És…mikor mész vissza dolgozni? Végül is már 6 hónapos…

A férjemmel családi vállalkozásunk van, lassan 6 éve, a gyermekáldás azonban elég sokáig váratott nálunk magára. Biztos nem egyedi az esetünk: túl vagyunk jó pár sikertelen lombik programon, a házasságunk megélt már néhány mélységet és magasságot az elmúlt pár évben, amíg töretlenül próbálkoztunk – nem beszélve az egészségemről. Amikor már épp hátat fordítottunk a lombiknak és elkezdtünk beszélgetni az örökbefogadásról, megtörtént a csoda: Panna baba befészkelte magát a pocakomba. Madarat lehetett velünk fogatni, a férjem pedig mondhatni eltiltott a komolyabb munkavégzéstől, csak hogy minden rendben legyen. Végig izgultuk a 9 hónapot, de azért persze én nem tudtam teljesen tétlen maradni: az adminisztratív feladatok egy részét továbbra is elláttam otthonról. A 8. hónap elején felvettünk egy asszisztenst a cégbe, aki átvette tőlem a munkámat. Szerencsére nagyon gyorsan tanult és ma is úgy érzem, remek választás volt: maximálisan megbízunk benne.

A férjem persze ezelőtt is sokat dolgozott és ezután is sokat fog, bár szerencsére a munka egy részét itthonról is tudja koordinálni, nem muszáj folyton benn lennie az irodában. Mindketten úgy érezzük, hogy az én feladatom most az, hogy Panninak mindent megadjak, amire csak szüksége van és csak az ő jólétével foglalkozzak, de ezt már bőven a terhesség előtt is így gondoltuk. A párom édesanyja azonban egy igencsak minden lében kanál nő, közel a 70-hez is még dolgozik nyugdíj mellett annak a cégnek, ahol korábban teljes munkaidőben volt. Amióta csak ismerem azt harsogja: „egy nőnek meg kell legyen a saját egzisztenciája, ebből nem engedünk!”

Ezt persze valahol én is így gondolom, és hát a közös vállalkozásban is az elejétől fogva igen nagy falat jutott nekem: a pénzügyi területet én egyedül felügyeltem, még a sok éves növekedéseink után is. Véleményem szerint azonban szerencsére pótolható a tudásom, így nem kérdés, hogy nem fogok turbó sebességgel visszaülni az íróasztal mögé, főleg, hogy most teljesedett be életem legnagyobb vágya: édesanya lettem.

Egy családi ebéd alkalmával, ahol ott voltak a férjem húgáék is, anyósom azonban bedobta a témát – nyilván spontán akcióként támogatókat akart keresni az elképzeléséhez.

- Nóra, lassan nem akarsz kicsit dolgozgatni? Hiszen a Panna már fél éves, most már talán beleférne. – tette fel kendőzetlenül a kérdést.

A férjem tudta, hogy harapok a megjegyzésre, így jó nagyot rúgott a lábamba az asztal alatt. Visszafogtam magam.

- Ne haragudj, de én azt gondolom, hogy minél tovább tudok otthon maradni a kicsivel, annál jobban segítem az ő fejlődését...és hát mi szerencsére megtehetjük. – mondtam finoman.

- Ja, hát meg...csak Tibor közben belegebed a melóba, ki tudja meddig bírja egyedül... -siránkozott fölöslegesen anyósom.

- Nem egyedül dolgozom anya, ezt már megbeszéltük, nincs szükségem segítségre. Tudod, ezért vettük fel az asszisztenst.- szólt közbe a férjem.

- Tudom, de annak fizetni kell fiam, csak viszi a pénzt. – vágta rá fapofával.

