviból. A bácsi a szokott helyen ült, Csani pedig megint nekiállt vele társalogni. Mikor kiflire kért tőlem, akkor Csanira néztem, és megkérdeztem tőle azt a kérdést, amire száz gyerek százszor is nemet mondott volna. Ő viszont nem válaszolt semmit, csak megtette: odaadta a csokit, és tapsikolt örömében az öregember vidámságát látva, aki ki tudja mikor látott édességet utoljára. Megrendülten néztem a három és fél évesemre, aki az imént tanulta meg, hogy ajándékot adni öröm. Jól nevelem a fiúkat. Ha a szívük jó, minden más másodlagos.

Apukám szegedi házának tágas nappalijában egy óriási fotel öblös ölelésében szoptatom a kisfiamat, kinézve a hatalmas ablakon látom, hogy apukám és a férjem hatalmas hólapátokkal ássák ki az autókat a hatvan centis hó alól, homlokukon gyöngyözik az izzadtság a kőkemény fizikai munkától, miközben hatalmas kupacokba hányják a hófehér csillámokat. Három méterrel arrébb, a hátuk mögött, Csani talpig orkánba öltözve, ugyanekkora elánnal hajigálja vissza a fehér masszát a betonra…

Juhúúú, a Mamám töltött káposztát főzött, olyan igazit. Rántott hússal. Nem, ne kérdezzetek! Isteni volt. Micót körülrajongják a rokonok, aki vidám vigyorral az arcán tűri, mi több, hálás a törődésért. A nagynénémtől kapok egy naptárat, csak úgy, tele van családi életképekkel, olaszos tömegjelenetekkel, a szemem találkozik Tatám megnyugtató tekintetével a papíron, és sírni szeretnék, de nem tudom, hogy szomorú vagyok-e vagy boldog.

Beérünk a lépcsőházba, két gyerek, egy műanyag motor és egy szatyor lóg rólam, miközben a fogammal nyitom a postaládát. Nagyot dobban a szívem, anyukám küldött egy pici puha csomagot, fent izgatottan tépem szét a papírt, tündéri ingecskét rejt, Micó első karácsonyi ünneplőjét.

Gyönyörű esti sminkben, földig érő kabátban szállok ki az autómból, az elegáns olasz étterem felé haladva hanyagul nyomom le a slusszkulcs ajtózáró gombját, és belépek. Finom meleg van, a karácsonyi dekoráció meleg fényben fürdik, Cica barátnőm már vár egy kétszemélyes asztalnál. Vigyorogva egymásra nézünk (nem ilyen helyeken szoktunk általában összeülni), a pincér lesegíti a kabátom, és belevetjük magunkat a pletykák és a világmegváltás tengerébe. Ahogy régen, ahogy 14 éve mindig. Isteni a libamájas-vargányás metélt, kiváló a társaság, én pedig nagyvilági dámának érzem magunkat, ahogy a szomszéd asztalnál ülő celebritásokra pillantok. A lépcsőforduló tele van az AC Milan focistáinak mezével, és már nem bánom, hogy egy cukorfalat Milán miatt csak limonádét ihatok a finom bor helyett.

Útitársam, egy bazi takarítógép az anyósölésen bekötve, hátul a két gyerekülés, az egyikben gyerek is van, aki hangos rikácsolással jelzi, hogy éhes. Mindjárt szétrobbanok, esélytelen, hogy kikecmeregjek a körúti dugóból húsz perccel hamarabb. Fontolóra veszem a dugóban történő partizánszoptatást, de el is vetem. Nem szeretnék ötvenévesen stresszbetegségben meghalni, ezért inkább beteszek egy kis gyönyörűen szívfájdító Morricone zenét. Megnyugszunk. Többes számban. Micó elalszik, én kimenekülök a dugóból, és a takarítógép leadása után vidáman bújunk össze az otthon melegében.

Rettenetesen csinos vagyok, állok a szálloda éttermében, nagyon jól esik, hogy meghívtak a munkahelyem karácsonyi ebédjére. Mindenki üdvözöl, sokan kérdezgetik, hogy lesz-e harmadik, vagy egyenesen, hogy úton van-e már - elég bosszantó. Kívülállóként nézem ezt a sok mosolygó embert, akik olyan dolgok miatt izgulnak, és olyan témákról beszélnek, amikről én mit sem tudva távolodtam el. Hihetetlen, hogy hat hónapja még én is ebben éltem, most pedig unalmas, otthonülő kismamának látszom, és a kollégáknak fogalma sincs róla, milyen izgalmas az életem, és mennyire boldog vagyok. Ez az én titkom.

Remek. Egyetlen nap alatt mondta be az unalmast a fényképezőgép, romlott el a mosogatógép, és pusztult meg a fürdőszobai világítás. Legjobbkor, így Karácsony előtt. Rossz kedvem van, mindenkit utálok.

Két nappal később megszereltettem a mosógépet, megjavítottam a világítást, és a Jézuskám előzetesben hozott magamnak egy új fényképezőt. Nem vagyok hajlandó depizni.

A férjem a céges karácsony színpadán mondja a nyitóbeszédet. Rendkívül büszkén húzom ki magam a gondolatra, hogy az új, jóképű ügyvezető felesége vagyok. Két ünneplőben öltöztetett fiúgyermekem remekül viselkedik, a nagyobbik egy élő legenda írónővel társalog, a kicsi pedig csendben pillázik az ölemből.

Egy Cézanne képet nézek a kiállításon, Micó rám kötve szunyókál. Az arctalan fürdőzők üresen néznek vissza rám. Sebaj, most éppen művelődök. Ha nem is találom szépnek a képet, de annál inkább érdekesnek és elgondolkodtatónak. A kezemen csörren az ezüstös karperec, nyakamat melegíti a divatos körsál, az imént kaptam őket karácsonyra egy hangulatos kávéház tükröktől csillogó termében két kedves barátnőmtől, akik szintén a képek közt bóklásznak elgondolkodva. Micóra nézve nevethetnékem támad, ez már a sokadik csajbuli, amire belopta magát.

Sose hittem volna, hogy ilyen hülyén nézek ki talpig kartonban. A fenyőfa jelmez beterít, nem csoda, hiszen én vagyok a nagy fenyő az ovis karácsonyi darabban. Nem a legromantikusabb szerep. De Csani vidám tekintete erőt ad ahhoz, hogy hitelesen csináljak magamból totális idiótát. Mikor vége a műsornak, a gyerekek lelkesen tapsolnak. Csani átad egy kézzel készített képeslapot, és kacsintva mutat a rajta levő fenyőre, odanézz anya, ott vagy te! Alig tudom abba hagyni a röhögést. Na, gyerünk haza szoptatni.

Szofi

Szofi , 2012. december 18.
 
 
 

Babanet hozzászólások  
(7 hozzászólás) 

2012 12 19. 08:34
Ezt nagyon jó volt olvasni! :-)
→ válasz erre
2012 12 28. 14:55
Köszönöm szépen lányok, hamarosan jelentkezem a következővel! :)
→ válasz erre
2012 12 28. 15:42
Pörgős volt, tetszett! :-) Főleg a végén a karácsonyfa! :-)
→ válasz erre
Összes hozzászólás (7) megtekintése »
Hozzászólás
Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?