Körzetes és álkörzetes ovisok
Azt írja az újság, hogy Pokorni Zoltánnak, ki egyebekben a parlament oktatási bizottságának az elnöke és a XII. kerület polgármestere, elege van abból, hogy a jobb óvodákat ellepik az olyan gyerekek, aki valójában nem is abban a körzetben élnek, ez ellen márpedig valamit tenni kell. Ezért aztán módosítani kéne a köznevelési törvényt.
(A szerző előrebocsájtja, hogy az összes gyerekét a körzetes óvodába járatta mindenféle trükközés nélkül, és nem azért, mert erkölcsileg elítélné azt, ki jobbítana a gyereke kilátásain, hanem mert falusi lévén erre volt lehetősége. Meg amúgy is elégedett volt nevezett intézménnyel.)
Abba most ne menjünk bele, hogy nyilván nem ez a köznevelési törvény tartalmát tekintve az egyetlen és legnagyobb probléma. Nézzük most csak ezt az egy passzust, és értelmezzük, mit is kifogásolhat a polgármester úr? Szerinte nem lehet a középosztály-béli szülőket törvényekkel rávenni, hogy gyerekeiknek jobb iskolát, óvodást keressenek, és mindent meg is tegyenek az oda bekerülésért, erre semmi sem motiválja (kényszeríti?) őket. Így azonban növekszik a szegregáció, a gyengébb képességű, és/vagy hátrányosabb helyzetben lévő gyerekekkel lesz erősen tele némelyik intézmény, ez pedig növeli az amúgy is jelentős szocio-kulturális különbségeket. A körzetesítéseket annak könnyű kijátszania, akinek van pénze benzinre vagy buszjegyre.
Mindezek tükrében gondoljuk végig, mi mit tennénk, ha olyan körzetben élnénk, ahol hírhedten alacsony a színvonala az óvodának? Ahol az udvar csak egy 4x4 méteres betontömb, az óvónők a kazánház mögött cigiznek, miközben a konyhás néni figyel a gyerekekre, az épület szomszédságában pedig egy pitbull-tenyészet van. Mit tennénk? Belenyugodnánk-e a megváltoztathatatlanba, vagy egy kiskapu igénybevételéhez folyamodnánk?
Nyilván a legtöbb szülő inkább megkérné a szomszéd körzetben élő barátnőjét, nagynénjét, zongoratanárát, hogy hadd jelentse be oda a családot, lehessen az a tartózkodási helyük, így biztosítva a gyerekének egy jobb intézményben a napi nevelődést. Pokorni ezt úgy küszöbölné ki, hogy csak az életvitelszerűen az adott körzetben élő gyerekeket lenne köteles az intézmény a kapuján beengedni, ölelő karjaiba fogadni. A szülőnek pedig hitelt érdemlően igazolnia kellene, hogy azon a lakcímen, ahova a gyerek be van jelentve mint ottlakó, vagy ott-tartózkodó állampolgár, legalább 3 hónapja szerepel a nyilvántartásban.
A probléma alapja nem az, hogy a szülők ilyen galádságokra képesek, hanem az, hogy az óvodák - és iskolák - között hatalmas különbségek vannak mind pedagógiailag, mind pedig finanszírozásilag. És vannak egyéb körülmények, ami az egyik szülőnek elfogadható, míg másoknak nem, ez egyéni preferencia kérdése, de nem hagyható figyelmen kívül.
Elég szomorú már maga a tény is, hogy törvényileg kell szabályozni, hova viheti és hova nem a szülő az utódát. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha szabad óvodaválasztás lenne, senkinek sem kéne kiskapukat keresnie - de ne áltassuk magunkat, most, hogy hároméves kortól kötelezően be kell adni csemeténket a kisdedóvóba, még kevesebb hely jut nekik. Akár körzetes, akár nem, minden ovi túlzsúfolt lesz. Tudom, a legkevésbé sem vigasztalja ez azokat a szülőket, akiknek a gyereke nem jut be a kinézett óvodába. Viszont fogalmam sincs, mik lesznek itt a b-tervek: magánovi sok pénzért? Családi napközi? Jegyzői felmentéssel otthonmaradás?
Szerény állampolgári javaslatom annyi lenne, hogy ne a körzetes lakhelyek szigorú ellenőrzésével akarják központilag javítani a közmegelégedettséget, hanem legyen elegendő számú tágas, jól felszerelt, gyerekközpontú, pedagógiailag magas színvonalú intézmény, ahova körzethatártól függetlenül szívesen járnak a gyerekeink.
Bilibe lóg a kezem…
A te gyereked a körzetes vagy álkörzetes oviba jár?
Nágel Zsuzsi, 2013. november 11.
