Micónapló - Az újév első napja

Ma van az év első napja, és ahogy itt ülök a testvérem rózsaszín kockás pizsamájában, azon gondolkodom, hogy illene valamit éreznem. Kiléptem a munkahelyemről, aláírtam a szerződést az új munkaadómmal, Micó egy héten belül bölcsődés lesz. És addig még tengernyi a dolog.

Igyekeztem kihasználni a karácsony előtti relatíve nyugodt készülődés lehetőségét, mindenre jutott idő, és igazán szép volt az advent. Ötféle süteményt sütöttem, előtte egész évben nem produkáltam ennyit. Négy ebből értékelhető karácsonyi süteményként került az asztalra, míg az egyik állagát tekintve morzsa, ízét tekintve fűrészpor, küllemét tekintve plottyadék lett. Mikor elkezdett szétfolyni a sütőben, akkor még bizakodtunk, és csak akkor estünk igazán kétségbe, mikor megkóstoltuk. Azt hiszem, nem fogom erőltetni a libanoni recepteket a jövőben.

Karácsonyeste azonban ott illatozott a sütőtök krémleves, a mandulás pisztráng, a mézeskalács, a hókifli, a habcsók és a rugelach. Fahéj és dió illat keveredett a gyönyörű, kétméteres fenyő illatával. Csani kérésére együtt díszítettük fel a karácsonyfát, és ez volt a legnagyobb ajándék, nem az, ami a fa alá került. Micó legnagyobb ajándéka pedig az volt, hogy végre büntetlenül téphette miszlikbe a csomagolópapírt. És az én legnagyobb ajándékom? Az volt, hogy a férjem lélekjelenlétének hála a kigyulladt adventi koszorú nem égette fel az egész lakást. Sőt, egy üvegtálcán kívül más áldozatot nem követelt az eset.

A szokásos karácsonyi grand turnénk keretében végigjártuk a Pestszentlőrinc-Algyő-Szeged-Mohács vonalat, és mindenkivel együtt karácsonyoztunk, akit szeretünk. Sok volt a vidám pillanat, de mikor huszonnyolcadikán este a tejfölsűrű ködben hazavezettünk, akkor éreztem: elfáradtam.

Közben az egész ünnepet bearanyozta, hogy december huszonegyedikén este 20:53 perckor világra jött az első kis élet, akinek a születését dúlaként kísértem végig. Rendkívül hálás vagyok Eminek és a férjének, hogy engem hívtak meg, hogy részese legyek életük legszebb és legnehezebb pillanatainak. Ahhoz képest, hogy első alkalom volt, azaz most avatódtam be a dúlaságba, egy hatalmas nyugalom szállt meg, tettem a dolgom, és rájöttem, igaz, amit tanultunk: az ember két kezén és szerető szívén kívül alig volt szükség másra.

Persze jól jött, mikor kiderült, hogy nincs náluk fényképezőgép: én hoztam. Kimaradt a cd a kórházi csomagból: a dúlatáska e téren még választékot is rejtett. Volt nálam hiányzó hajgumi, zsebkendő, konyharuha, egy kéz, amibe kapaszkodni lehet, egy ölelő kar, egy erőt adó pillantás vagy egy bátorító mosoly. Éppen csak az, amire éppen szükség volt.

Semmilyen negatív élményem nem volt, pedig a kitolásnál is végig jelen voltam, csak arról győződtem meg, hogy ez a világ legegyszerűbb, legnagyszerűbb és legtermészetesebb dolga. Minden negatív élmény, ami ért, az egészségügyi személyzet némely tagjának elutasító sőt, néha enyhén lekezelő hozzáállásából eredt, de ezeket is feledtette az a fantasztikus szeretet, és összefonódás, amiben a pár jelen volt a szülőszobán, és az édes kicsi lány, aki délután még csak fogalom volt, este pedig teljes valójában ismerkedett a világgal, mi pedig vele.

Micó egy hónap leforgása alatt hét fogat növesztett, így nyolcfogúból tizenöt fogú kisfiúvá vált, és a tizenhatodikat is csak egy hajszál választja el az áttöréstől. Fájdalomcsillapítót csak kétszer kellett adnom, de szorgosan forgattuk az ínypuhító zselét, és engedtem neki, hogy (majdnem) mindent megrágjon, mint egy rossz kutyakölyök. Sajnos, a testrészeimet is ideértve. Sokszor láttam rajta, hogy bosszantja-piszkálja a minden irányban feldagadt, összeszabdalt ínye, és ilyenkor harap, csíp, karmol. Agresszivitása nyomán a fejem tele van harapás- és karmolás-nyommal, döbbenet, hogy ez a kis vakarcs milyen erős, és milyen hirtelen mozdulatokra képes.

Pedig a fizimiskámnak már ezek nélkül a „névjegyek” nélkül is elég prostituáltas jellege van, ugyanis fodrásznál voltam. Ez önmagában nem szokott gond lenni, de mikor nézeteltérés támadt abban, hogy melyik rézvörös árnyalatot is szoktuk így az ünnepekre melírszínnek használni, akkor már sejtenem kellett volna valamit. Persze a vendég szava szent, a fodrászom a sikertelen győzködés után felkente az általam bizonygatott színt. Még csak lemosta a beszárítás előtt, már akkor láttam, hogy valóban nem ez az ordenáré módon lángoló tűzvörös szokta emelni az ünnep fényét…

A karácsony utáni napokat a megfogadott békés családi, visszafogott együttlét helyett tobzódással folytattuk. Vagy hozzánk jöttek vendégek, vagy mi mentünk másokhoz, közben tombolt a karácsonyi gasztroterror, de végül egyetlen napunk se volt a téliszünetben, mikor csak úgy együtt lettünk volna, amit így utólag kicsit bánok, annak ellenére, hogy minden program nagyon jól sikerült.

Nem tudom, hogy ennek az ünnepi zsúfoltságnak, vagy a fogzásnak, vagy annak köszönhető, hogy a vesztét érzi, de Micó valami eddig soha nem látott mértékű ragaszkodást produkál. Még egyik gyerekem se volt soha ennyire anyás. Micóka ragad. Jön, emelgeti a kis karját, vegyem fel, simogat, ölelget, bújik. És krokodil könnyekkel, ordítva zokog, ha nem veszem fel, vagy ne adja az úr, el merészelem hagyni a helyiséget, amiben tartózkodik. Persze, hogy egyrészről jól esik ez a soha nem tapasztalt élmény, kinek ne hízelegne a gyereke ilyen fokú szeretet-kimutatása, de kissé elkezdtem pánikba esni az öt nap múlva esedékes bölcsődei beszoktatás miatt. Ráadásul még rengeteget kell(ene) írnom a disszertációmból, áttanulmányozni a munka törvénykönyvét, készülni lelkileg és fizikailag is az elkövetkezendő időszakra.

Kicsit sajnálom az elmúlt nyugodt, néha talán enyhén unalmas 2013-at, és bevallom, félelemmel vegyes izgalommal tekintek 2014 elé, aminek ma van az első napja. És ha valamit mindenképpen éreznem kell itt a kockás pizsamában, akkor az az, hogy nagyon rám férne egy kiadós alvás…

Szofi

Szofi , 2014. január 02.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?