Micónapló – Az anya, a feleség, a munkaerő, a dúla, a doktorandusz és a partiarc

Nagyon régen volt ilyen, de most újra rám tört az érzés: nem tudom, mit is írjak… Annyi minden történt, közben mégis semmi különösen jelentős, életünk apró-cseprő eseményei közül nehéz kiragadni azokat a pillanatokat, melyek talán később fontosakká válnak.

Február 27-én csütörtökön, például igazán emblematikus napom volt. Egész álló nap rohangáltam, munkaköri leírások után, a céges buli forgatókönyve után, recepciós jelentkezők után… Az utolsó pillanatban jutott eszembe, hogy az óvodába kell mennem, noha Csani nincs ott, de fogadóórára vagyok hivatalos. Csani Mohácson tobzódott anyukámnál, mit sem sejtve a fogadóóra fejleményeiről. Én nagy vigyorogva rohantam be a terembe, hiszen az én gyerekem tökéletes, fantasztikus, és bizonyára mindenki el van tőle ájulva. Nos, ez súlyos tévedésnek bizonyult.

Az óvónénik temetési hangulatot idéző arccal előadták, hogy Csani le van maradva kortársaihoz képest, mert nem tudja alkalmazni a helyes kanálfogást és a ceruzafogást, nem tud elegendő ideig lábujjhegyen járni, egy lábbal végigmenni a lépcsőn, elkapni a labdát, és még mindig kiscsoportos játékokat szeret játszani. Ültem ott leforrázva, és próbáltam elmondani, hogy én egy érzelmileg páratlanul kifinomult, mély érzésű kisfiút látok, akinek fantasztikusak a szociális képességei, fejből mesél, hihetetlenül gazdag szókinccsel, és boldog, kiegyensúlyozott gyerek, aki imád mozogni. Igen-igen, ismerték el az óvó-erők, persze, ez rendben is van, no de a kanálfogás, és a 2015 szeptemberi beiskolázási követelmények…

Nem részletezem tovább, hogy mit éltem át, mert ez nem Csani-napló, de szerintem mindenki átérzi, milyen állapotban távoztam. A csalódottság, a düh és az értetlenség keveredett bennem, miközben egy dúlai találkozóra tartottam. Nem azért, mert az én gyerekem mindenben legjobb kellene, hogy legyen, hanem azért, mert értetlenül álltam azok előtt a dolgok előtt, ami alapján ezt a négy és fél éves kisfiút méricskélik.

Aztán ezeket az érzéseket leráztam magamról, és a kávézóba belépve csak a kismamára koncentráltam, aki amiatt keresett meg, mert farfekvéses a babája, és nem tudja, hogy megpróbálja-e ennek ellenére a természetes szülést. Döntést persze nem hozhattam helyette, de úgy érzem, hogy egy nagyon jó beszélgetés keretében ő is feltöltődve távozott, és nekem is nagyon pozitív volt a világ nagy dolgával, a születéssel foglalkozni a korábbi kiábrándító élmények után.

Mikor felértem a lakásunkba, András szemrehányó arccal fogadott: hol voltam ilyen sokáig? Úgy elbeszélgettük az időt, hogy Micó már lefeküdt, engem pedig nem tudott elérni, mert lemerült a telefonom. Ekkor már komolyan megijedtem. Kiderült, hogy Micónak az este folyamán konkrétan kificamodott a könyöke. András vezette kézen fogva, mikor hirtelen el akart szaladni, ki akarta csavarni magát az apja kezéből, egyszerre rántotta magát a föld felé és körbe, a tengelye körül, és emiatt részlegesen kiugrott a könyökízület a helyéről. A kis keze lógott, mint egy száraz faág, és krokodilkönnyekkel ordítva zokogott. Az orvosi rendelőben a doktor bácsi nagyon finoman, három ujjal pattintotta helyre a könyökét, mire Micó azonnal újra használni tudta a karját. Bementem a szobába, ahol Csani ágya tátongott az ürességtől, a kis hadirokkant pedig békésen szuszogott.

Eddig bírtam. Sírtam, és egész éjjel nem aludtam, és azon gondolkoztam, hogy mégis, milyen anya vagyok én? Észre se veszem, hogy a nagyobbik fiam le van maradva a kortársaihoz képest, ráadásul mások életét próbálom rendbe hozni, ahelyett, hogy a kisebbik fiamat könyökficammal vinném az orvoshoz. Zaklatottan hánykolódtam, és az önostorozás bugyraiban azon gondolkodtam, hogy mások ezt mégis hogy csinálják…? Az a sok mintaanya, akinek a karrierje, a párkapcsolata, a gyereke és a sminkje is tökéletes.

Aztán reggel lett, majd megint reggel, Micónak pedig nem volt semmi baja az ég egy adta világon, ráadásul hazajött Csani, és a fiúk spontán örömmel megölelték-megpuszilták egymást, és én elkezdtem a dolgokat másképp látni. Azt hiszem, a helyükre tettem őket.

Első számú konklúzió, hogy valóban nem tudok osztódással szaporodni, priorizálni kell a dolgokat. Nem kétség, hogy a gyerekek a legfontosabbak. Ami Micót illeti, jó helyen volt, a megfelelő kezekben, magam se tehettem volna többet. Csani meg… Persze, kár, hogy nem ő a kanálfogás világbajnoka, de a suliig másfél év van még hátra, és legrosszabb esetben maximum nem megy jövőre első osztályba. Ez nem számít. Az számít, hogy van két boldog, kiegyensúlyozott, csodálatos gyerekem, akik nagyon szeretik az anyukájukat, és akik szeretetben, érzelmi biztonságban nevelkednek.

Én pedig nagyon igyekszem helyt állni az élet minden területén, és talán megbocsáthatom magamnak, ha ez nem mindig sikerül tökéletesen. Anya vagyok, feleség, munkaerő, dúla, doktorandusz, és partiarc. Legalábbis az új csapatom tagjai szerint, akik rendkívül büszkék voltak rám, hogy én voltam az utolsó vezető, aki elhagyta a céges buli helyszínét hajnalok hajnalán.

Másnap pedig elmentünk egy nagyot pancsolni egy hatalmas fürdőbe. Mikor Micóval a medencéből kiabáltunk ki a partra, Andrásnak és Csanádnak, hogy Papppaaaa és Tsatiiii, akkor annyira kellett nevetnem ezen a kis huncut vigyorin, hogy letüdőztem a klóros vizet. Aztán otthon Mickó magához ölelte a hatalmas szőr-szörnyét, és boldogan súgta neki: cica. Csanira kacsintottam: azt hiszem, Micó elkezdett beszélni…

Szofi

Szofi , 2014. március 12.
 
 
 

Babanet hozzászólások  
(2 hozzászólás) 

2014 03 12. 14:12
Annyira jó téged olvasni! Nagyszerű nő vagy és hatalmas dolog ennyi helyen helyt állni! Csak gratulálni tudok. Kitartàst hozzá!
→ válasz erre
2014 03 13. 09:34
Szia Szofi,
tavaly az én nagyfiamnál is voltak mozgás terén lemaradás. Én is nagyon kétségbe estem először amikor az óvónőkkel beszéltem. Viszont engem nem hagyott nyugodni a dolog. Hála Istennek találtam egy nagyon jó - az én fiamnál csodált művelt - mozgásterápiát. Ha gondolod szívesen megadom az elérhetőségüket. Ha más nem egy felmérésre el tudjátok vinni Csanádot ott meg tudják mondani tényleg nagy e a baj.

→ válasz erre
Hozzászólás
Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?