És…mikor mész vissza dolgozni? Végül is már 6 hónapos…

Na jó, itt álljunk meg egy percre! Mi van??? Bekapcsolt a vészvillogó a fejemben. Most komolyan azt gondolja ez a nő, hogy én úgymond ingyen gályázom, vagy alapvető, hogy én mindent megcsináljak, amit a férjem mond? Mégis milyen alapon szól bele bármibe, ami a saját anyagi biztonságunkat érinti, és milyen jogon találja ki, hogy én mikor menjek vissza dolgozni? Ennél csak ez lenne durvább, ha nem saját vállalkozásban dolgoztam volna eddig és oda „küldene vissza”.

Tudom, meg van a magam véleménye és talán meg kellett volna tartanom magamnak, de sajnos a vérnyomásom nem létező magaslatokba szárnyalt hirtelen, - olyan magasra, hogy a férjem szerint szó szerint lángolt a fejem. Nem álltam hát meg és felvilágosítottam a mamát:

- Képzeld, nekem is volt mindig fizetésem. Mióta saját céget viszünk, ott is, mert ez így működik. Csak egy szavamba kerülne és nem itt dolgoznék, de szeretem és ezért csinálom. Ha nem lenne fontos számomra a családom, az, hogy a kislányunk minél nagyobb biztonságban cseperedjen és én legyek otthon vele, akkor már rég egy nagyobb cégnél dolgoznék és jó karrierista módjára már bizonyosan a visszatérés lehetőségét fontolgatnám. De ez a munka számomra sosem az önmegvalósításról szólt, hanem az anyagi körülményeink megszilárdításáról. Tehát légyszíves ne vedd készpénznek, hogy a fiadnak dolgozom. – még mondtam volna, de belém fojtotta a szót.

- De harapós vagy csillagom, én csak a legjobbat akarom neked. Hogy ne kelljen kiesned a gyakorlatból. - károgta.

- Szerintem pedig mindenki maradjon a saját portáján belül! A helyzet ugyanis az, hogy az, hogy nekem mi a jó, azt csak én magam tudhatom. Részemről cseppet sem bánom, ha akár évekig is kiesek a gyakorlatból, hiszen a gyereknevelés fontosabb számomra, mint a munka.

- A gyerekek egyszer kiröpülnek drágám, jó, ha megedzed rá a lelked. – szúrta még oda, én pedig a legmélyebb megvetést éreztem irányába, amit csak ember érezhet. Ezelőtt sem volt valami felhőtlen a viszonyunk, és Panni érkezése sem változtatott ezen, hiszen már nyilván kitaláltátok, hogy ő nem az a klasszikus, kedves nagymama, akire bármikor szívesen rá bízod kicsit a gyereked. Nem, ő az, aki megelégszik azzal, hogy néha ránéz a kicsire, mond egy-két kötelező kedvességet, aztán megy a dolgára. És ez az asszony kívánt engem kioktatni a munkáról és anyaságról.

- Tudod mit Hilda? Jó lett volna, ha neked is van mit edzeni! – ezzel befejeztem a leves elfogyasztását, elnézést kértem és odamentem a babakocsiban alvó Pannihoz. Tibor követett és hazamentünk. Azóta Hilda „nagyi” rendkívül távolságtartó velünk, velem konkrétan nem is beszél, ha véletlenül felveszem a telefont, rögtön rá is vágja: „Add a Tibort légyszíves!”. A férjem szerint sajnos nem volt valami jó anya, mindig azt mondja, a szeretetet benne az édesapja ültette el. Ő már azonban sajnos nincs köztünk, így meg kell elégednünk a nagymamával. Ez a beszélgetés még jobban megerősítette bennem, hogy az életemet én magam kell irányítsam, és ne hagyjam magamat senki által sem befolyásolni. Egy jó párkapcsolat mindent kibír: küzdelmeket a gyerekért és harcokat is az anyóssal. A férjem, mint ahogy eddig is, mindenben támogat és ez a fontos. Ő is és én is jól tudjuk, hogy Panninak most rám és a kettőnk összetartására van szüksége...hiszen még csak 6 hónapos.

 

B.F. , 2018. december 18.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?